A demokrácia feltételes védelme
Scruton álláspontját egészen tömören úgy jellemezhetjük, mint a demokrácia feltételes, erős fenntartásokhoz kötött védelmét. Egyrészt ugyanis ő semmiképp sem nevezhető a demokrácia rajongójának, másrészt viszont annál elkötelezettebb híve a joguralomnak, élesen megkülönböztetve a két fogalmat. Támogatható a demokrácia – mondja –, mert többnyire meg tudja akadályozni a lehető legnagyobb csapást, a polgárháborút, ám nem szabad elfeledkeznünk arról – figyelmeztet –, hogy a demokráciát csak más, mélyebben beágyazott intézmények teszik lehetővé.
Ez utóbbiak azonban, amelyek a szabadságot és az emberi jogokat is védelmezik, nem azonosak a demokráciával, tehát „nem egy dologról, hanem háromról” van szó.
Munkáinak ismeretében kijelenthető, hogy Scruton a demokráciában nem látott mást, mint olyan mechanizmust, amelynek a révén egy politikai közösség időről időre megválasztja a vezetőit. Ő tehát, akárcsak Joseph Schumpeter a Kapitalizmus, szocializmus és demokrácia című nevezetes könyvében (1942), pusztán választási eljárásnak tekintette a demokráciát. Az emberek általában azért értékelik a demokráciát – fejti ki Scruton –, mert bizonyos politikai erényeket neki tulajdonítanak. A demokrácia valóban képes fenntartani ezeket az erényeket, de tönkre is teheti őket. Miért is kellene tehát csodálkoznunk, hogy ezek az erények már a létrejötte előtt is megvoltak?
A legitimitás
Képes-e a demokrácia legitimitást teremteni? Van-e legitimitás a demokratikus folyamatban?
Válaszában a jeles filozófus elismeri, hogy a demokráciának „állandó és erős” vonzereje van, s ez elsősorban arra vezethető vissza, hogy az emberek az eléjük tárt pártprogramokat egyfajta ígéretként fogják fel, és választási siker esetén szerződéses kötelezettségnek tartják azokat. Mintha a legitimáció csak szerződéses vagy kvázi szerződéses megállapodásból származhatna. Eszerint legitim kormányzat kizárólag az lehetne, amelyet a nép „megválaszt”. Konzervatív nézőpontból azonban – mutat rá Scruton – ez egyáltalán nem fogadható el.
A demokratikus választás ugyanis „se nem szükséges, se nem elégséges feltétele a képviseletnek”.
A konzervativizmus jelentése című híres munkájának harmadik kiadásában Scruton e téves megközelítést a Lordok Házának mesterséges átalakításával illusztrálja. Mint ismeretes, 1999-ben a munkáspárti Tony Blair kormánya abból a megfontolásból kiindulva reformálta meg a Lordok Házát, hogy annak csak örökletes alapon, nem pedig demokratikus választás útján lehet a tagjává válni. A Blair – és sokak – által képviselt meggyőződés óhatatlanul oda vezetne, hogy minden olyan intézményt fel kellene forgatni, amely nem „demokratikus” alapon nyugszik – még az iskolákat és a kórházakat is. Akik így gondolkodnak a demokráciáról – fűzi hozzá Scruton –, elfeledkeznek arról, hogy a választás már eleve feltételezi, az állampolgárok elismerik mindannak az előzetes legitimitását, amit nem tudnak megválasztani, így a választás lehetőségét kialakító intézményeket és eljárásokat is.
A demokráciának tehát olyan folytonosságon kell alapulnia, amelyet saját maga nem tud megteremteni. Az ebből fakadó következtetését így foglalja össze tömören Mi a konzervativizmus? című munkájában: „A demokráciának alkotmányra van szüksége, és ennek a demokratikus változások hatósugarán kívül kell esnie.”
Vagyis még a választásokon győztes pártok sem tehetnek meg akármit, s nem farigcsálhatják kedvük szerint az alkotmányos berendezkedést.
Az alkotmány Scruton szerint „az állam életének alapelve”, és ezért hatalmas tévedés azt gondolni, hogy „egy alkotmány vég nélkül, minden részletében reformálható”.
