Mit érdemes tudnia a kiállítás látogatóinak és a készülő kötet olvasóinak a bemutatott korszakról?

Röviden vázoltuk a Francia Idegenlégió, valamint az indokínai háború francia szakaszának történetét és a hazai sajtó ehhez a témakörhöz csatlakozó írásait, hogy az olvasó térben és időben el tudja helyezni azokat a településeket, amelyek légiósainkhoz köthetők.

Az indokínai háború nem lokális konfliktus, hanem a nagyhatalmak közötti globális versengés, a hidegháború kiemelt mellékhadszíntere volt.

A második világháború ugyan 1945-ben véget ért, a győztes és a vesztes szövetségi rendszerek felbomlásának, átrendeződésének következtében azonban új szövetségi rendszerek jöttek létre, amelyekben a nagyhatalmak az általuk támogatott országok révén feszültek egymásnak.

Két ideológiai rendszer nézett egymással farkasszemet. A kommunista tömb Indokína felszabadítását tűzte zászlajára, valójában azonban a térség szovjetizálásáról volt szó. A nyugati világ a gyarmati uralom fenntartását szerette volna elérni a régióban, illetve megakadályozni a kommunista befolyás terjedését. S itt kerültek képbe az emigráns magyarok által szerkesztett

nyugati folyóiratokban közzétett írások, amelyek elhitették, hogy a nyugati világ esetleges győzelme után majd Magyarországot is felszabadítják

a kommunizmus alól. Ez a hiú ábránd még évekig ott lebegett a légióba beállt néhány magyar szeme előtt is.

Fochner Zoltán a vietnámi Huếban egy boltnál (a képek Korinek Tamás családi irataiból)

 

Milyen forrásokból tárták fel ezeket az életutakat?

Először Budapest Főváros Levéltárában (BFL) végeztünk kutatásokat, elsősorban az 1946–1965 közötti hagyatéki ügyeket, valamint az V. kerületi B jelű halotti anyakönyveket és az államügyészségi iratokat tekintettem át. A kutatás során negyvennyolc egykori légiós nyomára bukkantam, akik 1946–1954 között veszítették életüket. Közülük harmincheten Vietnámban, nyolcan valahol Indokínában, egy-egy Laoszban, illetve kínai fogságban és egy katona Franciaországban halt meg. Az elhunytak némelyike olyan súlyosan megsebesült, hogy a kórházba szállítást követően életét vesztette. Előfordult egy-egy olyan eset is, hogy balesetben, fogságban vagy Párizsban haltak meg; az utóbbira nem találtunk magyarázatot.

Kik „álltak kötélnek” a légiós toborzás során?

Általában nőtlen fiatalok, néhányan közülük már Magyarország elhagyása előtt elárvultak. Nekik

nem volt veszítenivalójuk, amikor a második világháborút vagy a kommunista hatalomátvételt követően a Nyugatot választották.

Elképzelhető, hogy a szegénység és a szovjet csapatok megjelenése, esetleg háborús bűncselekmény miatt kerestek maguknak új hazát. Többen akkor szánták rá magukat Magyarország elhagyására és harcoltak külföldi zsoldosként egy távoli kontinensen, amikor hazájukat idegen hatalom szállta meg.

Fochner Zoltán légiós társaival Đà Nẵngban – Nem volt veszítenivalójuk, miután hazájukat idegen hatalom szállta meg

 

Mi vezethetett ilyen sok fiatalt a világ túlfelére, idegen érdekekért harcolni?

Mivel személyes visszaemlékezésekre nem bukkantunk, csak következtetni merünk a fiatalok motivációjára. Korai haláluk felveti a kérdést, vajon megérte-e ez számukra? Mi maradt utánuk? A források eléggé szűkösek, amit találtam, az csupán néhány személyes dokumentumuk. Félő volt, hogy emlékük nyom nélkül köddé válik, és csak bizakodni merünk, hogy az általunk bemutatott adatok másokat majd további kutatásokra serkentenek, vagy a korábban publikált munkájukhoz kiegészítésekkel szolgálhatunk.

Említette a fővárosi levéltárban végzett adatgyűjtést. Milyen egyéb forrásokból dolgoztak?

A túlélőkkel kapcsolatos kutatásokat az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában végeztük. Itt számos vietnámi és kínai fogságba esett légiósról találtunk adatokat, akikről kiderült, hogy nem csupán rossz életkörülményeik miatt választották az idegenlégiót.

Történetüket viszontagságos hazatérésükkel és nem éppen örömteli fogadtatásukkal fejeztük be. Itthon kihallgatta őket az ÁVH, vádat emeltek, majd ítéletet hoztak ellenük.

Ezeket a kutatásokat kiegészítettük a BFL őrizetében található további forrásokkal, például a Budapesti Megyei Bíróság titkos ügykezelés alól kivont pereinek irataival. Majd a Nyugatról amnesztiával hazatért légiósok révén további légiósok nevét tudtuk feljegyezni. Felhasználtuk továbbá Horváth Géza, Klug Dávid és Korinek Tamás családi iratait és fotóit is. A megismert több mint ezerötven légiós nevét táblázatban közöltük.

