Fekete Balázs
Magyar konzervatív enciklopédia
Eszmetörténeti értelemben a modernségnek nincs jobb szimbóluma az enciklopédia műfajánál.
A Diderot és d’Alembert szerkesztésében 1751-ben első kötetével útjára induló Encyclopédie több volt, mint egyszerű lexikonsorozat. Célja nemcsak a korszak tudásának összefoglalása, hanem az értelem segítségével a fennálló viszonyok átalakítása volt, leginkább a tudáson alapuló kritika eszközével. Az európai eszmetörténetben a szerkesztők és szerzők e vállalkozása jól láthatóvá tette, hogy a felvilágosodás szellemiségében nemcsak az értelem megismerő képességébe vetett hit rejlik, amelynek hangot adott például Sir Francis Bacon a tudományok új módszertanáról szóló Novum Organumában, hanem az is, hogy az értelem által felismert törvényszerűségeken alapuló eszméinkkel a világunkat át is formálhatjuk, azokhoz azt hozzáigazíthatjuk. Szükségtelen részletezni, hogy az értelem megismerő és átformáló erejébe vetett hit milyen széles körben terjedt el a modern Európában, és vált a modern gondolkodás egyik alappillérévé.
Enciklopédiát készíteni ezért sosem pusztán tudományos vállalkozás, hanem, kimondva vagy kimondatlanul, mindig politikai tevékenység is – akár klasszikus, arisztotelészi értelemben, a közösség ügyeire vonatkoztatva, akár foucault-i értelemben, a tudásmonopólium irányából megközelítve azt. Az efféle ismerettár nemcsak összegyűjt és rendszerezett formában hozzáférhetővé tesz tudásanyagot, hanem tekintélyénél, a műfajveretes, európai hagyományánál és a számos együtt dolgozó tudós szakértelmébe vetett közösségi bizalomnál fogva meg is határozza, kanonizálja, hogy egyes kérdésekről mit és hogyan kell gondolni. A kimaradó értelmezések és meg nem írt szócikkek pedig arról tanúskodnak, hogy mi az, amit az enciklopédiát megrendelő és elkészítő közösség nem tart említésre méltónak, vagy el kíván rejteni a nyilvánosság elől.
Ez különösen a társadalomtudományi enciklopédiákat teszi izgalmassá, hiszen e területek mindig érzékenyek politikailag, és a versengő politikai nézetrendszerek egymással akár teljesen szembenálló értelmezéseket eredményezhetnek. Mindaddig, amíg ezek az elképzelések szabadon versenyezhetnek egymással, ez nem okoz problémát, sokkal inkább ösztönzi a tudományos és intellektuális közéletet. Ellenben, ha egy berendezkedés hivatalosan valamely világnézet és politikai felfogás mellett kötelezi el magát, akkor az általa készíttetett enciklopédiák érvényessége-hitelessége megkérdőjelezhetővé válik. Példa erre a hetvenes években több kiadásban megjelent Filozófiai kislexikon, a vonatkozó szovjet enciklopédia magyar változata, amely a hivatalos marxista–leninista ideológia filozófiai alapjait próbálta szélesebb körben is megismertetni és elterjeszteni.
A 2019-ben (majd 2020-ban utánnyomásban) megjelent Magyar politikai enciklopédia több szempontból is újszerű vállalkozás a magyar szellemi életben. Mint arra a szerkesztőbizottság a bevezetésben utal, az első lökést e munkához Roger Scruton több kiadást megért munkája, a Dictionary of Political Thought adta. Az Enciklopédia főszerkesztője, Pásztor Péter műfordító először ezt szerette volna átültetni magyarra, de hamarosan be kellett látnia, hogy Közép-Európa eltérő történelmi múltja és a magyar politikai hagyomány természete miatt célszerűbb teljesen önálló, ezekkel az egyediségekkel is számot vetni képes ismerettárat létrehozni. Ez a felismerés vezetett a szerkesztőbizottság első, 2013-as találkozójához és az azt követő négyéves, folyamatos szerkesztői munkához, mely végül a 670 szócikket tartalmazó és 88 szerzőt felvonultató több mint 600 oldalas kötetben öltött testet. Minden egyes cikket szaklektor ellenőrzött, illetve a szerkesztőbizottság véleményezett.
