Milyen körülmények között bontakozott ki a „királypuccs”, ahogy akkoriban emlegették?

Magyarország négy rövid év alatt elveszítette felkent és koronázott királyát, háborús vereséget szenvedett, óriási területi veszteségeket könyvelt el, véres kommunista diktatúrán és román megszállással kísért ellenforradalmon esett át, mindezt tetézte a királyság felemás helyreállítása: király híján Horthy tengernagy kormányzóként látta el az államfői tisztséget. Mivel román kváziszövetségesei, illetve a csehek és a délszlávok a leghatározottabban ellenezték a Habsburgok uralmát, a kormányzó, bár ismételten hűséget esküdött királyának, nem akarta visszahívni őt. A magyarok véleménye megoszlott. A legitimisták vissza akarták hívni Károlyt, a szabad királyválasztók úgy vélték, hogy noha van felkent és megkoronázott apostoli király, újat kellene valahogyan keríteni, a többiek pedig elfogadták Horthy kormányzóságát. Horthy lassanként maga is az utóbbi felé hajlott. Mindezt beárnyékolta az újabb háborútól való félelem, amelyet a kisantant részéről bizonyosnak, a nagyhatalmak részéről pedig valószínűnek lehetett venni.

Amerikai monarchista: Charles A. Coulombe

A száműzött Károly Svájcból igyekezett támogatást kijárni az antanthatalmaknál Ausztria és Magyarország számára.

1920 végén Aristide Briand ajánlattal kereste meg Károlyt, és ő kapva kapott rajta: ha visszanyeri hatalmát Magyarország felett, a franciák biztosítják, hogy a tőlük katonailag és pénzügyileg függő utódállamok ne rohanják le országát,

sőt hitelt is ígértek számára. Ha Károly kudarcot vallana, Briand mosná kezeit. Horthy hűségében bízva nekivágott merész és magányos trónkövetelő útjának. Horthy azonban nem tartotta a szavát, sőt a Briand-ajánlatot sem tartotta titokban. Károly leverten távozott, de nem mondott le uralkodói hivatásáról. Már csak azért sem, mert a Briand-ajánlat stratégiai megfontolásai nem veszítették érvényüket.

Hogy ugyanis a Habsburg-restaurációval elkerülhető a nagyobb baj, az Anschluss, a német–osztrák egyesülés? Volt olyan szilárd Briand ajánlata, hogy a király ne tartson attól, hogy a kisantant elfoglalja Magyarországot?

Briand nagyon tartott Németország újjáéledésétől, és a száműzött osztrák császár könnyen meggyőzte, mindenáron megakadályozná az Anschlusst. Ezen túlmenően azonban a francia messzelátó államférfinak az is fejtörést okozott, hogy Olaszország saját befolyási övezetet akar kialakítani Közép-Európában, Ausztriával, Magyarországgal és Bulgáriával cimborálva. Ráadásul Szovjet-Oroszország is fenyegetést jelentett, hiszen nyerésre állt a fehérekkel szemben az orosz polgárháborúban. Nem hitt abban, hogy a kisantant, Lengyelország, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia e fenyegetések bármelyikének is útját tudná állni – hát még közülük kettő valamely félelmes kombinációjának.

Briand úgy okoskodott, hogy ha a Habsburg Királyság helyreáll, hálás lesz Franciaországnak, és nemcsak biztosítani tudja Közép-Európa egyensúlyát, hanem sokkal szilárdabb lábakon áll majd, mint a Woodrow Wilson kedvelte összeeszkábált országok.

Ha Károly visszanyeri Magyarországot, Briand-nak az lebegett a szeme előtt, hogy a megújult Habsburg-uralom körül rövidesen tömörül Ausztria és Magyarország, és talán Csehszlovákia is csatlakozik. A király egyetértett ezekkel az elképzelésekkel, és eltökélte magában, ismét megpróbálkozik a visszatéréssel, jóllehet tisztában volt a személyes kockázatokkal. Végtére jól ismerte Briand-t, és hogy a kisantantállamok sorsa a franciák jóakaratán múlik. Valamennyien ugyanazokat a nemzetiségi problémákat örökölték, amelyek Ausztria–Magyarországot gyötörték. Mire is jutnának a lengyelek, a csehek, a szerbek és a románok a saját nemzetiségeikkel, ha Franciaország megvonja tőlük a támogatást?

