Az 1989. évi kerekasztal-tárgyalásokon a Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) ragaszkodott ahhoz, hogy a parlamenti választáson az alsóházban (Szejm)

a mandátumok 65 százalékáért csak a LEMP, valamint társutas pártjai és szervezetei indulhassanak, hatalma átmentéséhez azonban ez sem volt elegendő.

Miután a választáson az ellenzéknek fenntartott összes helyet a Szolidaritás nyerte, s az ismét létrehozott Szenátusba a 99 Szolidaritás-tag mellé egyetlen független politikus került, a társutas szervezetek a LEMP ellen fordultak, így végül Tadeusz Mazowiecki, a Szolidaritás jelöltje lett a miniszterelnök.

Tadeusz Mazowiecki szobra Płockban (képek a Wikipediáról)

 

Az 1991. évi, immár szabad választásokon, melyekre új, demokratikus választási törvény alapján került sor,

a Szolidaritás és a LEMP, illetve társutasai szétesése elképesztő szétaprózódottságot eredményezett. A Szejmbe került 29 pártból, illetve pártszövetségből csupán 9 kapott öt százaléknál több szavazatot.

A legnagyobb párt a Tadeusz Mazowiecki vezette Demokratikus Unió lett, amihez elegendő volt a szavazatok 12,32 százaléka. A Szenátusban 22 párt képviseltette magát, a legnagyobb itt is a Demokratikus Unió lett 21 hellyel. E választáson tűnik fel a 8,71 százalékos eredménnyel negyedik legnagyobb párt, a Centrum Polgári Szövetség vezetőjeként Jarosław Kaczyński, és Donald Tusk a 7,49 százalékkal hetedik legnagyobb, a Liberális Demokrata Kongresszus (KLD) élén. Bő egy évtized múlva – egészen napjainkig – kettejük harca alapjában határozza meg a lengyel politikai életet.

Lech Kaczyński köztársasági elnök üdvözli a Lengyelországba látogató XVI. Benedek pápát, a háttérben ikertestvére, Jarosław Kaczyński

 

Mivel az ország így alig volt kormányozható – 1991 és 1993 között négy rövid életű (kisebbségi) kormány váltotta egymást –, a helyzet választási reformért kiáltott, s arra az 1993. évi választások előtt sor is került. A leglényegesebb újdonság az 5, pártszövetségek esetén 8 százalékos bejutási küszöb országos szintre emelése volt (ez eddig is létezett választókerületi szinten), ami csak a nemzeti kisebbségekre – vagyis a németekre – nem vonatkozott.

A cél a csekély támogatottságú pártok kirostálásával a politikai töredezettség enyhítése, a kormányozhatóság esélyének javítása volt.

Ez sikerült is: 1993-ban a Szejmbe csupán hét párt jutott be. Nagy tanulság volt, hogy pártszövetséget csak a 8 százalékos bejutási küszöböt biztosan elérő pártnak érdemes kötnie. A Szejmből kiesett a Kaczyński vezette, időközben nevet változtatott Centrum Megállapodás és a Tusk vezette KLD is. Valószínűleg sokak szomorúságára kiesett az 1993-ban 16 mandátumot szerző Lengyel Sörbarátok Pártja is…

A 1997. évi választáson hat, a 2001. évin hét párt jutott be, ezek közül három először indult. Köztük volt a második helyet megszerző, ekkor még Maciej Płażyński, később Donald Tusk vezette Polgári Platform (PO) és a negyedik helyen végzett, a köztársasági elnökként 2010-ben repülőbalesetben elhunyt Lech Kaczyński vezette Jog és Igazság (PiS). Előbbi a voksok 12,68, az utóbbi 9,50 százalékát kapta.

A 2005. évi választásokon és azt követően felváltva a PO és a PiS lett az első és a második helyezett.

2007-2014 között Donald Tusk volt a miniszterelnök, 2015-ben és 2019-ben a PiS abszolút többség birtokában kormányzott. Az idén a PiS az első helyen végzett, de szinte biztos, hogy ellenzékbe szorul.