Aki valaha is szerkesztett tudományos kiadványt, már önmagában azt a teljesítményt irigyelheti, hogy ennyi szerzővel és olyan széles területen, amelyet a 670 szócikk átfog, sikerült eredményes munkát végezni. Lényeges az is, hogy a Polgári Magyarországért Alapítvány felkarolta a szerkesztők kezdeményezését, és biztosította a nagy kaliberű munka finanszírozását és megjelentetését az elmúlt évtizedet a társadalomtudományok területén meghatározó forráshiányos környezetben. Utolsóként pedig nem lehet elmenni amellett a tény mellett, hogy az Enciklopédia megjelenésével a sokféle, libertárius, egyházi fundamentalista vagy radikális konzervatív törésvonal mentén elkülönülő, úgynevezett konzervatív értelmiség – feltéve, hogy ennek a szókapcsolatnak van leíró értelme – koherens és színvonalas módon tudta megmutatni magát a teljes hazai szellemi életnek. Ilyen értelemben az Enciklopédia egyfajta „pozíciófogást” is jelez, hiszen hozzáférhető és összeszedett formában megmutatja, hogy a jelenkor hazai konzervatív gondolkodói – még ha számos kérdésben eltér is a véleményük – hogyan látják a világot, mit és miért tartanak fontosnak.
Az Enciklopédia gerincét a szócikkek alkotják, azonban nem szabad elfeledkezni azokról a szövegekről sem, melyek a szócikkeket paratextusként keretezik. Az Enciklopédiához hosszabb előszót írt még 2017-ben annak gondolati atyja: Roger Scruton, illetve készített egy rövidebb ajánlást Orbán Viktor miniszterelnök is. Közös mindkét írásban, hogy a politikai és a politikáról szóló nyelv fontosságát emelik ki, és korunkat olyan időszaknak írják le, amelyben a nyelv szavainak jelentéseiért zajlik szellemi vetélkedés. Nem lehet Roger Scrutonnal abban vitatkozni, hogy a nyelvet fel lehet használni a manipuláció eszközeként, hiszen az ideológiák által átitatott kifejezések képesek valóságérzékelésünket jelentősen torzítani.
Erre rezonál Orbán Viktor gondolata, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy a viták során előnybe kerül az a fél, „akinek elég ereje van ahhoz, hogy nevet adjon a jelenségeknek”. Azaz – e megközelítés szerint – politikai nyelvünk nem semleges közvetítőközeg, hanem egyrészt eszköz közösségi vitáinkban, másrészt a jelentések birtoklása egyben politikai előnyt és hatalmat jelent. Az Enciklopédia pedig ebből a szemszögből nézve ennek a hatalmi küzdelemnek egyik fontos eszköze.
Intellektuális jelentőségét talán a repülőgép-hordozó anyahajó hadászati szerepéhez lehetne hasonlítani, hiszen ahogy Roger Scruton érvel, alkalmas lehet a nyelv megújítására, megszabadítva azt „a XIX. század halott elméleteinek és az elmúlt korszak tömeggyilkosai ostoba retorikájának béklyóitól”.
Az előszó és az ajánlás tehát egyértelműen napjaink helyi és globális politikai küzdelmeinek térképére helyezi fel az Enciklopédiát, ettől várva egy mélyebb és lassabb, a politikai nyelvezet megújulása irányába vezető hatást.