Briand kérésére Károly követet küldött Párizsba, és belement az ismételt próbálkozásba. Ezúttal nem mehetett vonattal, és békésen sem léphetett fel. Ráadásul Zita királyné közölte, őt is megkoronázták, megy ő is: azzal együtt nyer vagy veszít, akit szeret.

Magyar részről volt-e támogatása?

Ezúttal nagyon sok hűséges támogatója volt, különösen az ország nyugati részében. Köztük ifj. Andrássy Gyula gróf, a karlisták egyik vezére, aki már-már legitimista pártot alapított Bethlen Istvánnal együtt, de másnapi beszédében a miniszterelnök a puccs és a trónfosztás közötti köztes utat jelölte ki követendő irányként. Azt, hogy Andrássy a második kísérletben is részt vett, Bethlen alighanem árulásnak és csalárdságnak tekintette volna (az egész história talán legszembeszökőbb vonása, hogy a karlisták folyton a becsületükért aggályoskodtak – ellenfeleik viszont látványosan nem, mintha nem is ismerték volna ezt a tulajdonságot). A nagy tekintélyű politikus és polihisztor Apponyi Albert gróf szintén részt vett a titkos együttműködésben, aki egyébként olyannyira legitimista volt, hogy amikor 1933-bab Genfben meghalt, ahol a leszerelési konferencián szólalt volna fel, Ottó főherceg elutazott Genfbe, hogy megkoszorúzza a ravatalát. A karlista szervezkedésbe bekapcsolódott még Windisch-Grätz Lajos herceg, Gratz Gusztáv akkori külügyminiszter, a polgári demokrata Vázsonyi Vilmos, illetve Rakovszky István (akit sikere esetén Károly kormányfőjének jelölt). Az egyházi vezetők nagy része szintén legitimista volt, köztük Mikes János szombathelyi püspök (ő adott szállást a királynak a márciusi kísérlet idején), Késmárki Lányi József Arad száműzött püspöke (aki egy nappal az esemény előtt megálmodta a Ferenc Ferdinánd elleni merényletet), Csernoch János esztergomi érsek, sőt az akkor még alig ismert Pehm József, a majdani Mindszenty József is. Ám most Károly legfőképpen a nyugat-magyarországi katonai parancsnokokra támaszkodhatott, akik annak idején felesküdtek rá. Közéjük tartozott egyebek közt Lehár Antal vezérőrnagy (a zeneszerző öccse) és Ostenburg-Moravek Gyula csendőrparancsnok, aki nem volt hajlandó kiüríteni Sopront, lehetővé téve annak Magyarországhoz tartozását.

Az udvar eldöntötte, Károly Zitával együtt repülővel érkezik Nyugat-Magyarországra; Sopronban egyesíti Lehár Antal vezetése alatt a hozzá hűséges csapatokat, majd Ostenburg csendőrszázadaival kiegészülve

elindul Budára, átveszi a hatalmat Horthytól, miközben fővárosi támogatói letartóztatják a Horthyhoz hű vezetőket.

 Jobb lett volna 1922 tavaszára időzíteni a műveletet, de nem késlekedhettek, a még képlékeny európai helyzet a békeszerződések nyomán megszilárdulhatott, Budapest pedig Burgenland kiürítésével az Ostenburg-csendőrzászlóaljat fel akarta számolni, és elkezdte kiszorítani a karlistákat a kormányzatból.

Október 20-án Károlyék azzal indultak útnak hertensteini kastélyukból, hogy Warteggbe utaznak át családi körben megünnepelni tizedik házassági évfordulójukat. Ám lekanyarodtak a főútról, és a Zürich melletti Dübendorfnál negyed egykor felszálltak a suba alatt megvásárolt repülőgéppel. Az útra gondosam magukkal vitték és mindvégig maguknál tartották Jézus Szent Szíve-szobrukat. Késő délután Dénesfánál leszálltak, de az ellentmondó üzenetek miatt Lehár egy nappal későbbre várta őket. 

