Az Izraelt ért október 7-ei, példátlan terrortámadásokra adott válaszlépésként az izraeli hadsereg intenzív bombázások után kiterjedt szárazföldi hadműveletekbe kezdett a Gázai övezetben. A hadművelet deklarált célja a Hamász terrorista szervezet teljes felszámolása. Ám ahogyan arra számítani lehetett, a Gázai övezetben a harcok hatására kritikussá vált a humanitárius helyzet, palesztin oldalon a civil áldozatok száma egyre növekszik, s az izraeli hadseregen és kormányon is fokozódik a nemzetközi nyomás, hogy teljesen szüntesse be vagy legalábbis korlátozza a katonai műveleteket. A válaszcsapás támogatói viszont rendre arra hivatkoznak, hogy Izraelnek joga van az önvédelemhez, ahhoz, hogy polgárai biztonságban élhessenek, s az októberi terrorcselekmények tulajdonképpen casus bellinek tekinthetők, amelyet nem lehet határozott katonai válaszlépések nélkül hagyni. Háború pedig nem létezik polgári áldozatok nélkül.

Sokak szerint azonban kétséges, hogy a terrorizmus hagyományos katonai eszközökkel legyőzhető-e,

ezen túl pedig aránytalanul sok polgári áldozattal járna, azoknak az izraeli túszoknak az életéről nem is beszélve, akiket a Hamász – a válaszcsapásra készülve – magával hurcolt az övezetbe.

Mark Helprin amerikai-izraeli író és publicista november elején – vagyis még a szárazföldi offenzíva kezdete előtt – a Claremont Review of Booksban megjelent írásában szintén amellett érvel, hogy Izraelnek korlátoznia kellene a Hamász elleni katonai műveleteket, ám elsősorban nem a fenti megfontolások miatt. Szerinte az október 7-ei támadások mögött jó okkal feltételezhető egy szélesebb, Irán által vezetett Izrael-ellenes szövetség, s így a Hamász terrorakciója egy Izrael megsemmisítését célul kitűző támadássorozatnak csupán a nyitánya lehet. Ehhez fontos hozzátenni, hogy a terrorcselekmények közvetlen iráni támogatásáról eddig semmiféle bizonyíték nem került elő, iráni képviselők pedig többször és több helyen is kinyilvánították, hogy az iráni vezetés nem érdekelt a konfliktus eszkalálásában.

Azonban az iráni rezsim Izrael-ellenességéhez nem férhet kétség, mint ahogyan az is ismert, hogy Irán évtizedek óta támogat olyan terrorista szervezeteket – köztük a libanoni Hezbollahot és a Hamászt is –, amelyek Izrael elpusztítására törekszenek.

Ebből kiindulva Helprin szerint elképzelhető a következő apokaliptikus forgatókönyv: Izrael a megtorlás szükségességétől hajtva katonai erői legjavát a Hamász elpusztítására koncentrálja. Ezt kihasználva a libanoni Hezbollahnak a Hamásznál jelentősen nagyobb harcértékkel bíró egységei átfogó támadásba kezdenek Izrael ellen. Irán eközben ballisztikus rakétatámadást indít, majd a Golán-fennsíkon keresztül, szír és libanoni katonai egységekkel együttműködve szárazföldi műveletekbe kezd. Ciszjordániában palesztin felkelés tör ki, amelyet később más arab államok is támogatni kezdenek. Vagyis Helprin szerint azért kellene Izraelnek korlátoznia a gázai hadműveleteit, mert a fentebbi eshetőségek fényében Izrael számára egyáltalán nem a gázai Hamász jelenti a legnagyobb fenyegetést, hanem Irán és az iráni Iszlám Forradalmi Gárda szervezte Hezbollah. Helprin úgy fogalmaz, hogy Gáza egyáltalán nem jelent egzisztenciális veszélyt, s a terrortámadások egyes biztonsági intézkedésekkel megelőzhetőek lettek volna, és a jövőben is megelőzhetőek lennének. Helprin éles kritikával illeti azt a gyakorlatot, miszerint az izraeli határvédelem egyre inkább az arcfelismerő algoritmusokra és a különböző technológiai eszközökre támaszkodik, megspórolva ezzel az intenzív katonai jelenlétet és ellenőrzést. Szerinte a hetvenes évek végén – amikor katonaként szolgált az izraeli hadseregben – a terroristák nem mészárolhattak volna le kibuclakókat, mivel a telepek sokkal jobban fel voltak készülve az önvédelemre. Vagyis az izraeli állampolgárok önvédelmi képességének növelésével, valamint a határellenőrzésre bevetett katonák számának emelésével Helprin meglátása szerint a Gázai övezet „tartható”. Természetesen a túszok kiszabadítását Helprin is fontosnak tartja, ugyanakkor szerinte addig, amíg valamely hosszú távú megoldás nem kínálkozik Gáza jövőbeni sorsával kapcsolatban,