A tudomány mindig politika is, érvel Foucault vezetésével a kritikai gondolkodás a hetvenes évektől, és ezt nehéz is tagadni, ha őszinték vagyunk. Minden társadalomtudományi vagy történettudományi vita háttérében felsejlik a politikai tét, ha máshogy nem, közvetetten és halványan biztosan. Mindezek ellenére azonban nem vagyok biztos abban, hogy az Enciklopédiát kizárólag a politikai kontextusban kellene elhelyezni, amint Scruton és Orbán szövege sugallja. Emellett szerintem létezik még legalább két olyan terület, ahol az Enciklopédiának legalább annyi tennivalója van, mint a politikai viták során használt nyelv területén. Ezek egyike a magyar közgondolkodás általános megújulása lenne: ideje meghaladni mind a gondolkodási struktúra (például a történelem történelemfilozófiai szemlélete, a társadalom osztályközpontú megközelítése, a szabadverseny általános negatív felfogása, az állami paternalizmus jelensége), mind a frazeológia (például „politikai osztály”, „kizsákmányolás”, „burzsoázia”, „ideológia” kifejezések) terén a velünk és a bennünk élő marxista–leninista örökséget. A másik pedig az általános vitakultúra terjesztése, annak finom jelzésével, hogy fogalmainknak van koherens jelentése vagy legalábbis jelentésmagja, és ezek alapján akár érvrendszereket is felépíthetünk vitában a másik fél gyűlölete és a vagdalkozás helyett.
A szerkesztők bevezetése világosan leírja: az Enciklopédia az általános közgondolkodásra és a közbeszédre is legalább úgy kíván hatni, mint a politikai irányzatok vetélkedésének kontextusában.
Az Enciklopédia szócikkei messze többet nyújtanak, mint a címben szereplő politikai jelző ígéri.
Ha közelebbről megnézzük a szócikkek listáját, akkor a kifejezetten a politikához vagy a politikai gondolkodáshoz kötődőkön kívül találhatunk közöttük jogi (például alkotmány, egyesülési jog, jogállam-joguralom), társadalomtudományi (például etnocentrizmus, modernitás, parasztság), történelmi (diáklázadások [1968], örmény genocídium [csak a 2020-as utánnyomásban], népi mozgalom [népi írók]), eszmetörténeti (például liberális műveltség, Alexis de Tocqueville, rendszerváltozás Kelet-Közép-Európában) és egyházi kérdéseket (például kánonjog, politikai katolicizmus, Vatikán Állam) feldolgozó szócikkeket is. Ebből a nézőpontból az Enciklopédia többet teljesít, mint egy szokványos politikai enciklopédia. Valójában a kortárs magyar konzervatív gondolkodás panorámáját adja, megmutatva, hogy ez a felfogás milyen kérdések iránt érdeklődik egyáltalán, és azokat hogyan értelmezi. Ez a megközelítés meglepően egybevág Michael Oakeshott konzervativizmusról és politikai gondolkodásról alkotott képével. Egyrészt rámutat arra, hogy például a liberális politikai filozófiával összehasonlítva a konzervativizmus sokkal inkább attitűdként, a világhoz való viszony egy lehetőségeként írható körül, és ezért annál ez a felfogás szükségszerűen több – vagy más nézőpontból: kevesebb. Másrészt azt is szépen illusztrálja, hogy a politikai gondolkodás Oakeshott szerint nem az absztrakt és lecsupaszított „gondolatok” története, hanem szorosan összefügg a politikai élet és aktivitás tapasztalatával. Ezek alapján talán helyesebb lett volna az Enciklopédiát Magyar konzervatív enciklopédiának nevezni, ez jobban harmonizálna a széles körű, a politika technikai és filozófiai rétegein túlmutató kulturális és történelmi tartalommal.
Izgalmas kérdés, milyen hatást válhat ki egy ilyen munka mai világunkban, mely az azonnaliság igézetében él, és egyre inkább a digitális információközlést tekinti a fő közösségformáló médiumnak. Azt gondolom, hogy egy szükségszerű lépést még mindenképpen meg kell tenniük a szerkesztőknek: az Enciklopédiát elérhetővé kell tenni az interneten. Ameddig ez nem történik meg, addig a kötet helyzete kicsit a középkori kódexekére hasonlít.
A hatás másik kérdése, hogy vajon ezek a jól megírt szócikkek képesek lehetnek-e befolyásolni a közbeszédet és közgondolkodást egy olyan korban, amely minden értelemben az egyszerű válaszokat kedveli.
