Nem túlzás Magyarország meteorsebességű felemelkedéséről beszélni: 1989-től már mi vagyunk Közép-Európa éllovasai. Nemzeti gyásznapon temettük újra 1956 mártírjait. A Nemzeti Kerekasztalnál az utolsó kommunista kormánnyal megegyeztünk a régió első teljesen nyitott demokratikus választásának megrendezésében – míg az addigi közép-európai éllovas lengyel ellenzék csak a Jaruzelski-rezsim embereivel együtt alakíthatott új parlamentet, és a Szolidaritás-párti miniszterelnök Mazowiecki felett Jaruzelski tábornok maradt az államelnök.

Augusztusi soproni határnyitásunk következtében dőlt el november elején a következő dominó, a berlini fal, s a keletnémet kormány. Késő novemberben kezdődő prágai tüntetéssorozatukat a csehek nevezetes imázscsináló tehetségükkel bársonyos forradalomnak nevezték el, de annak Berlin eseményei után már nem volt nagy kockázata.

A hatalomátvétel olyan szelídre sikerült, hogy az új csehszlovák kormánynak még 1991 novemberében is a kommunista Čalfa a miniszterelnöke.

Antall kormánya tehát az egyetlen a régióban, amely politikailag tiszta lappal láthat neki a rendszerváltoztatás feladatának, és Antall József ezzel a nagy választási felhatalmazással meg is teremti a lehető legnagyobb mozgásteret magának és Magyarországnak a nemzetközi porondon. Sokakat aggaszt is a világban és itthon az a nyílt határozottság, amellyel Antall levezérli első lépéseinket a teljes és gyors leválásra a szovjet blokkról, az euroatlanti integráció felé. Nem csoda, hogy amikor Antall Moszkvában 1990 júniusában kijelenti, hogy az 1955-ös Varsói Szerződés értelmét vesztette, és Magyarország mindenképpen kilép a keleti szövetségből, a lengyelek és csehek még csak a kulisszák mögött fejezik ki egyetértésüket a magyarokkal.

Antall József tudta legvilágosabban, és el is mondta többször, hogy a politika nem hoz, nem hozhat mindenre gyógyírt az életben, s különösen nem azonnal. Ő, aki képzelőtehetségével tűnt ki a korszak politikusai közül, egyetértett Kossuth híres mondásával, miszerint a politika a lehetséges művészete – az élet által éppen felkínált eszközök ideális alkalmazása. Azt is fontosnak tartotta kimondani Osskó Juditnak adott életútinterjújában, hogy

kisemberek kis lépései is, akár csak szakmai helytállásuk a Kádár-korszakban, bizony szolgálták az „örök Magyarországot”.

Ez a gondolat különösen hitelesen hangzik egy békés forradalmár szájából, aki azonban nem az erőtől, a hatalom használatától fél, hanem csupán az elveszített 1956 tragédiájának megismétlődésétől. Antall félelmet nem ismert, ami a saját sorsát illeti. Különösen világos fejű fatalista volt, kész önmaga feláldozására is.

Antall esetében tehát a miniszterelnökség nem pusztán a csúcs volt a pályáján, hanem végzet és sors. És olyan sors, ami a halállal is jó előre megbékítette.

Legbelül tudta, hogy meglehet, bele fog halni, hogy bele kell halnia az irdatlan feladatba, meg kell halnia azért, hogy közössége átjusson a túlsó partra.

„Az életével fizetett érte”, ahogy ő maga mondta társaságomban Batthyány Lajosról az egyik külföldi vendégnek, amikor annak – a miniszterelnöki szoba nagy ovális tárgyalóasztalánál ülve – egyenest az 1849-es mártír kormányfő képmására esett a pillantása. Amint már egyszer megírtam, ez volt az egyetlen festmény, amellyel Antall bővítette a teremnyi iroda falait ékesítő válogatott, gyönyörű magyar képgyűjteményt.

Meghalni a nemzetért – van-e köze ennek a nemzethalálhoz? Vagyis megfordítható-e a két szóból született összetétel, a nemzethalál – lesz-e belőle új, értelmes szókapcsolat? Nemzet és halál – halál a nemzetért? Antall tudta, hogy a két szó kapcsolatából két gondolat bontható ki. Látomása Magyarországról egyfelől magába foglalta Vörösmarty, Ady és Illyés félelmét a nemzethaláltól, mert hiszen ő is e költők évezredes horizontjában vizsgálta sorsunkat, és a maga személyes sorsát.

De fontosabb az, hogy Antall hitt a nemzet túlélésében és fennmaradásában – ahogy az imént idéztem őt, „az örök Magyarországban”. Abban, hogy a nemzeti feltámadás korszakába léptünk be 1989/90-ben. És

ő erre a hitre született alkatilag is: a cselekvés hitére. Antall horizontja Szent István-i volt, alkatához az államalapítóé állt legközelebb.

Élete legszebb beszédét 1992. augusztus 20-án, Szent István szobra mellett mondta el a budai Várban. Ennek sokszoros volt a jelképi ereje. Olyan nemzet élére választva, amely többször megjárta a mennybe emelkedést és a halál közelségét másfél évszázad alatt, Antall az államalapítás napját emelte vissza a legelső helyre ünnepeink sorában.

