Gyakran mondjuk, hogy a történelem ismétli önmagát, hogy nincs új a nap alatt. A XV. század gyakorlatilag határok nélküli Európájában az egységes szabályzórendszert a keresztyénség valláserkölcse alapozta meg. A keresztyén erkölcsre épülő jogrend azonban csak a társadalom szűk rétegének biztosított jogokat, az egyes ember, ha nem nemesnek vagy városi polgárnak született, többszörösen alávetett helyzetben volt kénytelen élni. Alávetettje volt uralkodójának, földesurának, mesterének, de egyházának is. Reménye jószerével csak a túlvilági üdvözülés lehetett. A tömegek iskolázatlansága, az egyház tudásmonopóliuma, működésének iránya arra vezetett, hogy az emberek félelemben éltek, féltek az e világi, őket emberszámba alig vevő hatalomtól, és féltek az elkárhozástól, amely egy jobb, szebb, egyenlőbb túlvilági élettől való megfosztást jelentette számukra. Életüket tehát alapvetően a büntetéstől való félelem motiválta. A világban működő egyház elhitette velük, hogy üdvözülésük csak általa lehetséges A helyzeten változtatni kellett, a jogok és a szabadság világát meg kellett nyitni valamennyi ember számára. A humanizmus és a reneszánsz embere azonban szabados életvitelével nemcsak épített, hanem rombolt is. Ahogyan Albert Gábor írja: „A reformáció századában – hasonlóan a mai helyzethez – a látszólag virágzó Európa romokban hevert. A diadalmas reneszánsz és a humanizmus megteremtette a korlátokat nem ismerő autonóm ember ideálját. Azét az emberét, aki megszabadult a középkori kötöttségektől, szekularizálódott, függetlenné vált, ledobva magáról az Isten igáját, és ezzel elvesztette, mert igényt sem tartott rá, a transzcendenssel való kapcsolatát. A szabadságnak ez a mámora, ez a felelőtlen boldogság ragyogja be a reneszánsz évszázadát. Az autonóm embernek azonban hamarosan rá kellett jönnie arra, hogy ha a csillagos eget ellopják a tenger fölül, a hajós képtelen tájékozódni. Az iránytű nélküli vitorlás pedig a tenger martaléka. A mérték, az abszolútum megszűnésével minden relatívvá válik, értékét veszti, és úrrá lesz az anarchia. A lélek azonban tartósan nem bírja az anarchiát elviselni. Szomjas valamire, vár valamire, amiben hinni lehet, hogy értelmet kapjon az élete. Ez a várakozás: a hit és az üdvösség utáni sóvárgás hozta létre, indította el a reformációt.”

Kálvin nemcsak a genfi egyház mintaadó szervezőjeként, lelkipásztoraként – a várost Európa egyik szellemi központjává is téve –, hanem hittudósként is kitűnt. Fő művében, A keresztyén vallás rendszerében (Institutio Christianae Religionis, 1536, bővített kiadás, 1559, új magyar fordítása, 2014) egyfelől „a Krisztust szomjazóknak”, de nem ismerőknek akarta a reformátori tanítást összegezni, konszolidálni, másfelől mint jogász – a még bizonytalankodó I. Ferenc királynak ajánlva művét – bizonyítani kívánta, hogy a hitbeli megújulás se nem eretnekség, se nem lázadás. Főként az utóbbi miatt, de szembesülve a vallás megújítása iránti küzdelemben megjelent, nemritkán szélsőséges irányzatokkal (anabaptizmus) és a társadalmi forrongások nyomán kibontakozó világi-abszolutista hatalmi törekvésekkel (machiavellizmus) is munkája zárófejezetében szükségét látta fellépni, mint mondja, azokkal a barbár emberekkel szemben is, akik őrjöngve fel akarják számolni az Istentől szentelt polgári rendet, de azokkal szemben is, akik a fejedelmeknek akarván hízelegni, oly mértéktelenül felmagasztalják hatalmukat, hogy nem haboznak azt akár Isten tulajdon hatalmával is szembeállítani.

