Számomra az az egyszerű igazság, hogy az ember élete nem csupán a földi létben megélt néhány évtized, hanem sokkal több, Tellér Gyula családi elbeszéléseiből lett nyilvánvaló. Átélhetővé azonban sajnos csak most vált, hogy meghalt. Gyanítom, hogy e felismerés az ő számára sem volt mindig egyértelmű és könnyen értelmezhető. Nagyszüleink, szüleink élete jó esetben saját életünk részévé válik, ezért lehet több generációval később nagy traumák és persze a boldog, harmonikus, örömteli sorsok részesévé válni.

Bár mostanában divat a felmenők kutatása, egy-egy család élő emlékezete általában csak két-három nemzedéknyi. Így azután, ritka kivételeket leszámítva, a hazai temetőben a legrégebbi sírok legföljebb száz-százötven évesek, és csak nagyon kevesen tudják, hol nyugszanak ük- és dédszüleik. Tellér Károly és Hauszmann Kornélia ma élő leszármazottai sem tudják, hol van az ükszülők sírja, de azt igen, hogy

a nyergesújfalui dédszülők több leányukat is fiatalon elveszítették, akik a millennium idején egy farsangi korcsolyázáskor szakadtak bele a jeges Dunába.

Sosem felejtem el, amikor az izbégi temető régi-régi családi sírjánál Tellér Gyula hosszasan mesélte a felmenők életének vidám vagy szomorú epizódjait.

A korcsolyázás traumáját maga az ómama is emlegette, a lányok közül az egyetlen túlélő, aki hosszú földi pályáját annak tulajdonította, hogy a testvérei „helyett” is élt. Megkapta a nekik járó éveket. Kilencvenévesen hajnalig muzsikáltak neki. A zene és a művészetek iránti érdeklődés ugyanis szinte mindegyik nemzedékben jelen volt, csak más-más módon talált utat magának.

Tellér Gyula például kiválóan rajzolt, de amikor származása ellenére nagy nehezen bekerült a főiskolára, érdeklődése egyre inkább a műfordítás felé fordult. Első munkáinak megjelentetésével viszonylag sokat várt, hiszen a hétköznapi munka mellett nem tudott ezzel foglalkozni. Lakóhelyétől elég messze, Tokodaltárón lett tanár. A napi több óra vonatozás és az iskolai feladatok rengeteg energiáját felemésztették, s így a műfordítás egy ideig még álom maradt.

Végül azonban kézirataival mégiscsak

eljutott a legnagyobb magyar költő-műfordítóhoz, Weöres Sándorhoz, aki rögtön felfedezte tehetségét és további fordításokra biztatta.

Úgy tudom, első fordításai latin és német nyelvből születtek, később rengeteg francia munkát fordított, emellett angolból, oroszból, s még szanszkritból is átültetett. Alig-alig van olyan magyarul megjelent antológia, amelyben ne lenne néhány műfordítása. Művészeti-esztétikai könyveket is fordított magyarra, Panofsky és Arnheim műveit, hiszen képzőművészeti érdeklődése továbbra is megmaradt.

A Szomolnok utcai lakása köré gyűlt baráti társasághoz író, költő, kódexkutató, festő, grafikus tartozott, s el-eljárt a találkozókra egy-egy matematikus, fizikus vagy más csodabogár is. A lakásprogramokon kívül nyaranta gyakran eveztek a Dunán és olykor kirándultak is. A sokféle emberből verbuválódott társaság szokatlanul élénk, pezsgő szellemi közeget teremtett. Miután Tellér Gyula

szociológiai és gazdaságtörténeti kutatásokkal is foglalkozott a Szövetkezeti Kutatóintézetben, szinte kikerülhetetlen volt számára, hogy a rendszerváltás idején belecsöppenjen a politika világába.

Részt vett az Ellenzéki Kerekasztal eszmecseréiben, majd tagja lett az első szabadon választott parlamentnek.

Bár akkoriban úgy tűnt, a politikai törésvonalak egyszer s mindenkorra kialakultak és átjárhatatlanná váltak, ez egyáltalán nem így volt, és a bohém baráti társaságból is sokan kiváltak. Mindig is szerettem volna megtudni, hogyan távolodott el Eörsi Istvántól, mi volt Tölgyessy Péterrel kapcsolatos fenntartásának az oka, de vagy nem mertem feltenni a kérdést, vagy nem kaptam választ, s így legföljebb sejtéseim lehetnek.

Azt hiszem, a „szétfejlődés” lassú folyamat volt, amelynek a jeleit azonban már nagyon korán érzékelni lehetett. 1990 júliusában például SZDSZ-es párttársai rosszallását kivívva amellett szállt síkra, hogy

az Országgyűlés a szent koronás címert válassza nemzeti jelképnek. Pontosan és megbízhatóan érvelt, és a parlamenti többség végül el is fogadta javaslatát,

ám a hatalmas baloldali médiatúlsúly következményeként hamarosan több erősen ízléstelen „micisapkázós” írás és nyilatkozat jelent meg párttársaitól és hozzájuk közel álló szerzőktől, augusztus 20-án pedig jöttek a „tetemcafatos” bölcselkedések.

Sok előadásán voltam, de csak egyetlen irodalmi felolvasó estjén. Az Angelikában tartották, azt hiszem, 1989 kora nyarán. A Magyar Írószövetség elnöke volt felolvasótársa.

Göncz Árpád főként Updike-fordításaiból osztott meg részleteket, Tellér Gyula különböző francia szerzők közül válogatott, leginkább Verlaine-fordításait olvasta fel.

Érdekes kettős volt, akkor még a legnagyobb egyetértésben beszélgettek

az irodalomról. De a törés előbb-utóbb, legkésőbb a taxissztrájk idején, itt is bekövetkezett.

Nem tudom, mikor lett világos számára, hogy sarkalatos kérdésekben gondol mást a világról, mint párttársai, de A rendszerváltás rendszere című tanulmánygyűjteményének néhány írása alapján nemcsak az derül ki, hogy nézetkülönbségek bizonyos kérdésekben már a tárgyalások megkezdésekor is léteztek, hanem tulajdonképpen az is, hogy a magyar történelmi előzmények ismeretében nem történhetett volna másképp.

Szükségszerű volt, hogy 1994-ben nem indult a választásokon és kilépett az SZDSZ-ből, de 2006-ban ismét országgyűlési képviselő lett, a Fidesz listáján jutott be a parlamentbe. A parlamenti munka rengeteg idejét elvette, többször panaszkodott, hogy

az összes benyújtott indítványt csak éjszakánként tudja elolvasni. Mert mindent látni akart.

Talán kis könnyebbséget jelentett, amikor miniszterelnöki tanácsadó lett, bár még ezért is támadták. Szerencsére a műfordítást a legutolsó időkig sem hagyta abba.

Életének része lett a felmenők élete, ahogy halványuló módon bár, de az ittmaradottaké is. S hogy az ő rendkívül gazdag életéből és tapasztalataiból mi lehet bárkié?  Erre a kérdésre csak egyéni válaszok adhatók.