Kodolányi Gyula könyve Antall Józsefről

 

Meggyőződéses 48-as volt, 56-os szereplésével megkockáztatta a súlyos büntetést, mindenkinél jobban átérezte Batthyány mártíriumát – ő mégis Szent Istvánt választotta panteonja csúcsára. Az évezredes távlatú országépítőt, a cselekvőt. Azt üzente ezzel: a pusztulás kísértete, 1944/45, majd a kommunista diktatúra után hirtelen ismét eljött nekünk az emelkedés, az országépítés kora.

„Legyen ez a nap, ahogy annyiszor, az újrakezdés napja. Legyen annak a napja, hogy egy új Magyarország születik, ahogy jelkép nemcsak ez a szobor, jelkép ez a templom, ahol a héthetes budapesti ostrom végén kóborló lovak istállója volt (…) hittünk abban, hogy igenis lesz magyar feltámadás, és eljön az idő, amikor itt, (…), a kóborló katonalovak helyén nemcsak békés, hanem független, szabad Magyarország fog állni.”

Nem minden politikus hisz az újrakezdés lehetőségében és a cselekvés értelmében, de az Antall alkatú államférfi igen, és éppen ebből fakad történelmi nagysága, ez adja szolgálatának maradandó értékét. Miközben tehát

évezredes magyar és világtörténelmi távlatok teremtették meg Antall gondolkodásának pilléreit, a napi működésben a cselekvést, a tettek pragmatizmusát becsülte legtöbbre.

Szarkazmusa, melyet belső körében előszeretettel gyakorolt, sosem kímélte az üres fecsegőket, a ködevőket és a resteket. Fontosnak tartotta az emberismeretet és az éles és csavaros észt is, amellyel a politika számtalan kis ütközete megnyerhető.

Magyarország óriásként emelkedett fel a mélységből 1989/1990 forradalmaiban, és a szabadság biztos útját járta az 1994. közepi megtorpanásig. De ehhez nem volt elegendő a történelmi hátszél, nem volt elegendő mindannyiunk, az említett forradalmár ezrek akarata és tehetsége – ehhez kellett Antall József államférfiúi zsenialitása, amellyel nyilvánvalóan és elismerten kiemelkedett a nemzetközi mezőnyből, annak csúcsára, néhány legjobbja mellé.

Mert a győzelmek, a hosszú forradalom sikere után eljött a még nagyobb próba:

a kormányzás feladata – de valójában a magyar állam újrateremtése, új jogrend felállítása.

És erre termett – a homályból berobbanva – Antall József tehetsége, amelybe beletartozott az is, hogy ütőképes csapatot tudott formálni a nagy, ezer akaratú táborból. Hiába figyelte őt besúgók, ügynökök hada 1956-tól több mint harminc éven át, hiába készítettek róla fantomképeket a kádári állambiztonság emberei – intő jelül szolgálhat a mindenkori titkosszolgálatoknak, de a mesterséges intelligencia mai főpapjainak is, hogy ismét mellényúltak. Mert a jövő beláthatatlan. A mentális valóság: az ember titkos elhivatottsága, a korszellem változásai és a történelmi, geopolitikai mező folytonos átrendeződése a történelmi drámák pillanatában mindig keresztülhúzza a profik számításait.

Nekünk mindez azt is jelentette, hogy Antall rendületlenül vitte tovább irányító szerepét több mint négy éven át, 1989 júliusától 1993 decemberéig a világszínpadon, miközben az adósságkönnyítéssel megajándékozott Lengyelország gondjai öt miniszterelnököt koptattak el, Csehszlovákia és Jugoszlávia pedig felbomlott. Megszűnt a Varsói Szerződés és a szovjet blokk gazdasági társulása, a KGST. Megbukott a nagy rendszerváltozássor egyik világtörténelmi mozgatója, Mihail Gorbacsov. Méltatlanul elveszítette újraválasztási kampányát az európai átalakulás másik nagy mozgatója, George Herbert W. Bush.

A nagy politikus tehetsége abban is áll, hogy másoknál sokkal több, gyakran a legmeglepőbb helyen látja meg a lehetségest.

Mint külpolitikai főtanácsadója, aki számtalan tárgyaláson ült ott az oldalán, láttam a bátorságnak és a képzelőerőnek azokat az eseteit, amelyek Antall Józsefet az egész közép-európai rendszerváltozás legnagyobb politikusává, igazi államférfivá tette. A rendkívüli intellektust és a rendkívüli szívósságot is. A komolyságot és a humort. A gyakorlatiasságot is és az örök értékek erkölcsét is.

(Részlet Kodolányi Gyula: Antall Józseffel a világszínpadon című könyvének előszavából)

Nyitókép: Antall József a Parlamentben üdvözli Václav Hável volt csehszlovák államfőt; középen Kodolányi Gyula miniszterelnökségi államtitkár. (MTI Fotó: Soós Lajos)