A közkeletű és hamis vélekedés szerint ezen az értekezleten a második világháborút megnyerő három nagyhatalom vezetője, Winston S. Churchill brit miniszterelnök, Franklin D. Roosevelt amerikai elnök és Joszif Sztálin szovjet pártfőtitkár cinikus módon kettéosztotta Európát nyugati és keleti, brit-amerikai és szovjetorosz érdekszférára. Ezzel lehetővé tették, hogy Kelet-Közép-Európára a Szovjetunió ráerőltesse saját, politikailag elnyomó és gazdaságilag hatalmas károkat okozó diktatórikus rendszerét. Miután pedig a nyugati demokráciák – naiv módon – nem ezt értették a szovjet érdekszférán, meglepődtek, amikor George Orwell, majd Churchill kifejezésével a választóvonalon leereszkedett a vasfüggöny, utólag tiltakozni kezdtek, és ez vezetett a két hatalmi csoport között a hidegháborúhoz. Vagyis csak az a kérdés, hogy Jaltában a két nyugati demokrácia feladta-eladta-e Európa keleti felét, vagy csak elmulasztotta biztosítani ott a már 1940-ben, az Atlanti Chartában megígért szabadságot és függetlenséget. A tekintélyes amerikai ruszista, Stephen Kotkin, a legújabb részletes Sztálin-életrajz szerzője nemrég megjelent írásában Jalta igazán nagy hibájának azt tekinti, hogy „a három nagy” érdemben nem rendezte Ázsia viszonyait: Európában csak hidegháború, Ázsiában több forró háború tört ki. Ráadásul negyvenöt évvel később, a hidegháború után az Atlanti Charta ígéretei Kelet-Közép-Európában mégis valóra váltak.

Jalta ígéretei

Ha csak az 1815 és 1989 közötti nemzetközi kapcsolatok történetét tekintjük át, a közkeletű nézetek alapos pontosításra szorulnak. Jaltában nem történt cinikus alku, Közép-Európát nem árulta el az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság. Megszületett a megkapó „Nyilatkozat a felszabadított Európáról” az Atlanti Charta alapján. Mit tartalmazott ez? A három vezető egyetértett abban, hogy „egybehangolt politikával segítik a nácizmus uralma alól felszabadult népeket”. Ezeknek joguk, hogy „a lakosság összes demokratikus elemeit széleskörűen képviselő ideiglenes kormányhatalmat létesítsenek, amely köteles minél előbb szabad választások útján a nép akaratának megfelelő kormányt alakítani”. Vagyis a Jaltában született megállapodásnak „csak” az volt a tragikus következményekkel járó hibája, hogy a szovjet diktátornak esze ágában sem volt megtartani az általa is vállalt kötelezettségeket, és ezt büntetlenül megtehette.

A nyugati hiba

Nincs miért azonban felmentenünk a felelősség alól a két nyugati nagyhatalmat sem. Volt rá elég okuk, hogy ne bízzanak Sztálinban. Ha nem tudtak, vagy csak nem akartak tudni szörnyű bűntetteiről, az 1930-as években tízmilliók életét követelő „nagy terror”-ról, akkor ott volt a Hitlert a világháború megkezdésére felbíztató Molotov–Ribbentrop egyezmény, már ismert volt a Szovjetunió által elkövetetett katyńi vérengzés és egészen frissen az 1944. augusztusban a német kézen lévő Varsót felszabadító lengyel felkelés Sztálin parancsára történt, cinikus és gyalázatos cserbenhagyása. Jalta idejére már azt is sejteni lehetett, hogy a Vörös Hadsereg az általa felszabadított lengyel és más területeken nemcsak gátlástalanul rabol és erőszakoskodik, de a számára nem tetsző politikai erőket brutálisan elnyomó rendszert vezet be. A jaltai nyilatkozattal mindez ugyan szöges ellentétben állt, de a megállapodások nem tartalmaztak semmiféle garanciát arra nézve, hogy a felszabadított országok valóban szabad, nemzetközileg is ellenőrzött választások alapján fogják eldönteni, milyen politikai és gazdasági rendszerben képzelik el jövőjüket.

