Legelső válaszunk könnyen lehet az, hogy ez a háború ékes cáfolata annak a huntingtoni tézisnek, miszerint a XXI. század meghatározó konfliktusai az egymással rivalizáló civilizációk között robbannak ki. Ukrajna népességének túlnyomó többsége ugyanis pravoszláv vallású, így éppen ahhoz a civilizációhoz tartozik, amelynek a „magállama” Oroszország, köztük tehát kulturális alapon aligha lett volna elképzelhető összeütközés. Akkor viszont miért indított Putyin elnök mégis háborút? Kizárólag országa biztonságát féltve, ahogy azt a nemzetközi kapcsolatok „offenzív realista” iskolája hangsúlyozza? Többről van szó: a látszattal ellentétben mégis van relevanciája a civilizációs törésvonalnak, bár nem egészen a huntingtoni modell eredeti értelmében.

Az offenzív realizmus válasza:
Mearsheimer

Nézzük meg először azt a magyarázatot, amelyet az offenzív realizmus legtekintélyesebb képviselője, John Mearsheimer kínál a háborúra. A chicagói egyetem hazánkban is megfordult professzora már 2014-ben, a Krím félsziget orosz megszállása után a Nyugatot hibáztatta a történtekért, azt állítva a Foreign Affairs hasábjain, hogy a NATO keleti irányú terjeszkedése és Kelet-Európa geopolitikai erőviszonyainak módosulása váltotta ki Moszkva lépését. Mearsheimer határozottan állást foglalt az ellen, hogy az USA és az EU támogassa Ukrajnát, mert azzal az oroszok – általa jogosnak talált – érdekeit veszélyeztetik. A tanácsát azonban nem fogadták meg, nem kell tehát meglepődni Vlagyimir Putyin
reakcióján – így foglalható össze tömören a 2022-es Ukrajna elleni támadás megindulása után is fenntartott álláspontja, amely érthető elégedettséggel töltötte el a Nyugat ellenségeit. Akárhogyan is vélekedjünk azonban morálisan a brutális orosz agressziót mentegető véleményről, azt egyértelműen megállapíthatjuk, hogy az offenzív realizmus, amely a világrendszer struktúrájának a változásaira összpontosít, nem nyújt teljes képet a való-
ságról. Fontos trendekre hívja ugyan fel a figyelmet, ám nem tud magyarázatot adni arra, hogy egy nagyhatalom miként reagál egy kihívásra, mert nem számol azokkal a konkrét tényezőkkel, amelyek a külpolitikai döntések mögött meghúzódnak. E fogyatékossága az ukrajnai események interpretációjában is megmutatkozik.

Birodalmi és nemzeti identitás

A jeles portugál gondolkodó, hazájának korábbi EU-ügyi minisztere, Bruno Maçães Eurázsia perspektíváiról és az Európát Ázsiától elválasztó civilizációs „falról” elmélkedve joggal állapítja meg, hogy a Kreml a 2010-es évek közepén úgy döntött, többé nem kíván a nyugati világhoz tartozni. Az offenzív realizmus hajlamos figyelmen kívül hagyni a cselekvés irányát kijelölő eszmék és személyek szerepét, vizsgálódásunk tehát nem tekinthet el Putyinnak attól a régóta érlelődő meggyőződésétől, hogy elkerülhetetlen a civilizációs alapú konfliktus a Nyugattal. Ehhez tegyük hozzá, hogy az orosz vezető úgynevezett civilizációs államnak tekinti Oroszországot, vagyis olyan birodalomnak, amely különféle népeket és kultúrákat fog össze, s amely nem nemzeti, hanem civilizációs alapon határozza meg magát – ez igen jól legitimálja birodalmi ambícióit. Félreérthetetlenül szólt erről 2013 szeptemberében a Valdai International Discussion Club rendezvényén tartott beszédében, amelyben hangsúlyozta, hogy az orosz állam több egy nemzetállamnál. „Multietnikus jellegű” – s ezt még a nacionalistáknak is meg kell érteniük, tette hozzá. Putyin „civilizációs államának” a logikájába nem fér bele a nemzetállamé. (A civilizációs államhoz lásd e sorok szerzőjének e lapban 2020. október 2-án közölt cikkét.)

Jól kirajzolódik, hogy 2022 februárjában a birodalmi identitású Oroszország üzent hadat a nemzeti identitású Ukrajnának. Míg az ukránok azért harcolnak, hogy nemzetként fennmaradhassanak, az oroszok úgy látják, hogy birodalmuk egyszerűen nem létezhet Ukrajna nélkül. A kétfajta identitás összeegyeztethetetlen: a birodalmi alapvetően eltér a nemzetitől, mert nem kötődik egyetlen etnikumhoz, egyetlen kultúrához, egyetlen valláshoz sem. Putyin, amint Maçães is rámutat, nem nemzetekben, hanem nagy világpolitikai blokkokban gondolkodik. Sőt, világrendben.
S ebből fakadóan Oroszország számára a világrendnek valamilyen koncepcióval is kell rendelkeznie, ez pedig elválaszthatatlan a civilizációs örökségtől.