Lech Kaczynski elnök 2007-ben gratulál Donald Tusk miniszterelnöki kinevezéséhez

 

Lengyelországban az egyes választókerületekben élő választópolgárok eltérő számát a megválasztható képviselők számának megállapításával arányosítják, de ennek módosításra 2011 óta nem került sor. Az aránytalanságot fokozza, hogy a külföldön leadott szavazatokat a Varsó I. választókerület szavazatai közé számítják, így a külföldön szavazók számának emelkedésével egyre több az itt összeszámolt szavazat, miközben a kiosztható képviselőhelyek száma változatlan.

A választók Lengyelországban is átjelentkezhetnek másik választókerületbe. Ám míg nálunk a másik választókerületben leadott szavazatokat eljuttatják az állandó lakóhely szerinti választókerületbe, Lengyelországban ott veszik számba, ahol a szavazatot leadták. Mivel az elmúlt néhány választás tapasztalatai szerint minél kisebb az egyes települések lélekszáma, annál nagyobb valószínűséggel szavaznak „jobbra”, a Polgári Koalíció vezette baloldali ellenzék arra buzdította (nagy)városi híveit, hogy ne állandó lakóhelyükön, hanem olyan „vidékies” választókerületben adják le szavazatukat, ahol szorosabb a verseny és/vagy lakosságszámra számítva több parlamenti hely sorsa dől el.

Az ellenzéki pártaktivisták térképeken tüntették fel, hol érdemes szavazni. Az ily módon szavazók száma egyes becslések szerint megközelítette a kétmilliót.

Az adatokból jól kirajzolódik, hogy a Jog és Igazság a községekben a legerősebb, ahol övék a szavazatok közel fele (45,28 százalék), ám városokban lényegesen gyengébbek (30,14 százalék). A Polgári Platformnál ez fordítva van: a városokban erősebb (35,84 százalék), a községekben gyengébb (21,29 százalék), a legerősebb viszont a külföldön szavazók körében (45,19 százalék). A „mérleg nyelve”, a Harmadik út nagyjából azonos mértékben népszerű mindenütt.

Donald Tusk 2010-ben, a Károly-díj átvételekor

 

Minél nagyobb lélekszámú egy település, annál kisebb a Jog és Igazság támogatottsága: míg az ötezer főnél kisebb településeken hajszál híján a szavazatok felét söpri be, a félmilliósnál nagyobbakban nem éri el azok negyedét. A Polgári Platformnál éppen fordított a helyzet: a legkisebb településeken minden ötödik szavazatot sem kapja meg, míg a legnagyobbakban ötből kettőt rá adnak.

A választási földrajz Lengyelországban nagy állandóságot mutat. A 18. század végén felosztott országnak a Habsburg és az Orosz Birodalomhoz került részei inkább jobbra szavaznak, a Poroszországhoz került, illetve a II. világháború után Németországtól a lengyelekhez csatolt részeken inkább balra. E mintázat történelmi gyökere talán az, hogy a 19-20. századi tragikus lengyel történelem okán

azok a területek hajlamosabbak nagyobb arányban jobbra szavazni, ahol a lakosok a helyükön maradtak, így gyökereik mélyebbek;

ahol azonban a népesség nagy arányban áttelepítés eredményeként került lakóhelyére, hajlamosabbak balra szavazni.

 

A sajátos lengyel választási földrajz a 2020-es elnökválasztási térképen is jól megfigyelhető

 

Először a 2015. évi választáson volt lehetőség arra, hogy párthoz nem pártként működő politikai szervezetek is csatlakozhassanak, miközben rájuk továbbra is az ötszázalékos bejutási küszöb érvényes. Emiatt az elmúlt néhány választáson tulajdonképpen „választási bizottságok” indultak. Az Egyesült Jobboldal, amely a PiS mellett három szervezetet és függetleneket foglalt magába, most az érvényes szavazatok 35,38 százalékát kapta. A Polgári Koalíció a PO vezetésével öt szervezetet és függetleneket fogott össze, s 30,70 százalékot ért el.

A Jog és Igazság megnyerte a 2023. évi választást, de az abszolút többségtől messze van, és nincsenek szövetségesei. A Polgári Platformnak viszont vannak, s bár a kormányalakítást és a kormányzást ideológiai ellentétek fogják nehezíteni, azok feszítőereje a közeljövőben aligha lesz akkora, hogy szétessen a kormánytöbbség.