A szárazföldi Európát elfoglaló Harmadik Birodalom ellen

Vitán felül helyes volt, hogy a Szovjetunió 1941. június 22-i német megtámadása után Nagy-Britannia, majd a Pearl Harbor elleni japán támadás után az Egyesült Államok is szövetséget kötött Sztálinnal: az egész kontinentális Európát maga alá gyűrő nemzetiszocialista-birodalmi Németország elleni küzdelem sikeréhez elengedhetetlen volt életben tartani az 1941. decemberére Sztálin szerint is az összeomlás határán álló Szovjetuniót. Súlyos hiba volt azonban a Szovjetuniót feltétel nélküli támogatásban részesíteni, nem kifogásolni, hogy a Szovjetunió ragaszkodik az 1939-ben Hitler és Sztálin megegyezése alapján létrejött határaihoz – vagyis a balti államok, Kelet-Lengyelország és Besszarábia annektálásához. Az Egyesült Államok, nyomában pedig az Egyesült Királyság a határok kérdését félretette a győzelem utánra, bízva saját túlerejükben, hogy ők fogják diktálni a békét. A Nyugat segítsége nélkül a Vörös Hadsereg nem jutott volna el Berlinbe. Döntő mértékben az Egyesült Államoktól, de Nagy-Britannia jelentős hozzájárulásával, a Szovjetunió a háború végéig mintegy tizenötezer repülőgépet és csaknem tizenkétezer harckocsit, mintegy félmillió teherautót és dzsipet kapott, de hatalmas jelentőségük volt a nyersanyagok (kőolaj, acél, réz, alumínium, gumi) és a négy és fél millió tonna élelmiszer szállításának is. A Szovjetunió ennek köszönhette, hogy a sztálingrádi fordulat után gyorsuló ütemben volt képes visszaszorítani a Wehrmachtot. A nyugati demokráciák azonban elmulasztották megkérni az árát.

A hadszíntér döntött

Közép-Európa sorsa viszont már 1943-ban eldőlt. A hadszíntéren Sztálingrád után az orosz haderő 1943 végére Ukrajna nagyobb részét megtisztította a német erőktől. A nyugati demokráciák afrikai győzelmük után elfoglalták Szicíliát, és partra szálltak Dél-Olaszországban. Mussolinit a király letartóztatta, Olaszország szeptember 3-án fegyverszünetet kötött, de a szövetségesek – bizalmatlanságból és túlzott óvatosságból – elmulasztották ezt kihasználni, és időt hagytak Németországnak megszállni az olasz csizma nagy részét. A kellő túlerővel nem rendelkező angol-amerikai-lengyel erők nehéz, hegyes olasz terepen csak csigalassúsággal haladtak előre. Így kútba esett a Kállay-kormány szándéka, hogy a szeptember 9-én aláírt titkos egyezmény alapján a magyar határt elérő angol-amerikai erőknek Magyarország megadja magát, amikor a szovjetek még a biztos távolban vannak.

A Molotov–Ribbentrop paktum újra

Az 1943. november 28-a és december 1-je között Teheránban tartott hármas konferencián Sztálin ügyes hízelgéssel Churchill-lel szemben maga mellé állította az amerikai elnököt, elfogadtatta vele azt, hogy a Churchill által szorgalmazott balkáni partraszállás és a Budapest és Bécs felé irányuló támadás helyett 1944 nyarán Franciaországban kerüljön sor az invázióra. Tartva az újabb szovjet–német megegyezéstől, Sztálin követelésének engedve Churchill is elfogadta, hogy a Szovjetunió nyugati határa az 1939-es Molotov–Ribbentrop paktumot fogja követni, így megtartja a vegyes lakosságú Kelet-Lengyelországot (mintegy ötmillió ukrán, másfél millió belarusz és közel négymillió lengyel lakossal) és a három balti köztársaságot. A Teheránban hozott döntéseket nem hozták nyilvánosságra, de a moszkvai rádió rövidesen eldicsekedett a határok kérdésében elért sikerrel.