Milyen volt egy tipikus magyar legionárius életútja?

Már 1945 májusában elkezdődött az idegenlégióba elszegődött magyarok toborzása, ám többen még az 1954-es indokínai vereség után is a légió szolgálatában maradtak. Nem volt ritka a tíz és tizenöt-tizenhét vagy akár huszonöt év szolgálati idő, többeket még az algériai harcokba is bevetették.

A légiósokat a Szuezi-csatornán át hajózva vitték Indokínába

 

A feltárt források alapján a légiósokat a következő szempontok szerint csoportosítottuk. A nulladik csoportba azok kerültek, akik még az észak-afrikai kiképzésig vagy az indokínai harctérre sem jutottak el, mert előtte megszöktek, vagy alkalmatlanná nyilvánították őket, illetve a Nemzetközi és a Magyar Vöröskeresztnek köszönhetően hazajutottak, vagy kiképzésük után csak Afrikában láttak el különböző őrfeladatokat. Az első csoportba soroltuk azokat, akik Indokínában haltak hősi halált (körülbelül háromszázötven fő), akár még a háborút követő 1955-ös évben is. A második csoportba kerültek azok, akik vietnámi (Észak-Vietnámban felállított fogoly- és átnevelőtáborok), majd kínai fogságból tértek haza 1951–1956 között.

A harmadik csoportba tartozók a leszerelésüket követően illegális úton próbáltak hazaszökni. A negyedik csoportba soroltuk azokat, akik a leszerelésük után néhány évig, évtizedig Nyugaton éltek, majd legálisan visszatértek Magyarországra. Köztük volt olyan is, aki csak 1979-ben telepedett haza. Az ötödik csoportba azok tartoztak, akik leszerelésüket követően Nyugaton telepedtek le, és nem szándékoztak hazajönni. Emellett még egy olyan kisebb csoportot is felállítottunk, amelyiknek azok voltak a tagjai, akik még a második világháború előtt csatlakoztak a légióhoz.

Azon légiósok esetében, akiket az életrajzuk alapján tudtunk bemutatni, a családi háttér, a gyermekkor, az iskolás és tanoncévek, a katonaság és a fogság, az idegenlégió, majd a polgári életbe való visszatérés,

a külföldön maradás vagy hazajövetel dilemmája, az idegenbeli vagy a hazai beilleszkedés problematikája elevenedik meg.

Ez az időtartam jóval több évtizedet ölelt fel, mint a franciák indokínai háborúskodása. Leszerelt légiósaink számára a Francia Idegenlégió mégis meghatározó volt, mert valamilyen formában, jóval a civil életbe való visszatérésük után is – ha csak az emlékeket nézzük – velük maradt.

Mit tudunk a háborúból hazatértek további életéről?

Voltak, akik

az 1956-os forradalomban és szabadságharcban való fegyveres részvételük miatt (ismét) elhagyni kényszerültek hazájukat,

vagy hosszú börtönbüntetést kaptak. Az utóbbiak közül filmbe illő fogolyszökésről olvashatunk. A hazatértek többsége azonban az itthoni beilleszkedést/betagozódást választotta. Ők már nem szívesen beszéltek egykori légiós múltjukról, próbáltak csendben, békében és jómódban a családjuknak és az új munkájuknak élni, ezt akár az állampártba való belépésükkel is igyekeztek bizonyítani.

Fochner Zoltán egy társával az algériai Sidi Bel Abbès-i kiképzőtáborban1950-ben

 

A Belügyminisztérium továbbra is megfigyelés alatt tartotta őket, talán még a beszervezésükkel is megpróbálkoztak. A magyar kémelhárítás nem feledkezett meg a Nyugaton letelepedett, francia állampolgárságot szerzett egykori légiósok szemmel tartásáról sem. Ezzel párhuzamosan

megfigyelték a légiósok itthon maradt szüleit, rokonait és környezetüket,

igyekeztek szüleik nyugati kiutazását megakadályozni.

Inkább a történészszakma számára, vagy az érdeklődő nagyközönségnek szánják a művet?

A felhasznált források és a szakirodalom alapján nem egy újabb hadtörténeti könyvet állítottunk össze, hanem az egykori légiósaink által betekintést nyerünk a Francia Idegenlégió világába és az indokínai háború borzalmaiba. Meghagytuk az általuk, a légióban használt francia kifejezéseket, rövidítéseket, amelyeket a kötet végén lévő Függelékben feloldottunk. A tanulmányt számos szakirodalmi hivatkozással/idézettel, az életutak hosszabb-rövidebb leírásával, a túlélők visszaemlékezéseivel, térképpel és fotóval színesítettük.

Végezetül meg kell jegyeznünk, hogy – számos közgyűjtemény (Magyar Nemzeti Levéltár, Budapest Főváros Levéltára) példáját követve – az egykori magyar francia idegenlégiósok adatait tartalmazó kötet adatbázisainak nyilvánosságra hozatalával a legfőbb célunk az volt, hogy általánosan elérhetővé tegyük azt a korszak kutatói, történészek és családfakutatók számára.