A legégetőbb kérdés a NATO jövőjével kapcsolatban évekig az volt – kezdte az idős politikus –, hogy az európai szövetségesek hajlandók-e komolyabban venni a kollektív védelemből adódó kötelezettségeiket, és ha igen, akkor mikor. Most azonban a világtörténelem legsikeresebb katonai szövetségét illetően a legsúlyosabb kérdés az Egyesült Államok felől merül fel: „Amerika vajon továbbra is elismeri-e, hogy érdekében áll a transzatlanti biztonság támaszának, a demokrácia fegyvertárának és globális vezetőnek, nem pedig regionális hatalomnak lennie?”

A világégés tanulságai

A második világháború több tízmillió ember életét követelte, mondta a szenátor rövid történelmi visszatekintésében, több tízmilliót tett hontalanná, az élelmiszerhiány és a hiperinfláció miatt pedig megbénította a régi világot. A világuralomra törő, népirtó Hitler legyőzése után az amerikai vezetők megértették, hogy az amerikaiak és európai szövetségeseik érdekei összefonódnak, ha tetszik, ha nem.

„Az Egyesült Államoknak mindent meg kell tennie azért – idézte McConnell George Marshall tábornokot, akkori külügyminisztert, a nevezetes segély névadóját  –, hogy helyreállítsa a világgazdaság épségét, amely nélkül nem lehet politikai stabilitás és biztos béke.”

Az amerikai biztonság és stabilitás Európa biztonságán és stabilitásán is múlt, fejtette ki a szenátor. Nem utolsósorban azért, mert a náci Németországgal való konfliktust azonnal a Szovjetunióval való konfliktus fenyegetése követte. Kelet-Európában milliók kerültek a náci zsarnokság alól a szovjet zsarnokság alá. Az amerikai nép pedig megértette, mi forog kockán. 1947-ben – az akkor végzett felmérés szerint – több mint a háromnegyedük elutasította azt az elképzelést, hogy a Szovjetunió csupán védekezik a jövőbeli támadások ellen. Úgy gondolták, Oroszország hódításra tör. 1948-ban az amerikaiak kétharmada úgy ítélte meg, Amerikának és nyugat-európai barátainak közös védelmi paktumot kell kötniük.

Amikor 1949-ben az észak-atlanti szerződés kidolgozása folyt, a felmérés még konkrétabban arra kérdezett rá: támogatja-e az amerikai nép a szövetség minden tagjának kölcsönös segítségnyújtási ígéretét, ha bármelyik tagállamot megtámadnák? Márpedig ez magasabbra tette a lécet – ebből lett azután az ötödik cikk –, és válaszadók még nagyobb többsége mondta, hogy igen. Természetesen volt akkor vita, ellenkezés is. Voltak izolacionisták, akik az előző évtized tanulságait nem szűrték le.

De az amerikaiak felfogták, hogy miután a harmincas évekig elhanyagolták a honvédelmet, miután ostobaságnak bizonyult a megbékéltetés és elégtelennek az elrettentés, miután az amerikai GDP harminchét százalékát kellett a demokrácia fegyvertárára fordítaniuk, és közben négyszázezer katonájukat eltemetniük, mi az ára a háborúnak. És tudván tudták, hogy inkább a békét akarják megőrizni. És természetesen nem egyedül akarták ezt megvalósítani. El is mondták a közvélemény-kutatóknak, hogy kezdetben azért kételkedtek a háború utáni szövetségi kötelezettségvállalásokban, mert attól tartottak, hogy a szövetségesek túlságosan is az amerikai vezetésre hagyatkoznak.

A NATO-terhek európai vállalása

A tehermegosztás visszatérő téma lett. Fontos azonban, hogy a NATO történelmének nagy részében azok az amerikai vezetők, akiket a tehermegosztás a leginkább aggasztott – magyarázta a politikus –, egyben a szövetség legeltökéltebb védelmezői is voltak. Bírálták a szövetségeseket, mert azt akarták, hogy a NATO működjék, de nem azért, hogy itthon politikai pontokat szerezzenek.

Ám mostanra az USA szövetségesei, ezt el kell ismerni, komoly változtatásokat foganatosítottak. Idén Lengyelország a GDP-jének 4,8 százalékát fordítja védelemre, Észtország és Litvánia ötöt, Lettország pedig 2027-ben éri el ezt a célt. A skandináv országok, mint Norvégia és Dánia, amelyek harcba küldték fiaikat az amerikaiak mellett, és a NATO legújabb tagjai, Svédország és Finnország is jó úton haladnak afelé, hogy évekkel a tervezett időpont előtt teljesítsék a szövetség új kiadási célját.