Kálvin megfogalmazza, mit jelent az Isten iránti engedelmesség, ha az egyháztól függetlenül létezik – márpedig szerinte is úgy kell léteznie – a polgári hatalom, az állam, és ha az igényt tart egyháztag polgárainak engedelmességére. Kifejti ugyanakkor a polgári hatalom kötelességeit és felelősségét is. Kálvin abból indul ki, hogy minden hatalom Istentől ered, így sem a monarchia fejedelme, sem a köztársaság népe nem követelheti magának a szuverenitást úgy, mintha az természeténél fogva lenne az övé. Ebből következően a kálvinizmus elutasítja a világi hatalom, a király közvetlen isteni jogát a hatalom gyakorlására, de a népszuverenitást is, nála az abszolút szuverenitás Istené. A közjó megteremtése érdekében azonban szükségét látja az emberek között élő, mintegy kézzelfogható szuverenitásnak, a polgári kormányzatnak is, amely a mindennapi élet számára megalkotja a törvényeket, fenntartja a rendet, jutalmazza a jót és bünteti a bűnt.

Kora legnagyobb veszedelmét Kálvin a zsarnokságban látta. A Dániel próféta könyvéhez írt kommentárjában a zsarnokság természetét elemezve írja, hogy

az emberek szívesen követik a zsarnokságot elvakultan, és a zsarnokság szívesen használja hatalma támaszaként a vallást.

Kálvin azonban bízott abban, hogy Isten megdöntheti a zsarnokságot, elidegeníti a lelkeket ettől a hatalomtól. Ugyanakkor rávilágított arra is, hogy az állami közösséget nemcsak a kormány és a kormányzottak ellentéte jellemzi, hanem a jog is, amelynek mind a kormány, mind a kormányzottak alá vannak vetve.
A jog kettős szereppel bír: garantálnia kell az igehirdetés szabadságát és gondoskodnia kell a humanitásról, a nyilvános békéről és a közjóról. Védeni kell a vallást, Kálvin korának etikai értékrendjét. A kérdés mind a kormányzat, mind a kormányzottak vonatkozásában ugyanaz: a cselekvés megfelel-e a jognak? Ebből pedig mások mellett Eberhard Busch azt a következtetést vonja le, hogy az erre a kérdésre adott válasz a modern demokrácia kútfője: együttélés csak akkor lehetséges, ha minden hatalmi tényező ellenőrizhető. De mivel a demokrácia sem mentes az elfajulástól, a jognak ezen a téren is megvan a maga feladata, hiszen a többségi akaratnyilvánítás is csak része a demokráciának, a kisebbségnek is megvannak a jogai, így a többségnek is megvannak a jog által felállított korlátai. Értelmezése szerint Kálvin a jog feladatát ebben a körben a kisebbségnek a többséggel szembeni védelmében látja, amikor is elfogadta az Ulrich Zwingli zürichi reformátor által 1523-ban megfogalmazottakat: az állami törvények akkor veszik fel az isteni igazság földi igazságának formáját, ha a gyengét óvják, még akkor is, ha az nem panaszkodott.

A felsőbbség szuverenitását Kálvin alárendeli Istennek, s a csak neki való feltétlen engedelmességet hangsúlyozza. Ezzel megfogalmazza a polgárok közössége számára „abszolút” szuverén normatív kötöttségének (korlátozottságának) egyik fontos összetevőjét, az isteni törvényeknek való alávetettségét. Ezzel és ezáltal veti el az uralkodói hatalom közvetlen isteni voltát, hangsúlyozva, hogy az uralkodó is ember, tehát nem Isten, de hangsúlyozza az uralkodó és uralkodása isteni eredetét (Róm 13,1), s meghatározza azt a feladatát, amiért szuverenitásával rendelkezhet: „Tedd a jót, és dicséretet kapsz tőle: mert Isten szolgája az a te javadra. Ha azonban a rosszat teszed, akkor félj, mert nem ok nélkül viseli a kardot, hiszen ő Isten szolgája, aki az ő haragját hajtja végre azon, aki a rosszat teszi. Ezért tehát [a polgári kormányzatnak] engedelmeskedni kell nemcsak Isten haragja miatt, hanem a lelkiismeret miatt is” (Róm 13, 3-5).

Már az Institutio 1536-os kiadásában a keresztyén szabadság második összetevőjének kifejtése során Kálvin a mai fogalmaink szerinti önkéntes jogkövetést helyezi előtérbe a törvény kényszerével szemben. A törvények, amelyek egyaránt érvényesek az uralkodó hatalomra és az alávetett polgárokra, Kálvinnál az általa erkölcsinek nevezett törvényeken alapulnak, amelynek magja nem más, mint a két nagy parancsolat, Isten feltétlen szeretete és tisztelete, s egymás kölcsönös szeretete. Kálvin a természeti törvényekkel kiegészítve kitágítja az erkölcsi törvények fogalmi körét, amikor a törvények rendelkezését kiegészíti a méltányosság követelményével, melynek alkalmazását az állami szervezetekre is kötelezően előírja. Ezzel tehát a polgári kormányzatot, mint szuverént, újabb normatív kötöttség alá helyezi, amennyiben korlátozzák azt az isteni és természetjogi törvények. A felsőbbség és a törvények viszonyát Kálvin akként határozza meg, hogy a törvény a néma felsőbbség, a felsőbbség pedig élő törvény. A felsőbbség is alávetettje e törvényeknek, tehát nem áll fölötte, s a társadalmat nem kívülről irányítja.