Eurázsiai küldetéstudat

A Nyugattal szembeállított eszme Putyin számára az „eurázsianizmus”, melynek az alapjait Nyikolaj Trubeckoj herceg fektette le a XX. század első harmadában. Dzsingisz kán hagyatéka (1925, magyar fordítása: 2011) című munkájának fő gondolata szerint Oroszországnak az egész eurázsiai kontinensre kiterjedő küldetése van, mert rá hárul az Európát és Ázsiát egyesítő nagy kán életművének a folytatása. E felfogással rokonszenvez
az orosz birodalmi gondolkodás legbefolyásosabb kortárs teoretikusa, a „Putyin agyaként” emlegetett Alekszandr Dugin is, aki Eurázsiai küldetés címmel magyarra fordított munkájában a túlélés egyetlen lehetséges stratégiáját látja abban, hogy az ázsiai népek orosz vezetéssel fogjanak össze a nyugati civilizáció elleni küzdelemben.

A dekadens Nyugat fölébe kerekedő eurázsiai birodalom gondolata Putyint is egyre inkább a hatalmába kerítette. Duginhoz hasonlóan ő is azt állítja, hogy a „globalisták” Ukrajnára támaszkodva indítottak harcot a tradicionális értékek alapján nyugvó Oroszország ellen. Az ő megközelítésében a nyugati és az orosz civilizáció között gigászi küzdelem zajlik, amelyben nem lehet kompromisszum, a győztes mindent visz. Fentebb idézett 2013-as beszédében Oroszország és a Nyugat szembenállását már teljes mértékben civilizációs retorikába ágyazta, és azzal vádolta a Nyugatot, hogy az „unipoláris világ standardizált formája” mellett állva ki a saját civilizációját akarja mindenkire ráerőszakolni.

E küzdelemnek vált kulcsfontosságú csataterévé Ukrajna, amely, amint arra már Huntington is joggal figyelmeztetett, „hasadó állam”, a nyugati és a keleti fele között eltérő kultúrával. A neves harvardi professzor szinte meg is jósolta a jelenlegi helyzetet, amikor azt hangsúlyozta, hogy az ilyen „hasadó országok” nagy eséllyel robbantanak ki súlyos nemzetközi konfliktust.

A mongol hagyomány és a demokrácia

A nyugati értékvilágtól való mélységes idegenkedés egyik – néha bevallott, gyakrabban elhallgatott – kulcstényezője a demokratikus berendezkedés teljes elutasítása. Az eurázsianista gondolkodás kifejezetten értéknek tekinti, hogy a mongol uralom örökségeként az orosz politikai berendezkedés nem a hatalommegosztás nyugati elvén, hanem a korlátlan despotizmus hagyományán alapul. A világhírű geostratéga, Zbigniew Brzezinski fogalmazta meg, hogy Oroszország nem lehet egyszerre birodalom és demokrácia, mert a kettő kizárja egymást. Oroszország az előbbiről történelme során sohasem kívánt lemondani, így aztán egy (esetlegesen) demokratizálódó Ukrajnát semmiképp sem akar eltűrni. Így nézve valójában egy katonailag semleges Ukrajna sem lenne összeegyeztethető a birodalmi gondolkodású Oroszországgal. Sokat megmutat, hogy az ukrán–orosz konfliktus épp azután robbant ki 2014-ben, hogy Kijev az Európai Unióval társulási szerződést akart kötni. Ez a lépés katonailag nem érintette volna Oroszországot, hanem elsősorban autokratikus rendszerére nézve jelentett fenyegetést. (Hasonló okból irritálja olyannyira Kínát a demokratikus Tajvan.)
A Trump-adminisztráció külügyminisztere, Mike Pompeo ezért a Hudson Intézetben 2022 júniusában mondott beszédében „ostobaságnak” nevezte azt a vélekedést, miszerint az orosz elnököt főként a NATO-tól való félelem motiválta. Ukrajna csatlakozása a NATO-hoz az orosz invázió megindulásakor egyáltalán nem volt napirenden, a háborút tehát más szempontok magyarázzák. Mearsheimer nem veszi figyelembe, hogy Dugin és Putyin olvasatában a Nyugat jelentette katonai fenyegetésnél súlyosabb az, amelyet a nyugati értékrend Ukrajnára való kiterjesztése eredményezhet az orosz birodalmi identitásra nézve. A nyugati civilizáció tehát egzisztenciális veszélyként tűnik fel a Kreml szemében.