A nemzedékek közötti szolidaritás
Töprengések a francia forradalomról című korszakos munkájában 1790-ben Edmund Burke a társadalom alapjaként szól az „őseredeti szerződésről”, az élők, a holtak és a még meg nem születettek szövetségéről. A generációk közötti szolidaritást Scruton is kulcsfontosságúnak tartotta, és ez a demokráciával kapcsolatos fenntartásainak is egyik fontos forrása. Miért? Azért, mert a választás mindig privilegizálja az élőket és közvetlen érdekeiket a múlt és a jövő nemzedékeivel szemben, s ezáltal fenyegeti a közösségek kohézióját, így a nemzetét is. A halottak említése talán felettébb furcsa a modern fül számára, hiszen ők már nincsenek itt, ám joggal mutat rá Scruton, hogy a halottak tisztelete az intézményépítés alapja, és ha figyelmen kívül hagyjuk őket a gondolkodásunkban, akkor így teszünk a még meg nem születettekkel is.
S ebben áll „a mértéktelen demokrácia igazi veszélye”.
Visszatérő gondolat Scruton írásaiban, hogy a demokrácia szükségképp az idegenek közössége is. Vagyis számunkra idegenekkel szemben is elfogadunk kötelezettségeket. A Nyugat és a többi című tanulmányában ezt úgy fogalmazza meg, hogy a társadalmi tagságunkat megosztjuk olyanokkal, akiket nem ismerünk, de akikkel a jogok és kötelességek hálózata fűz össze bennünket. E gondolat kapcsán utal arra, hogy nem a demokráciák teremtették meg az állampolgári erényeket, hanem ellenkezőleg, ez utóbbiak hozták létre a demokráciát. Jellegzetes hibája korunknak, hogy ezt az összefüggést megfordítja, azt a benyomást keltve, hogy az a jó állampolgár, aki minden kérdést szavazásra bocsát. Valójában az a jó polgár, aki tudja, hogy sok kérdésről helytelen szavazással dönteni, s persze azzal is tisztában van, mikor szükséges a szavazás.
Nemzet és demokrácia
A nemzetek szükségességéről című írásában, a nemzetek mellett érvelve, Scruton egyértelműen leszögezi, hogy a demokrácia és a nemzet a lehető legszorosabban összefügg. „A demokrácia a nemzeti hűségnek köszönheti létét” – olvashatjuk, hiszen akkor vállalunk áldozatokat számunkra ismeretlenekért, ha világosan tudjuk, kik vagyunk – ezért aztán a többes szám első személy a demokratikus politika előfeltétele. Ahol a nemzettudat gyenge, ott a demokrácia sem verhet gyökeret.
Scruton különbséget tesz a társadalmi tagság három formája, a törzsi, a vallási és a nemzeti között, s rámutat: közülük egyedül a nemzet képes a türelem gyakorlására, s ezért csak ez tudja a demokráciát fenntartani. A törzsi vagy vallási alapon szerveződött közösségek a legkevésbé sem kívánják elfogadni a különbségeket. A nemzetállam a politikai rend egyetlen olyan formája, amely a demokratikus kormányzás szilárd alapjának bizonyult. Az állampolgári státusz is a nemzeti joghatóság ajándéka. A nacionalizmust ugyanakkor meg kell különböztetni a nemzeti hűségtől – figyelmeztet Scruton –, az ugyanis vallási jellegű lojalitás, „fegyverbe szólító ideológia”.
Korlátozott kormányzat
és bírói függetlenség
Említettük, hogy vannak olyan erények, amelyek nélkülözhetetlenek a joguralomhoz, de Scruton szerint demokrácia nélkül is képviselhetők. A Hogyan lehetünk nem-liberális, antiszocialista konzervatívok? című esszéjében hat alapvető fontosságú értéket sorol fel: korlátozott hatalom; alkotmányos kormányzat; közmegegyezés; autonóm intézmények léte; jogállamiság, illetve törvényes ellenzék, ideértve a kormányéval ellentétes vélemény kinyilvánításának jogát is. A kormányzásnak ez a hat kulcseleme – fogalmazza meg a véleményét – „nem a demokráciát jelenti, hanem az alkotmányos korlátokat”. Korlátok ugyanis szükségesek, és Scruton úgy véli, ezek érvényesüléséhez valódi alkotmány(osság) kell, olyan, amely képes a kormányzat hatalmát „világos és előre látható módokon” korlátozni. Ha erre nem alkalmas, ha bármikor kikapcsolható, felülírható a pillanatnyi szükségletekre hivatkozva, akkor nem is beszélhetünk igazi alkotmányosságról, csak „álalkotmányosságról”.