E ponton nehéz optimistának lenni, azonban nem szabad lebecsülni az enciklopédiákban rejlő – tekintélyalapú – nevelőerőt: a tanulás vagy az oktatói munka során, egy vitára való felkészülés alkalmával szükség lehet olyan alapvető információkra, melyeket a legegyszerűbb egy ilyen enciklopédiából megszerezni, főleg, ha az az interneten is elérhető. Amennyiben az olvasóközönség utat talál az Enciklopédiához, a főszerkesztő és a szerkesztőbizottság nyugodtan hátradőlhet, mert a színvonalas – és kellően tömör – szócikkek már magukért beszélnek…
A szerző jogász, az ELTE oktatója.
Hoppál Bulcsú
Konzervatív mű, nem konzervatív műfaj
Miközben mindenki a napi politikai csaták hol fontos, hol kicsinyes vitáiban vett részt, vagy éppen arisztokratikusan távol tartotta magát mindezektől, 2019-ben csendesen és szerényen megjelent egy kötet, amelyről bátran állíthatjuk, hogy a rendszerváltoztatás utáni évtizedek egyik legfontosabb tudományos műve, és amely az elkövetkezendő 20-30 évre biztosan meghatározza a politikáról való gondolkodásunkat. A Magyar politikai enciklopédia különleges szellemi teljesítmény, a magyar politikaelméleti gondolkodás páratlan pillanata, amikor is egy jól körülhatárolható értelmiségi csoport saját véleményét kifejtve lép ki a porondra, és egy tudományos, de közéleti szempontból is fontos művet tesz le az asztalra. A kötet markáns és önálló gondolkodói munka eredménye, aligha hangsúlyozhatom eléggé a fontosságát, s csak egy kérdést fogalmazok meg félve: vajon miért kellett erre több mint harminc évet várni, és a magyar jobboldal miért nem volt képes felmutatni hasonló munkát, mondjuk, tíz évvel a kommunizmus bukása után?
Magyar
A kérdésem sajátosan magyar jobboldali-konzervatív tünetre mutat rá. Hogy válaszolni tudjunk, és megértsük, talán kezdjük a mű címével. Mennyiben magyar és mennyiben kell magyarnak lennie a Magyar Politikai Enciklopédiának? Inspirációját tekintve már nem magyar, mint írják a kötet szerkesztői a bevezetőjükben, Roger Scruton A Dictionary of Political Thoughts című művét tekinti ugyanis előzményének, sőt az angol filozófus írta az előszót. A két mű személy- és fogalom-szócikkei részben azonosak, ami a politikatudomány nemzetközi természetéből, a kultúrkör közösségéből adódik, de rögtön sajátosan magyarrá válik a tudástár, amikor a történelmi alapok, hátterek, események és a hozzájuk kapcsolódó személyek tetteinek értelmezését tárgyalja. Nálunk, Magyarhonban szeretünk mindent a történelem prizmáján át értelmezni. Valljuk be, nyugaton ez annyira nem dívik, s különösképpen nem szoktak XIX–XX. századi történelmi eseményeket olyan tragikusan felfogni, ahogy mi nagyon sokszor tesszük. A bűnbakkeresés és a mitológiai szörnygyártás közép-európai karaktere azonban mégsem jellemzi az Enciklopédiát, ebből a szempontból nagyon kiegyensúlyozott a kötet, annyira történelmi, amennyire kell, és amennyire konzervatív szemlélete megengedi. Alapelve, hogy a történelemmel való foglalkozás fontos, mert politikai, társadalmi vitáink alapvetően történelmi meghatározottságú események és történelmet alakító személyek mátrixában zajlanak. Ez azonban nem jelent determináltságot, egyszerűen fogalmazva, egy nemzet nem ragadhat örökös bénultságba egy-egy tragikus múltbéli esemény miatt. Ez a meggyőződés vezette az Enciklopédia szerkesztőit, hogy megszabtak egy bizonyos határt, amelyen túl valóban csak a legfontosabb eseményekről közölnek szócikket, és csak azokról, amelyeknek mai politikatudományi jelentőségük van. Így találunk szócikket a kiegyezésről és az 1848–49-es szabadságharcról, de a jóval hosszabb Rákóczi-féle szabadságharcról és magáról Rákócziról már nem, holott a Habsburg-ház trónfosztása – akkor is és ma is – jelentős jogi és politikai aktus volt.