Németország is drámaian megnövelte védelmi költségvetését, és még alkotmányát is módosította, hogy lehetővé tegye a deficitfinanszírozást a honvédelem esetén. Kétség nem férhet hozzá, jelentette ki a korábbi frakcióvezető, Európa legnagyobb gazdasága komolyan veszi honvédelme átalakulását. Az USA nem minden szövetségesének teljesítménye ilyen figyelemre méltó. De senki sem állíthatja, hogy nem tudja, mi forog kockán. Ahogy Lengyelország miniszterelnöke sarkosan fogalmazott, Európa válaszút előtt áll: „vagy ma pénz, vagy holnap vér”. Talán éppen ezért az európai szövetségesek a saját jelentős védelmi beruházásaikon túlmenően továbbra is tízszer annyit fordítanak Ukrajna támogatására, mint Amerika, mondta a republikánus vezető, és így folytatta: „Letelt szövetségeseink hosszú szabadsága a történelemből. Ez jó hír. És ennek folytatódnia kell. De mi van Amerikával?”

Az amerikai teherviselés

Az európai szövetségesek ugyan tovább növelik védelmi költségvetésüket, de az amerikai kormányzatról kormányzatra változatlan marad. Az amerikaiak kihasználatlanul hagyják kapacitásaikat, és ők nem élnek a meglévő politikai akaratukkal. Beszélnek, de nem cselekszenek, állította a veterán politikus. Az elnöknek igaza volt, mondta, amikor a védelmi kiadások jelentős növelését szorgalmazta. Csakhogy a Fehér Ház által kért védelmi költségvetés nem tart lépést az inflációval. A 2026-os költségvetési keret nem tudja fedezni a növekvő kiadásokat és igényeket – mint például a többéves lőszerszerződéseket, amelyeket a Védelmi Minisztérium kíván joggal megkötni.

Távlatosan kell látni – szólított fel a szenátor – az Egyesült Államok transzatlanti szövetség iránti elkötelezettségének költségeit és értékét. 1982-ben, vagyis a Reagan-féle, a hidegháborút megnyerő fegyverkezés csúcsidőszakában a védelmi költségvetésnek mindössze 6,5 százalékát emésztette fel az Egyesült Államok európai katonai jelenléte. Nem szabad elfelejteni: a második világháború megnyerése egyet jelentett a védelmi kiadásoknak az amerikai bruttó hazai termék harminchét százalékára emelésével. De a hidegháború csúcspontján, amikor a GDP hat százalékát költötte az ország honvédelemre, az Oroszország szomszédságában fenntartott elrettentő erő nem érte el az éves védelmi költségvetés 6,5 százalékát.

Nem kusza, pénznyelő szövetség volt ez, magyarázta a politikus, hanem inkább katasztrofális háborút megelőző okos befektetés. De mit szólt mindehhez maga az amerikai nép? Nos, 1989-ben, amikor a szovjetek már a padlón voltak, hetvenöt százalékuk azt mondta, a NATO-t a győzelem után is fenn kell tartani. Harminc évvel később, 2019-ben, még nagyobb többség adta ugyanezt a választ, pedig Putyin még nem is eszkalált Ukrajnában. Mi a helyzet most, tette fel a kérdést a politikus, amikor Oroszország hódító háborút folytat, Kína, Irán és Észak-Korea pedig beállt mögé, vajon a NATO fölött eljárt az idő? Az Európához fűződő amerikai érdekek vajon csak „a hidegháború relikviái” volnának? Vagy – folytatta kérdéseit a szenátor –, hogy Moszkva leghasznosabb idiótáit idézzük, a NATO létezése és bővülése provokálta Putyin agresszióját?

Elemi tisztázás

Amerika és szövetségesei évtizedeken át mindent megtettek Oroszország NATO-ban való közreműködéséért, többek között a Békepartnerség program keretében, Oroszország integrálásáért a globális gazdaságba. Amerika sok milliárd dollár gazdasági támogatást nyújtott, és óriási magántőke-beruházásokat ösztönzött, tette ezt abban a reményben, hogy Oroszország békében fog élni az általa korábban leigázott nemzetekkel és a Nyugattal. Putyin többször is elutasította ezt a fajta békés együttélést, magyarázta a szenátor. Ehelyett a véres, neoszovjet birodalomépítést választotta. A NATO az orosz agresszív politikára válaszul bővült. Ha Putyin valakit hibáztatni akar Svédország és Finnország NATO-csatlakozásáért, akkor tükörbe kellene néznie. Tulajdon brutalitása igazolta a szuverén nemzetek döntését, hogy csatlakozzanak a NATO-hoz, és a Nyugattal lépjenek szövetségre.

A szövetség haszna az amerikai érdekek szempontjából

Amerika ellenfelei együttműködnek. Ha erre Amerika egymaga válaszol, stratégiai hibát követ el. A két és fél billió dolláros GDP-vel rendelkező Oroszországnak udvarolni a huszonhétbillió dolláros GDP-vel rendelkező Európával fennálló hosszú távú kapcsolatok árán? Ez nem vág egybe az Egyesült Államok gazdasági érdekeivel, nemhogy értékeivel.