Izraelnek más ellenségeire kellene koncentrálnia, s „Gáza várhat”.

Az időtényezőt figyelembe véve elsődleges katonai célnak szerinte a Hezbollah megsemmisítésének kellene lennie. Különböző becslések alapján a harminc–ötvenezer jól kiképzett és felfegyverzett taggal rendelkező szervezet ugyanis tekintélyes rakétaarzenált halmozott fel, ahol nagy számban megtalálhatóak irányítható és közepes hatótávolságú rakéták is. Mivel Izrael területe kicsi, sűrűn teleszórva stratégiai fontosságú létesítményekkel – olajfinomítók, erőművek, katonai bázisok, városközpontok –, hiába a fejlett izraeli légvédelem, a vaskupolarendszer, egy Iránnal összehangolt rakétatámadásnak katasztrofális következményei lennének. Ezzel együtt Helprin világossá teszi, hogy Izrael létére a legnagyobb fenyegetést Irán jelenti. Egyrészt Irán szintén jelentős mennyiségű rakétával rendelkezik – amelyek között a drónoktól kezdve a közepes és nagy hatótávolságú ballisztikus rakétákig számtalan típus megtalálható –, másrészt úgy tűnik, hogy továbbra sem tett le arról a szándékáról, hogy nukleáris fegyvert állítson elő. Bár az USA korábban képes lett volna és most is képes lenne megsemmisíteni az iráni nukleáris infrastruktúrát és a konvencionális fegyverkészleteket, a szerző úgy vélekedik, hogy egy elhibázott Közel-Kelet-stratégia következményeként kicsi a valószínűsége annak, hogy ezt megtenné. Az Egyesült Államok ugyanis amellett, hogy katonailag kivonult a mediterrán és közel-keleti térségből és átengedte azt más hatalmaknak, Iránnal szemben túlságosan is elnéző politikát folytatott. A feladat így az izraeli légierőre hárulna: Helprin egy megelőző katonai csapást tart szükségesnek, amely megsemmisítené Irán nukleáris létesítményeit, és elrettentené minden szövetségesét – így a Hezbollahot is – attól, hogy hadjáratot folytasson Izrael ellen.

Helprint, más értelmiségiekkel és az izraeli közhangulattal együtt, az október 7-ei terrortámadások a vészkorszakra emlékeztetik, a jelenlegi helyzet pedig szerinte a modern kori Izrael három nagy háborújával áll párhuzamban (1948, 1967, 1973). A 2006-os, libanoni konfliktus idején az izraeli békemozgalom a „Van határ” jelszóval intette önmérsékletre Izraelt. Igen, van határ, mondja befejezésül Helprin, csakhogy mostanra a jelszó új jelentéssel egészült ki: mindennek van határa. Vagyis Helprin a hadműveletek korlátozása helyett a hadműveletek kiterjesztését javasolja, csak éppen a stratégiai sorrendet cserélné fel.

 

A szerző filozófus, közíró

 

Nyitókép: Iráni fegyveres erők bemutatója 2019-ben (fotó: Valid Abdi/MEHR)