A késés nem zavarta meg a terveket?

Egyáltalán nem. Sopronból a négy királyi szerelvény a tervek szerint elindult, minden vasútállomáson éljenző, virágdobáló tömeg köszöntötte őket. Győrben díszőrség is felsorokozott. Azt sem Károlyék, sem a rá felesküdő katonák nem tudták, hogy parancsnokuk egyeztetett a kormánnyal, amely már hajnalban értesült a fejleményekről. Bethlenék felkészültek a harcra.

Ahogy a királyi vonatok haladtak, valamennyi, a tatai, a bicskei, helyőrség felesküdött a királyra.

Másnap reggel Károly és Zita Torbágyon ébredt; következett a kelenföldi vasútállomás: a katonák onnan előrenyomulhattak a budai várat elfoglalni.

A győri fogadtatás; elöl IV. Károly, mögötte Zita királyné. Fotó: Österreichische Nationalbibliothek

 

A kormány se volt rest, de a reguláris csapatok nem akartak a király ellen harcba szállni. Ezért Gömbös Gyula egyetemistákat verbuvált azzal, hogy a csehek már Pest felé tartanak. Háromszáz megtévesztett egyetemista állt fegyverbe.

De Beneš mozgósítással fenyegetett, nemde?

Ekkor még nem. Lehár katonái elindultak Budaörs felé, ahol gyalogos zászlóalj várta őket, de átállt hozzájuk, ahogy két tüzérüteg is. Az Ostenburg-zászlóalj megpróbált az ezredhez csatlakozni, de az egyetemisták oldalba támadták őket, néhányuk elesett, megsebesült, és visszavonultak az állomásra. Ez végzetesnek bizonyult. A Károly által tábornokká előléptetett Lehár ügyesen vezette ugyan a műveletet, de azt akarta, hogy korábbi felettese, a magasabb rangú Hegedűs Pál vezérőrnagy irányítsa. Károly nem bízott ebben a főtisztben, de Lehár kezeskedett érte. Így Lehár csak a „vezérkari főnök” lett.

Délelőtt tízkor Hegedűs előállt azzal, hogy átmegy Kelenföldre, és a király oldalára állítja az ottani ezredet. Károly ezt ugyan elfogadta, de Lehár egyik legmegbízhatóbb emberét a nyomába küldte. Hegedűs lerázta, és meg sem állt, amíg Horthyhoz meg Gömböshöz nem ért. Segített nekik kitervelni Károly vereségét. Két órakor visszatért királyához azzal, hogy fegyverszüneti tárgyalást folytatott Horthyval, akinek csapatai harcra készek. Ha a király elfogadja a tűzszünetet, Hegedűs elmehet az ország nyugati felébe erősítésért. Károly úgy döntött, kimegy a frontra, és onnan vezet.

A törökbálinti katonák jelentették, Horthyék követei jönnek a fegyverszünet részleteit megtárgyalni. Ekkor Károly kiadta a parancsot: csapatai vonuljanak vissza, és rendezzék soraikat. Éjjel maga vezeti a Budapest elleni támadást. Azaz

Károly nem akarta elfogadni a fegyverszünetet.  

Csakhogy a tisztjei azt mondták, katonáik két éjjel nem aludtak, nem bírnák a továbbmenetelt. Politikai tanácsadói pedig úgy vélték, ha nem fogadja el a fegyverszünetet, úgy tűnhet föl, vérontást akar. Károly a maga helyesebb ítélete ellenére elfogadta a javaslatot.

Mik voltak a feltételek?

Csak tűzszünetről volt szó. Horthy követeivel megegyeztek, reggel nyolcig nem lőnek, utána kezdődnek a tárgyalások a király vonalán belül. Károly és tanácsadói óriási hibát követtek el: hagyták, hogy Hegedűs dolgozza ki a fegyverszünet részleteit, miközben a vonat visszament Torbágyra. Hegedűs a környező hegyeket jelölte ki a kormánycsapatok számára, és megegyeztek, hajnali háromkor megsértik a fegyverszünet, s rajtaütnek a király alvó katonáin. Hegedűs pedig, mint aki jól végezte dolgát, visszament a királyhoz, és felmentését kérte, mondván, két fia Horthy oldalán harcol.