Tavaly Európa három és fél billió dollárt fektetett közvetlenül az Egyesült Államokba. Az elmúlt években az USA európai szövetségesei külföldi katonai technológiákba történő növekvő beruházásainak kétharmada amerikai gyártmányú rendszerekbe történt. Amerika és Európa együtt a globális gazdaság csaknem felét adja. Ha komolyan gondolja az USA a globális versenyt Kínával, akkor ezeket a kapcsolatokat érdemes ápolnia. Szövetségeseivel kellene együttműködnie, nem pedig ellenük.

Grönland megszerzése

Az elnöknek igaza van abban, hogy az Északi-sarkvidék biztonságát meghatározónak tartja az USA főbb ellenfeleivel való stratégiai versenyben. Hasonló érdeklődést tapasztalhat az Északi-sarkvidék biztonsága iránt olyan szövetségesek részéről is, mint Dánia, amely milliárd dollárokat fordít saját képességei fejlesztésére a térségben. Amerika az első világháború óta elismeri Dánia politikai és gazdasági érdekeit Grönlandban. A dánok a második világháború óta szoros partnerei az USA-nak az Északi-sarkvidéken. Bátor dán katonák harcoltak és haltak meg Amerika afganisztáni és iraki háborúiban.

Az USA-nak a legészakibb szövetségeseivel való szoros kapcsolatai teszik lehetővé a kiterjedt jelenlétet az Északi-sarkvidéken. „Még nem hallottam ettől a kormányzattól egyetlen olyan dolgot sem – jegyezte meg McConnell –, amelyre Grönlandon lenne szükségünk, és amelyet ez a szuverén nép ne akarna megadni nekünk.” A Grönland megszerzésére vonatkozó javaslat a szenátor szerint egyértelműen feláldozza a hűséges szövetségesek nehezen kivívott bizalmát cserébe azért, hogy az Egyesült Államok Északi-sarkvidékhez való hozzáférése semmilyen jelentősebb mértékben ne változzék meg.

Ám a szenátor szerint nem egyszerűen Grönlandról van szó, hanem az USA szövetségeseiről, arról, hogy az Egyesült Államok alkalmas barátaival együtt száll-e szembe stratégiai ellenfeleinek egész sorával, vagy pedig példátlan stratégiai öncsonkítást követve el egyedül vág bele a küzdelembe. Azt McConnell biztosnak tartja, hogy az elnök eredményei, hogy a szövetségeseket rábírta komolyabb teherviselésre, az amerikai hadieszközök beszerzésére, kárba vesznek, ha a kormányzat meggondolatlan fenyegetései Grönlanddal kapcsolatban megrendítenék a szövetségesek bizalmát. E provokáció végigvitele a szenátor szerint katasztrofálisabb hatással lenne az elnök örökségére, mint elődjéére az afganisztáni kivonulás.

Ehhez McConnell azt is hozzátette, hogy az amerikaiaknak csak a tizenhét százaléka gondolja Grönland megszerzését jó ötletnek, miközben ösztönösen is tisztában vannak vele, hogy az erős szövetségek teszik biztonságosabbá Amerikát. A Reagan Alapítvány tavalyi felmérése szerint: az amerikaiak hatvannyolc százaléka kedvezően vélekedik a transzatlanti szövetségről, hetvenhat százalékuk támogatja az ötödik cikket és az amerikai katonai válaszlépést, ha NATO-szövetségest támadás ér. Merő hat hónap után az új felmérés szerint ez az arány öt százalékkal nőtt. A legérdekesebb eredmény az, hogy azok közül az amerikaiak közül, akik kezdetben támogatták volna az Egyesült Államok NATO-ból való kilépését, csaknem minden ötödik meggondolta magát, amikor megtudta, hogy európai szövetségeseink fokozzák elkötelezettségüket a kollektív védelem iránt.

Végül McConnell felajánlotta, megosztja az eredményeket Washingtonban mindazokkal, akik még mindig a transzatlanti szövetség végére játszanak. „De az amerikai nép – zárta beszédét a szenátor – tisztában van a téttel, és talán nem lesz olyan türelmes. Mindenkinek, aki hajlandó meghallgatni őket, elmondják, hogy amikor az erőn alapuló békéről beszélnek, azon azt értik, amit Reagan elnök értett, vagyis erkölcsi tisztasággal vezetni, egyértelműen megkülönböztetni az agresszort az áldozattól, befektetni a demokrácia fegyvertárába, felszerelni a barátokat, akik magukért harcolnak, felkészülni háborúk megnyerésére és fenntartani azoktól elrettentő a szövetségeket.”

 

A beszéd eredeti változata itt olvasható.

 

Nyitókép: Mitch McConnell a Szenátusban 2025 júniusában (forrás: U.S. Secretary of Defense/Wikimédia)