Nem provincializmusból, hanem kutatói igazságkeresésből ered a bennünket, magyarokat különösen is érintő, a II. világháború óta tabuként kezelt események és személyek tárgyalása. Tulajdonképpen itt is nagy adósságot törleszt a kötet, végre szellemtörténetileg elhelyezhetjük és újrafogalmazhatjuk azokat a jelenségeket, amelyekről hetvenöt éve csak a marxizmus által ránk kényszerített nyelvi és gondolkodási klisékkel beszélhettünk. Ezt a súlyos örökséget feldolgozandó kap külön szócikket Tisza Kálmán és Tisza István, Horthy Miklós, Klebelsberg Kuno és Gömbös Gyula, de ott vannak a teoretikusok is: Kornis Gyula, Kolnai Aurél, Magyary Zoltán, és tehetnénk hozzá, még nagyon sokan az elhallgatott és elfeledett magyar politikai zsenik közül.
Amiben leginkább „új és magyar” és véleményem szerint a legnagyobb szolgálatot teszi a kötet a magyarságnak az az, hogy folyamatjellegű történelemfelfogásával rámutat a hagyomány lényegi közösségi voltára, arra, hogy a közösségi tapasztalatot (hagyományt) minden kritikai-tudományos attitűd ellenére sem lehet radikálisan tagadni. Mint minden összefoglaló műnek, az Enciklopédiának is elsődleges feladata a fogalomtisztázás. Ez a munka viszont eminens módon visszahat a hagyomány mentén saját magát elhelyező értelmes magyar köz-beszédre. A rontott közbeszédből csakis a fogalomtisztázás által tudunk visszatalálni önmagunkhoz. Jó példa erre az, ahogy a „nemzet” szócikkben mindamellett, hogy mindkét nagy klasszikus felfogás megjelenik, a sajátos helyzetből adódó magyar vonások is kitűnnek. A modernistának nevezett irányzat szerint a nemzet mindössze 2-300 éves társadalmi konstrukció, folyamatos változások alanya. Ezzel szemben azonban megfogalmazódik egy sor további értelmezés is (primordialista, perennialista, etnoszimbolista), melyek közös jellemzője, hogy a nemzet sok más társadalmi jelenséggel együtt őseredeti, lassan – ha egyáltalán lényegét tekintve bármikor is – változó, változtatható valóság. E nemzetfelfogás kontinuumjellegéből adódik, hogy – szemben az általános értelmezéssel, a mely országhatárhoz köti a nemzet jelenségét – foglalkozni kell az erdélyi, felvidéki magyarság politikai történéseivel is. Ebben az értelmezési keretben viszont olyan szócikkek is komoly jelentésbővülésen mennek keresztül, mint például a „falu”, a „nemzetállam”, a „nemzeti érdek”, „transzszilvanizmus” vagy éppen „Josef Tiso”. Ezeknek a fogalmaknak magyarságszempontú másságát finoman érzékelteti az Enciklopédia. Hiányolom ugyanakkor a kisebbségi magyarság politikatudomány szempontjából fontos gondolkodóinak méltatását. Ha már Erdélyről van szó, Mikó Imréről, Balogh Artúrról, sőt az ízig-vérig marxista Gaál Gáborról készülhetett volna cikk.
Politikai
A politikai valóság tudományos szemlélete európai sajátság. A kötet szerkesztői nagyon jól tudják, hogy a tudományos vizsgálatban nincs helye semmiféle udvariaskodásnak, mellébeszélésnek. Az Enciklopédia egyik fő erénye, hogy nem találunk benne tabut, ugyanúgy tárgyalja az antiszemitizmus, a vészkorszak, a kisebbségek nagy témáit, mint a magyarországi ügynökkérdést. Ugyanakkor egyfajta bizonytalanság is érezhető egyes szócikkek esetében. Mellőzve a rossz magyarságú rendszerváltás kifejezést, az antalli szándékkal összhangban következetesen rendszerváltozásról beszél, mégsem foglal egyértelműen állást sem az időpontját, sem a sikerességét illetően.
