2022-őt megelőzően a több mint tizenhétmillió négyzetkilométer kiterjedésű Oroszország 85 közigazgatási egységre tagolódott, beleértve a 2014-ben jogellenesen annektált Krím-félszigetet is: negyvenhat megye, huszonkét köztársaság (köztük a Krím), kilenc határterület, három szövetségi jelentőségű város (Moszkva, Szentpétervár és a Krímben Szevasztopol), egy autonóm megye (Zsidó autonóm terület) és négy autonóm járás (Nyenyecföld, Hanti- és Manysiföld, Csukcsföld, Jamali Nyenyecföld). Az autonóm megyéhez és az autonóm járásokhoz hasonlóan a köztársaságok (Dagesztán, Baskíria, Csecsenföld, Burjátföld, Tatárföld stb.) is nemzetiségi területek, melyek együttesen nagyságrendileg az ország területének harminc százalékát, lakosságának pedig húsz százalékát képezik. Ezek a közigazgatási egységek nyolc szövetségi körzetet (Központi, Déli, Északnyugati, Távol-keleti, Szibériai, Uráli, Volgamenti, Észak-kaukázusi) alkotnak, amelyeket elnöki meghatalmazott irányít.

Az Orosz Föderáció népessége 144 millió, háromnegyedük városlakó, egy nőre 0,83 férfi jut, ami még mindig a második világháború következménye. Az ország népessége folyamatosan csökken, a Szovjetunió felbomlása óta eltelt időben csak három olyan év volt, amikor minimális természetes szaporodást regisztráltak. Az ország európai része a teljes országterület mintegy húsz százaléka, és itt él a lakosság közel hetven százaléka. Az oroszok a népesség nyolcvan százalékát teszik ki.

A nemzetiségek a maradék húsz százalékon osztoznak.

Közülük a legnagyobb csoportot a tatárok képezik négy százalékkal, utánuk az ukránok következnek két százalékkal, egy-egy százalék körüliek a csecsenek, a baskírok és a csuvasok, a többiek mind egy százalék alatti arányt képviselnek.

A köztársaságok közül Tatárföld ugyanúgy a középkori Kijevi Ruszt felbomlasztó mongol−tatár hódítás és a nyomában megszerveződő Arany Horda utódállama, mint az egykori Krími Kánság. Már a Szovjetunió 1991. decemberi hivatalos felbomlását megelőzően nemcsak a Szovjetuniót alkotó egyes szövetségi köztársaságok, hanem az orosz tagköztársaságot alkotó szubjektumok közül éppen Tatárföld is kinyilvánította függetlenségét, amiről népszavazást is tartottak. Egyazon napon, 1991. június 12-én választották meg Oroszország elnökét, Borisz Jelcint és Tatárföld elnökét, Mintimer Sajmijevet. Az Oroszországot alkotó közigazgatási egységek 1992-ben Szövetségi Szerződést írtak alá, kivéve Tatárföldet és Csecsenföldet. Csecsenföldet a kilencvenes évek háborúival térítette Moszkva „jobb belátásra”, Sajmijev pedig 2010-ig maradt hivatalában, amikor is belépett Vlagyimir Putyin Egységes Oroszország pártjába.

A Szovjetuniónak hivatalosan nem volt államnyelve, de az orosz nyelv valójában hegemón helyzetet töltött be. A birodalom felbomlását, a nemzetiségek eltávolodását részben a nyelvi asszimiláció veszélye váltotta ki, így nem véletlen, hogy minden új állam első dolgának tartotta államnyelv szintjére emelni az államot alkotó tituláris nemzet nyelvét. Oroszország 1991-ben nyelvtörvényt, 1992-ben oktatási törvényt fogadott el, amelyekben a kisebbségek nyelvét védendő történelmi-kulturális örökséggé nyilvánította. A nemzetközi joggal a nyelvtörvény egy cikke ment szembe, amelyik a kisebbségek számára csak a cirill ábécé használatát engedte meg. Az 1993-as Alkotmány is liberális volt, megtiltotta a nyelvi alapon való megkülönböztetést és jogkorlátozást, sőt, a (nemzetiségi) köztársaságoknak lehetővé tette, hogy saját államnyelvet, akár -nyelveket állapítsanak meg.

Az általánosan kimondott szabadságot azonban korlátozta, hogy nem voltak végrehajtási rendeletek, idővel pedig maguk a törvények is korlátozásokat vezettek be. Így a nyelvtörvény 1998-as módosítása a (nemzetiségi) köztársaságokban államnyelvvé nyilvánított kisebbségi nyelvek kötelező használata helyett a megengedő használatot írta elő. A 2005-ös új, immár nem nyelv-, hanem államnyelvtörvény kimondta, hogy az Orosz Föderáció egész területén az orosz az államnyelv, az orosz nyelvnek mint államnyelvnek a védelme és támogatása hozzájárul az Orosz Föderáció népei szellemi kultúrájának megsokszorozásához és kölcsönös gazdagításához, valamint hogy az államnyelv kötelező használata nem jelenti a nemzetiségi köztársaságok államnyelveinek tagadását vagy használatuk körének szűkítését. Ugyanakkor 2010-ben például az oroszországi sajtó és könyvtermés kilencvenkilenc százaléka orosz nyelvű volt.