Isten szuverenitása azt jelenti, hogy Istennek hitben mindenáron engedelmeskednünk kell keresztyénekként és polgárokként egyaránt, viszont csak a szabad engedelmesség lehet a neki való engedelmesség. Kálvin szerint szabad az, aki nem veti alá magát mindennek vagy mindenkinek. Szabad abban is, hogy különbséget tesz az üdvösség Istene és minden más hatalom között, amelyek szintén igényt tartanak engedelmességünkre akkor is, ha Isten igényeinek ellentmondanak, és akkor is, ha igényük nem ellenkezik Isten igényével. De bárhogyan is legyen, e hatalmak Isten vonatkozásában mindenképpen relativizálódnak. Így tehát az Istennek való engedelmesség az összes földi hatalommal való érintkezés kritikus gyakorlása. A hatalmat Kálvin szerint Isten kölcsönzi a földi tekintélyeknek, hogy elősegítsék, megvédelmezzék a jó cselekedeteket, s fellépjenek a rossz ellen, s ezért valamennyiünknek tisztelnünk és követnünk kell a polgári felsőbbséget és törvényes rendelkezéseit.

Ez a mai fogalmaink szerint a közjó és a közrend biztosítását szolgálja, amelyre Kálvin szerint azért van szükség, mert a Krisztusban kapott szabadságunk embertársaink irányában sem korlátlan, s nem feledkezhetünk meg e korlátok betartásáról. Azzal tehát, hogy Kálvin Isten egyedüli, abszolút szuverenitását hangsúlyozza, megteremti a tekintély és a szabadság közötti helyes határvonal megállapításának a lehetőségét, s hosszú távon megalapozza a hatalom és az egyén viszonyát. Ezzel megkísérel egyensúlyt teremteni az emberi együttélés érdekében szükséges hatalom és gyakorlója, illetve az emberi önkénnyel szemben ellenálló szabad ember között.

E kitételek révén Kálvin államfelfogása az európai politikai gondolkodás fő áramát képviselte, döntően hozzájárult politikai intézményeink alakulásához, megvetve a tiszta és valós egyenlőségen alapuló liberalizmus alapjait. A Bibliában azt olvashattuk, hogy Isten – nemcsak választott népének, hanem az egész emberiségnek – az ő csodálatos szabadító szeretetére épülő törvényt adott, s ezzel meghatározta életünk etikai kereteit. De mi helyette mindenben a környezetünkhöz igazodtunk – a magánéletünkben és a politikában, hitéletünkben és kultúránkban egyaránt. Isten igéjének rendjét figyelmen kívül hagyva akartunk szabadok, nyitottak lenni. Aztán pedig hasonultunk. Generációról generációra alkalmazkodtunk a „nemzetközi közvéleményhez”, észre sem vettük, hogy ami elfogadott, ami normálisnak mondott, ami „ma már természetes”, annak semmi köze sincs ahhoz, amire az Úristen is áldását adja. Kísértetiesen ismétlődik mindez a történelemben.

Isten választott népe a kánaáni bálványimádókat utánozta. Sokunk pedig, ha az utóbbi száz évet nézzük, hol a vörös zászló alatt menetelt vagy bújt meg, hol barna, zöld vagy ma éppen szivárványszín gúnyát öltött magára.

Torz ideológiák, életszemléletek kérnek először toleranciát, hogy azután teljes azonosulásunkat követeljék. Gondolkodásunkban igazodva, hasonulva magunk rontjuk el az életünket Kérdés: lesz-e korunknak Kálvinja, aki élhető, követhető, elfogadható etikai rendszert alakít ki, s ennek védelmére szólítja fel a polgári hatalmat, amely kellő eréllyel és következetességgel képes szembeszállni az erkölcsi rombolással, s használni a kardot a közjó védelmére és a bűn büntetésére.

Borítókép: Ismeretlen festő: Az igaz hit allegóriája: Kálvin, X. Leó pápa és Luther, 1685-1700, Svájci Nemzeti Múzeum, Zürich.