A háromféle kimenetel
Az Ukrajna elleni orosz háborúval kapcsolatban Kissinger mindenekelőtt a rideg elemzés fontosságára emlékeztet. A konfliktus forgatagában is szem előtt kell tartani a reális, elérhető célokat, mielőtt teljesen kicsúszik a kontroll a szereplők kezéből. Jelenleg háromféle kimenetelt tart elképzelhetőnek a veterán diplomata – mindháromnak van bizonyos realitása. Ha Oroszország az eddig megszerzett területeket megtartja, melyek ipari és mezőgazdasági szempontból is kiemelkedően fontosak, és Ukrajna ötödét teszik ki, azt a kezdeti veszteségek ellenére is győzelemként könyvelhetné el az orosz vezetés. E nyereségek konszolidálása azt is bizonyítaná, hogy a NATO mégsem játszik olyan döntő szerepet a konfliktusban, mint amilyennek ma mondják. A második kimenetel az lenne, ha az ukrán erőknek sikerül az oroszokat kiszorítaniuk az elfoglalt területekről, beleértve a Krímet is, és ha a háború folytatódik, ami az Oroszország elleni háború kérdését veti fel.
Kissinger szerint a harmadik lehetőség, amelyet maga is szorgalmazott Davosban, és amelyet azóta Zelenszkij is elfogadott, a háború előtti status quóhoz való visszatérés lenne, vagyis a szabad népek megakadályozzák Oroszországot a katonai hódítás megtartásában, és helyreáll a háború előtti arcvonal.
Ez egyet jelent a mostani agresszió vereségével.
Ukrajna visszanyeri a háború előtti állapotát, azaz visszaállítja a 2014 előtti arcvonalat. Újra fel lesz fegyverezve, és szorosan kötődik a NATO-hoz, ha a tagja talán nem is lesz. A további kérdésekről a tárgyalások döntenek. Befagyott állapot lenne ez egy darabig, de mint Európa újraegyesítéséből láttuk, idővel ezek a célok megvalósíthatók.
Roberts azon felvetésére, hogy ez egy új Koreát idézne elő, Kissinger azt felelte, hogy az ország két és fél százalékáról, illetve a korábban több száz éven át orosz Krím további négy és fél százalékáról beszélünk. Ha a szövetségeseknek sikerül Ukrajnát hozzásegíteniük ahhoz, hogy az oroszokat kiűzzék az általuk a háború alatt elfoglalt területekről, akkor a háború meghosszabbításáról is dönteniük kell.
Kissinger elutasítja Andrew Roberts azon felvetését, hogy a putyini agresszió mindhárom esetben megtorlás nélkül maradna. A NATO Finnország és Svédország csatlakozásával határozottan megerősödik, ráadásul a legsebezhetőbb pontját képező balti államok védelmét konvencionális eszközökkel is biztosíthatja. Továbbá Ukrajna rendelkezik majd a földrész legnagyobb, a NATO-hoz kötődő hadseregével, vagy pedig tagja is lesz a szövetségnek. Mindez világosan bizonyítaná Oroszország számára, hogy azt a második világháború után állandósult félelmet, hogy az elismert határok semmibevételével orosz hadsereg támadja meg Európát, a NATO konvencionális fellépéssel el tudja hárítani. Először kellene belátnia Oroszországnak, hogy együtt kell élnie Európával mint egységgel, nem pedig Amerikával, amely nukleáris erejével döntő szerepet visz annak védelmében.
Kína méltósága
Arra a kérdésre, hogy hogyan viszonyuljon napjainkban az Egyesült Államok és a Nyugat Kínához, a Kína felé való amerikai nyitás atyja a kínai történelmi tapasztalatokra támaszkodva mutat irányt. A Trump-kormányzat óta az amerikai politika szövetségeseket próbál felsorakoztatni Kínával szemben, abban a reményben, hogy így rá tudja bírni Kínát a Nyugat kidolgozta magatartási szabályok betartására.
Csakhogy ezeket a szabályokat viszonylag kicsi államok alakították ki, amelyek tisztában voltak a szomszédaik rájuk gyakorolt hatásaival és az erőegyensúly folytonos kiigazításának szükségességével. Több ezer éves története során Kína sosem kényszerült szomszédaihoz igazodni. Befolyására teljesítménye, méltóságos magatartása révén tett szert, csak ritkán folyamodott fegyverekhez. Ezért a Kínával való hosszú távú kapcsolat két dolgot feltételez: a megfelelő erőt, amely képes ellensúlyozni Kínát ott, ahol túlerőre tesz szert, illetve olyan viszonyulást, amely egyenlő félként és a rendszer részeként bánik vele.
A Biden-kormányzat próbálkozik a párbeszéddel, de előbb mindig felhánytorgatja Kína bűneit. A Tajvan-kérdés középpontba állítása konfrontációhoz vezet. Kissinger úgy látja, tárgyalások ugyan folynak, de a kimenetelük kétséges, mintha elakadtak volna.
A közel-keleti béke sarokpontja
Az Iránnal kötött nukleáris egyezményben Kissinger annak idején is kételkedett. Igazolhatatlannak látta, hogy Irán betartja-e ígéreteit, a tárgyalások pedig ugyan lassították, ám egyúttal végeredményben elkerülhetetlenné is tették a nukleáris fejlesztéseket. Ez a főellenség, Izrael, de a fő vetélytársak, Szaúd-Arábia és Egyiptom részéről is veszélyes ellenlépésekhez vezethetett volna. Az eleve kétséges megállapodáshoz visszatérni, vagyis még nagyobb engedményt adni az ellenségnek tehát túlságosan kockázatos. Kissinger nem tud elképzelni más alternatívát az iráni nukleáris képesség felszámolásánál. A Közel-Keleten nincs másképpen béke. Izrael ugyanis megelőző csapást mérne, hiszen nem engedheti meg magának az elrettentő erő kivárását, egyetlen csapást sem viselhet el. E körül forog a válság.
A vezetés történelmi dilemmái
Kissinger lefrissebb, idei könyvében (Leadership: Six Studies in World Strategy, „Vezetés: hat világstratégiai tanulmány”) hat kiemelkedő huszadik századi politikai vezető, Adenauer, de Gaulle, Nixon, Szadat, Li Kuang-jao és Margaret Thatcher példáján mutatja be a vezetés történelmi dilemmáit. A könyv kapcsán Roberts felveti a kérdést, hogy napjainkban egyáltalán elképzelhetők-e hasonló formátumú vezetők. A kilencvenkilenc éves bölcs kétli. Churchill számára még magától értetődő volt a hosszú távú és történelmi perspektívába ágyazott gondolkodás. Napjaink nyugati vezetői szinte teljesen híjával vannak az ilyen szemléletnek. A politikai klíma ezt szinte lehetetlenné teszi; demagógoknak kedvez, akik a pillanatnyi sérelmeket lovagolják meg. A demokrácia fennmaradásának pedig feltétele, hogy a vezetők értsék és higgyenek társadalmukban, de meg is kell haladniuk azt, irányt mutatniuk a társadalmuk által nem ismert jövő felé. Ez történeti távlat híján elképzelhetetlen.
Nyitókép: Henry Kissinger
Az eredeti interjú itt olvasható