Más esetekben viszont kifejezetten megnyerő a kötet szerzőinek, szerkesztőinek intellektuális bátorsága. Művüket kifejezetten konzervatív-szabadelvűnek mondják. Ez azonban felveti azt a kérdést, hogy értelmezhető-e munkájuk attól függetlenül, hogy milyen politikai berendezkedés van Magyarországon immár tíz éve? A válaszom: igen is, meg nem is, de aki a problémát tényleg meg akarja érteni, annak azt is el kell fogadnia, hogy a konzervativizmus a hagyományra való végtelen nyitottsága miatt nem doktriner viszony a valósághoz. A konzervatív tudja, hogy a hagyomány mögötti tapasztalat tagadhatatlanul létezik, de azt mindig újra kell fogalmazni saját magunknak és az utánunk jövő nemzedékeknek; azaz a hagyománynak, a kultúrának kommunikatív jellege van. Az Enciklopédia szócikkei ezért az eszmetörténeti elemzésre jóval nagyobb hangsúlyt helyeznek, mint a lexikális adatokra. Így van ez még a személyekről szóló cikkek esetében is: a szerzők alig közölnek pár életrajzi adatot, de annál bővebben számolnak be az eszmetörténeti háttérrő.
Azt gondolhatnánk, az Enciklopédia konzervatív-liberális szellemisége ellehetetleníti a valódi tudományos vizsgálatot. Közép-Európában szinte belénk kódolták, hogy minden politikai eszmeáramlattal szemben kritikusak, sőt elutasítók legyünk, és indoktrinációra gyanakodjunk. Konzervatív szemléletének köszönhetően a kötet azonban nem kínál azonnal alkalmazható kliséket, másnap megvalósítható programot, holmi erőszakos vagy doktriner világlátást. Lapjain a radikalizmus intellektuális lustaságként jelenik meg. Az értéksemlegesség malaclopóként, amellyel a hagyományt és a közösségi tapasztalatot lehet eltüntetni.
Enciklopédia
Hogy mi kerül bele egy összefoglaló műbe, az nem értéksemleges döntés. Már első olvasásra feltűnik, hogy az Enciklopédiában a baloldali teoretikusoknál jóval nagyobb számban jelennek meg a jobboldali, konzervatív gondolkodók. Az Enciklopédia, komolyan véve a politikai valóság történetiségét – ami a szocialista időszak esetében a konzervativizmus tagadását, a totális hiányt jelenti –, a magyar konzervatív gondolat panteonja kíván lenni. Minden rokonszenvem ellenére ki kell mondanom, ez a szándékolt aszimmetria a legnagyobb hiányossága kötetnek, és ez az, amit a leginkább kritizálhat az ellentábor. Számos szócikkben említés szintjén szerepel, negatív felhanggal, több fontos baloldali szereplő, de mégsem kap külön szócikket. Ilyen például Göncz Árpád és – aki szerintem fontosabb – Horn Gyula.
A 647 szócikkben persze nem lehet mindent tárgyalni. S ott, ahol gondolati tartalmak vannak, a szócikkbőség szócikkhiányt generál; minél többet tudunk és olvasunk, annál inkább felismerjük, mi hiányzik még. Tegyük hozzá azonban, az enciklopédia alapvetően nem konzervatív műfaj! Habár a konzervativizmus a XVIII. századi gőgös mindentudás reflexiójaként született meg, a konzervatív gondolkodónak annyit el kell ismernie, hogy senki sincs a teljes tudás birtokában, csak Isten. A tébolyult istenjátszás illúzióját pedig rá kell hagyni a baloldali radikális társadalomszervezőkre, míg nekünk a valós világot kell megértenünk, és igazítanunk, ha kell.
A szerző filozófus, teológus, a Corvinus Egyetem oktatója.