Globális kultúrharc

2022 szeptemberében Putyin ismét egyértelművé tette, hogy globális civilizációs harcban gondolkodik. Az Ukrajnától elszakított négy régió annexiója kapcsán mondott ünnepi beszédében rasszistának bélyegezte a Nyugatot, amiért azt gondolja, a saját civilizációja modellt nyújt az egész világ számára. A Nyugat valójában fél az oroszok kultúrájától, ezért akarja azt betiltani – jelentette ki, Oroszország hivatását pedig abban jelölve meg, hogy megmentse az emberiséget a „lélektelen és materialista” nyugati civilizációtól, amelynek a vallása ma már „tiszta sátánizmus”. Ez az álláspont már nemcsak a nyugati értékek egyetemes jellegét utasítja el, hanem az orosz civilizáció felsőbbrendűségét fogalmazza meg, a régi „harmadik Róma” elmélet mintájára. Igaza van ezért azoknak, akik úgy vélik, Putyinnak Ukrajna teljes pusztulása sem nagy ár azért, hogy elkerülje a szomszédos országnak a Nyugatba való beolvadását. E feltevést igazolni látszik, hogy az „ügy” érdekében a Kreml még Kelet-Ukrajna ellenálló orosz ajkú népességét sem kíméli, és habozás nélkül rommá lövi városaikat. (E ponton nem igazolódott be Huntington alaptézise, mert az utóbbi csoport civilizációs identitását a rendkívüli körülmények hatására felülírta a nemzeti identitás.)

Civilizációváltás, kínai alávetettség
vagy visszatérés a Nyugathoz?

Bár Oroszországnak újkori történelme során mindig is gondot okozott saját civilizációs identitásának meghatározása, talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy végső soron mégis sokkal inkább Európához kötik keresztény gyökerei; Nagy Péter óta az európai államrendszernek is szerves része volt. Az orosz Szergej Karaganov, az Oroszországi Kül- és Védelmipolitikai Tanács elnöke felvetette ugyan a civilizációváltás lehetőségét, azzal összefüggésben, hogy míg korábban az orosz gondolkodásban Ázsia az elmaradottsággal azonosult, az utóbbi években a siker szimbólumává vált, egy ilyen fordulatnak valójában nincs sok realitása.
A Nyugattól való elfordulás, bármekkora vehemenciával történik is most, nem fog együtt járni az „ázsiai értékrend” elsajátításával.

Annál is kevésbé, mert bármilyen szorossá is vált a közös Nyugat-ellenesség platformján Oroszország és Kína újabban „határtalannak” hirdetett barátsága, az eurázsianizmust Pekingben másként értelmezik, mint Moszkvában. Együttműködésük hosszú távú perspektívái ezért óvatos fogalmazással is kétségesek. Pekingnek nem érdeke a Putyin-rendszer összeomlása, ám távlatosan egész Ázsiát a saját felségterületének tekinti, és nem multipoláris, hanem (Amerikával) kétpólusú világrendben gondolkodik. Ebben pedig Oroszországnak megalázóan alárendelt szerep juthat csak. S akkor még nem szóltunk a Szibéria megszerzésére régóta szőtt kínai tervekről… A két nagyhatalom határát beutazó Maçães személyes tapasztalatai szerint az orosz hivatalnokokat, „bár nyilvánosan nem mondanák”, egyre mélyebb aggodalommal tölti el Kína felemelkedése („Nem vagyunk bolondok.”).

Huntingtonnak igaza volt abban, hogy – Fukuyamának a történelem végéről elhíresült tézisével ellentétben – a világ nem a nyugati eszmék egyetemessé válásának irányában halad, hanem ellenkezőleg, a nem nyugati civilizációk előretörését láthatjuk. Oroszország politikája igazolni látszik Huntington azon állítását, miszerint a konfliktusok legmélyebb forrásai a kultúrában találhatók, a civilizációk vizsgálata tehát Ukrajna esetében is releváns. Kevéssé vizsgált, ám izgalmas kérdés, hogy egy civilizáció elemei közül végül is melyek alakítják ki a külpolitikai döntéseket. Putyin agressziója az orosz civilizációs állam működési módjából következik, ám, tegyük hozzá, az orosz civilizáció másféle interpretációja másféle cselekvést is lehetővé tenne. S ha igaza van Mearsheimer offenzív realizmusának abban, hogy az államok racionálisan cselekszenek, Oroszországnak civilizációs (és persze józan stratégiai) szempontokból aligha lesz más választása, mint – számára a kisebbik rosszként – a Nyugathoz való visszatérés. Igaz persze, hogy a történelem néminemű ismeretében okkal kételkedhetünk az államok döntéseinek racionalitásában…

 

A szerző eszmetörténész, az NKE tanára

Nyitókép: Sz. Eszteró Anett grafikája