Másnap, 24-én reggel Ostenburg csapatai megmenekültek, ha alvás közben több katonájukat foglyul ejtették is. Nyolckor Lehár elment Horthyékhoz tárgyalni a feltételekről: Károly megadja magát, és lemond a trónról. Ahogy az iratot Károly olvasta, becsapódott a vonatba néhány lövedék. Lehár és Ostenburg leugrott a peronról, s kiadta a parancsot: „Az utolsó töltényig!” A király azonban rájuk ripakodott: „Lehár! Ostenburg! Ide hozzám! Megtiltok minden harcot. Nincs már miért…”

Körülvették őket. Lőszerük sem volt elég. Károly hátrább rendelte a vonatot. Majd amikor Zitával együtt leszállt, a katonák, a parasztok és a cselédek felkiáltottak: „Éljen a király! Éljen a királyné!” Hegedűs is feldobta a csákóját a levegőbe. Károly felhívta Horthyt az állomásról, és kérte a parancsát.

A királyi párt végül Madeirára száműzték. Szegénységbe. Károly idő előtt meghalt, halálos ágyán azt mondta, azért szenved, hogy népei „ismét egybegyűljenek”. Horthy két évtizeden át játszotta az államfőt, eltemette hősi halált halt fiát, német fogságba esett, végül száműzetésben halt meg, ám előtte bocsánatot kért és kapott Ottótól. Magyarország húsz év viszonylagos béke után borzalmak sorát élte végig.

Károly kísérlete a történelem nagy elmulasztott lehetősége volt?

Ha Károlynak sikerül visszatérnie, a történelem egészen másképp alakul. Briand határozottan úgy gondolta, vissza tudja tartani a kisantantot. De ha mégsem, az akkori csehszlovák és délszláv mozgósítási kísérletek is azt mutatták, hogy az etnikai különbségek mennyire megbízhatatlanná tették a fegyveres erőiket – ami azután 1938-ban és 1941-ben beigazolódott. Ahogy Bécsi Zoltán Forbidden Federalism: Secret Diplomacy and the Struggle for a Danubian Confederation, 1918–1921 (Tiltott föderalizmus: Titkos diplomácia és küzdelem a Dunai Konföderációért, 1918–1921, Reno, Helena History Press, 2020) című művében írja: „Ha a franciáknak sikerül újraalakítaniuk a dunai államalakulatot, felgyorsul Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlása, és akkor nem Olaszország és Németország, hanem Franciaország hozza létre a magyar–horvát–szlovák konföderációt utóbb Ausztriával kiegészülve” (254). Mindannak fényében, ami utóbb történt,

felmerülhet-e kétség a tekintetben, hogy ezzel a fejleménnyel nemcsak a megnevezett népek jártak volna jobban, hanem maguk a csehek és a szerbek is, arról nem is szólva, hogy egész Európa is?

A katolikus egyház által boldoggá avatott Károly, az eddigi utolsó Szent István koronájával megkoronázott és felkent király kiemelkedik az utóbbi évszázad sötétségéből: úgy szerette a magyarokat és minden népét, hogy kész volt meghalni is értük, amivel a maga szerényebb módján utánozta Krisztus készségét, hogy vállalja a halált az övéiért. Emlékezzünk meg Magyarország megmentésére tett bátor kísérletéről és jövőre a tragikus, ámde hősies Madeirán bekövetkezett haláláról! Ha népeinek és valamennyi európainak valaha volt szüksége követendő példaképre és mennyei közbenjáróra, akkor most bizonyosan van.

A kérdéshez lásd még Zeidler Miklós angol nyelvű írását itt, illetve az ő és Bertényi Iván beszélgetését itt.

Nyitókép: Tábori mise IV. Károly királlyal és Zita királynéval (a lámpaoszloptól balra), 1921. október 22., Biatorbágy. Fotó: Fortepan

A IV. Károly király emlékére emelt, tihanyi kálvária 1936-ban a feszület mögött hármas halommal. Fotó: Fortepan