A hatalmi ágakat Scruton szerint is érdemes megosztani, s ennek kapcsán ő a bírói függetlenség elvére helyezi a legnagyobb hangsúlyt, kijelentve: enélkül a hatalom korlátozása „nem több fikciónál”. Ha a bíróságok nem élveznek függetlenséget, akkor nem tudják a polgárokat az állammal szemben megvédeni. „Minden, ami ennél kevesebb, elmarad a konzervatív szuverenitás-eszmény mögött” – olvashatjuk. A bírói függetlenség az angol gondolkodó szóhasználatával „törékeny alkotmányos vívmány”, amelynek elsősorban nem is írott jogszabályokra, hanem még inkább egyfajta „közszellemre” kell támaszkodnia. A modern világ körülményei sajnos általában nem kedveznek a bírói függetlenség tiszteletben tartásának – fűzi hozzá.
Az emberi jogok védelme szintén elválaszthatatlan az alkotmányos rendtől, de sok múlik azon, hogy mit sorolunk e jogok körébe. A konzervatív számára – fejti ki Scruton – „az emberi jogok követelése súlyát és jelentőségét nem a benne kifejezett eszmének köszönheti, hanem a körülményeknek, amelyek között létrejött”. Az ő olvasatában tehát a jogok követelése nem valamiféle absztrakt igazságra vezethető vissza, hanem a legitimitás és a joguralom helyreállítását szolgálja. A politikai jog pajzs a polgár kezében a veszélyek elhárítására.
Az újabb és újabb, főként gazdasági jellegű jogok igénylése viszont könnyen olyan szituációt teremthet, amelyet a konzervatívok szeretnének elkerülni. Miért? Az ok világos: e jogok csak az állami beavatkozások körének jelentékeny kitágításával érhetők el, így aztán „az a nyelvezet, amely korábban az állam korlátozása mellett szólt, egyszeriben épp a kiterjesztés mellé áll”.
A konzervatívok Burke óta meg vannak győződve arról, hogy ha jogokat a hozzájuk tartozó kötelezettségek nélkül követelünk, az csak káoszhoz, majd zsarnoksághoz vezethet.
A személyes állam és az ellenzék szerepe
Sajátos vonása Scruton felfogásának, hogy az államban nemcsak jogi személyt, hanem olyan entitást is lát, amely „egyúttal az egyéniség jellegzetes erényeivel is bír”. Az államnak ez a tulajdonsága teszi lehetővé, hogy személyes viszonyt alakítsunk ki vele. Ez a konzervatív megközelítés markánsan eltér attól, amely az államban személytelen, bürokratikus gépezetet lát. Ez utóbbihoz a polgár nem tud úgy tartozni, ahogyan egy családhoz vagy klubhoz, márpedig ez fontos lenne.
A személyes államnak természetesen vannak feltételei, s ezek körében nyomatékkal emeli ki Scruton: „Személyes állam nem létezhet törvényes ellenzék nélkül.” Ha a hatalmon levők az ellenzéket bármilyen indokkal felszámolják vagy ellehetetlenítik, a racionális döntéshozatal kulcseleme vész el, és az államot semmi sem kényszeríti arra, hogy felelősséget vállaljon tetteiért. A jog sem köti, mert kedve szerint bármikor átírhatja – mutat rá. „Az ellenzék elutasítása a civilizált kormányzat ellentéte.” A Hungary Today-nek 2017-ben nyilatkozva egyenesen azt mondta, hogy a politikai stabilitás alapfeltétele az ellenzék legitimitásának elismerése. S ezzel összhangban állt ki a sajtószabadság mellett is. Túlértékelt-e a demokrácia? című rövid esszéjében megállapítja, hogy a véleménynyilvánítás lehetősége „a politikai társadalom létezésének előfeltétele”. A kommunista társadalmakban ez nem volt meg, de nincs kétsége afelől, hogy bizony gyakran a demokráciák sem biztosítják ezt a jogot. A norma ma inkább a konformitás kikényszerítése vagy épp a másként gondolkodók üldözése – jegyzi meg a filozófus.
Elválaszthatók-e a konzervatív intézmények a demokráciától?
Scruton felfogásával szemben a leggyakrabban megfogalmazott kritika az, hogy kevés esélye van az említett intézmények működésének a demokrácia kerete nélkül. Ez kétségtelenül megfontolandó szempont, de Scruton hazája, Nagy-Britannia példájával igazolja, hogy „az emberi jogokat már jóval azelőtt is megvédték, hogy kialakult volna a demokrácia”. Érvelésében joggal utal a modern történelem azon példáira, amikor a demokráciát a joguralom garanciái nélkül hozták létre, s így aztán a demokrácia épp a joguralom kiiktatásának az eszközévé válhatott. E sorok szerzője számára az a következtetés adódik, hogy nem több, hanem jobb demokráciára van szükség.
Az írás a 2022 áprilisában az MMA MMKI által szervezett nemzetközi Scruton-konferencián elhangzott előadásra épül.
A szerző eszmetörténész, az NKE tanára