Oroszország még 2001-ben aláírta a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartáját, ám ezt mind a mai napig nem ratifikálta. Az iskolai oktatásban csak elemi szinten álltak rendelkezésre nemzetiségi iskolák, a további fokozatokban a lehetőségek korlátozása ment végbe, „optimalizálás” keretében egyre több nemzetiségi iskolát zártak be, 2009-től pedig megszűnt kisebbségi nyelven az érettségizés lehetősége. A 2012-es új oktatási törvény tovább szűkítette a nemzetiségi oktatási kereteket, amikor kimondta, hogy az oktatást államnyelven biztosítja, az oktatás nyelvének szabad megválasztására pedig az oktatási rendszer lehetőségeihez mérten van mód.

A 2018-as szövetségi törvény pedig „megengedte”, hogy az iskolákban eltekintsenek a nemzetiségi köztársaságok nyelvének oktatásától, ami ellen a nemzetiségi köztársaságok tiltakoztak, különösen Baskíriában és Tatárföldön, ám hiába.

A kétnyelvűség alig néhány nemzetiségi vidéken jellemző, de ott is a városokban általában oroszul beszélnek, faluhelyen előfordul, hogy az orosz nyelvet gyengébben beszélik. A fordított kétnyelvűség, amikor az orosz az anyanyelv, a nemzetiségi nyelv ismerete csekély.

2013-ban Oroszországban új nemzetpolitikai stratégiát fogadtak el. Putyin elnök maga határozta meg, hogy a nemzetpolitika legfontosabb feladata az ország polgárai egységének megteremtése, és hogy az ország egységének alapját az orosz nyelv képezi. Ezzel szíven döfte, vagy ahogy Bill Bowring, a neves emberi jogi szakértő fogalmazott, átokkal sújtotta a nemzetiségi nyelvek ügyét. 2017-ben létrehozták a Szövetségi Etnikai Ügyek Ügynökségét, élére egy volt katona, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) egykori tisztje került, aki többek között a csecsen háborúkban harcolt. Igor Barinov egy interjúban úgy fogalmazott, hogy a kisebbségpolitikát a biztonságpolitikára kell alapozni. Putyin pedig arról beszélt, hogy minden nemzetiséginek meg kell tanulnia az állam nyelvét, de egyetlen orosz etnikumhoz tartozó sem kényszeríthető arra, hogy megtanuljon egy nemzetiségi nyelvet, még akkor sem, ha nemzetiségi köztársaságban él. A nem orosz nyelvek tanulása alkotmányosan szavatolt jog, ám önkéntes jog. Az orosz nyelv az a váz, amely egyben tartja a soknemzetiségű országot.

A 2020-as módosítások kiiktatták az 1993-as Alkotmány liberális elemeit, amely így programadó dokumentummá vált. Azzal keltette a legnagyobb feltűnést, hogy meghagyta azt az előírást, amely szerint egy személy az államelnöki tisztséget legfeljebb két cikluson át töltheti be, ám a hatályba lépéskor hivatalban lévő elnök esetében „lenullázza” az addig kitöltött mandátumokat, azaz Putyin még kétszer jelöltetheti magát.

Ugyanilyen lényeges az is, hogy az orosz Alkotmány kimondja, hogy elsőbbséget élvez a nemzetközi bírósági döntésekkel és a nemzetközi szerződésekkel szemben.

Nyilvánvalóan a Krím 2014-es annektálásával és a Kuril-szigetek kérdésében Japánnal fennálló vitával függött össze az a kiegészítés, amelyik törvénytelenné nyilvánította Oroszország bármely területrészének átadását idegen államnak.

Az alkotmánymódosítás ugyanakkor érintette az orosz nyelv kérdésével foglalkozó 68. cikket is. A korábbi megfogalmazásban az orosz nyelv az államnyelv az ország egész területén, amely a módosítás után kiegészült azzal, hogy az orosz az államalkotó nép nyelve, amely nép az Orosz Föderáció egyenjogú népei soknemzetiségű szövetségének tagja. Változatlanul maradt az a bekezdés, hogy a köztársaságok államnyelvet állapíthatnak meg, melyek az állami hivatalokban az orosz nyelvvel együtt használhatók, valamint hogy szavatolt a jog az anyanyelv megőrzésére, tanulására és fejlesztésére. Egy pluszbekezdés feltűnően egyes számban mondja ki, hogy az Orosz Föderáció kultúrája a soknemzetiségű nép egyedülálló öröksége, amely kultúrát az állam támogatja és védi.

A módosítás után szakértők sorát szólaltatták meg, hogy miért nem fordulhat az elő, hogy az államnyelv agyonnyomja a kisebbségi nyelveket. Pjotr Tultajev, akkor az Oroszországi Finnugor Népek Szövetségének elnöke, ma pedig az Ukrajna elleni agressziót megszavazó orosz parlament felsőházának tagja például azt nyilatkozta, hogy az ő családjában sokféle nemzetiség megtalálható házasságok révén, s ezek a rokoni kapcsolatok nem alakultak volna ki az orosz nyelv összekötő szerepe nélkül, s tulajdonképpen bármelyik oroszországi nép kultúrája már rég a nagy orosz kultúra részévé vált.

Amiről Tultajev beszél, azt hétköznapi nyelven asszimilációnak hívjuk.

A módosításokkal az Alkotmány szimbolikus értelemben megteremtette az összhangot a cári birodalmi, a szovjet és az új orosz történelmi emlékezet és történelmi identitás között: az állam az államalkotó nép nevében egybegyűjti és magába olvasztja a területeket és kultúrákat, s teszi mindezt önvédelemre hivatkozva.

A szerző történész, a Társadalomtudományi Kutatóközpont főmunkatársa

Nyitókép: A Csecsen Köztársaság Nemzeti Múzeuma