Héphaisztosz (Vulcanus) műhelye - Joaquín de Alba Carmona karikatúrája 1945 elejéről

 

Ez a háború nem olyan

A brit kormány és személy szerint a miniszterelnök kínos helyzetben találta magát. Úgy vélte, hogy Lengyelország iránti minden szimpátiája és a háborús erőfeszítésekhez történő hősies lengyel hozzájárulásért érzett hála ellenére sem engedhet meg magának komoly konfliktust a szovjet szövetségessel. A második világháború történetéről írott nagy munkájában a brit államférfi részletesen, a jaltai tárgyalásokról készült jegyzőkönyvek felhasználásával mutatja be, milyen kemény és nehéz tárgyalások folytak. Noha Sztálin már Teheránban elérte, hogy az 1920-ben Curzon akkori brit külügyminiszter által javasolt demarkációs vonal lesz a határ, de az akkor még döntően lengyel lakosságú Lemberg/Lwów (ma Lviv) hovatartozása még nyitott maradt. Az emigráns lengyel kormány és a lengyel lakosság nem akart beletörődni a történelmileg is hozzá tartozó terület feladásába, de a brit kormány úgy vélte, hogy a határkérdésnél fontosabb a lengyel állam függetlenségének a biztosítása, és azt keleti területei elveszítéséért nyugaton döntően németlakta területekkel lehet majd kárpótolni. Lwów kérdésében Sztálin nem engedett, a további vita a háború utáni lengyel kormány összetételéről és a Lengyelországban tartandó választásokról szólt. Sztálin és a végtelenül makacs Molotov végül elérte, hogy egy teljesen új lengyel kormány helyett az általuk kreált lublini „kormányt”  fogják kibővíteni néhány londoni és hazai „demokratikus gondolkodású” személlyel. Roosevelt és Churchill abban bízott, hogy tisztességes és szabad, nemzetközi ellenőrzés mellett tartott választások után úgyis a lengyel nép valódi akaratát képviselő kormány fog létrejönni. Valójában azonban valamennyi országban, ahová a szovjet hadsereg betette a lábát, Sztálin akarata érvényesült. Ahogy a jugoszláv kommunizmusból kiábrándult Milovan Đilas felidézte Sztálin 1943-ban neki mondott szavait: „Ez a háború nem olyan, mint a régiek: aki elfoglal egy területet, az rá fogja erőltetni a saját társadalmi rendszerét is. Ez nem is lehet másképp.”

Ázsia

Nem értek egyet Kotkin azon véleményével, hogy Jalta nem foglalkozott érdemben Ázsiával. Foglalkozott, hiszen a nyugati szövetségesek szükségesnek tartották a Szovjetunió katonai közreműködését a Japán elleni háborúban. Különösen Roosevelt szorgalmazta, hogy az amerikai veszteségek csökkentése érdekében a német kapituláció után a Szovjetunió mielőbb lépjen be a Japán elleni háborúba. Ezt 1945. augusztus 8-án meg is tette. Végül azonban Japán vereségében nemigen játszott fontos szerepet, noha északi szigeteit megszállta (az oroszok mai napig ott vannak), viszont Kínában elősegítette a kommunisták győzelmét az ott folyó polgárháborúban (1927–1949). A japán megszállás után Koreát még 1945 szeptemberében, Vietnamot 1954-ben kettéosztották, ami mindkét országban véres és hosszantartó háborúhoz vezetett. Persze Jaltában nem tudták, hogy az atomfegyver bevetése fölöslegessé fogja tenni a szovjet hadsereg bevetését Japán ellen.

A nyugati nagyhatalmak azonban sem szándékosan, sem önként, könnyen pedig ugyancsak nem mondtak le Közép-Európáról. Viselkedésüket elsősorban a katonai helyzet diktálta. Európa tényleges felosztását csak katonai erővel tudták volna megakadályozni, azaz visszafordítani. 1945-ben, abban az amerikai közhangulatban, amelyet lenyűgözött a Szovjetuniónak a nácizmus és Japán legyőzésében játszott, óriási emberáldozattal járó szerepe, lélektanilag ez lehetetlen volt, katonailag pedig nem volt megvalósítható, hacsak nem folyamodtak volna az atomfegyverhez. Hirosima után erre nem voltak hajlandók.

Abban viszont Kotkinnak mélységesen igaza van, hogy a rendszerváltozással a győztesek Jaltában tette ígéretei Kelet-Közép-Európában teljesültek. Valójában ennek az ígéretnek a beváltásáért küzdenek az ukránok immár tizenegy éve.

 

A szerző történész, diplomata, korábbi külügyminiszter

Nyitókép: A győztesek,  Winston S. Churchill brit miniszterelnök, Franklin D. Roosevelt amerikai elnök és Joszif Sztálin szovjet pártfőtitkár Jaltában 1945. február 9-én (fotó: az Egyesült Királyság Nemzeti Levéltára)