A mostani háború nemcsak Ukrajnáról, hanem a hidegháború utáni nemzetközi rendről is szól. A nyílt orosz katonai agresszió azt a normatív keretrendszert kérdőjelezi meg, amelyen a fennálló európai biztonsági rendszer alapul, és amelyet papíron Moszkva is elfogadott, ám szellemiségével aligha azonosult. Az államok szuverén egyenlőségének elvével szemben az orosz vezetés továbbra is nagyhatalmi érdekszférákban gondolkodik, és egy új jaltai megállapodás szükségességét szorgalmazta az elmúlt években. A tét súlyát felismerve a Nyugat eddig jelesre vizsgázott a kihívás kezelésében. A háború előtt belengetett – és Szergej Lavrov orosz külügyminiszter által akkor még cinikusan megmosolygott –, soha nem látott mértékű gazdasági szankciók rekordgyorsaságú elfogadására nem számított az orosz vezetés, mint ahogyan több száz nyugati cég kivonulására sem.

A nyugati fegyverszállítmányoknak és hírszerzési támogatásnak pedig kulcsszerepe volt abban, hogy az ukrán védelem kitartott.

Messze még azonban a háború vége, és – ahogy azt Dmitro Kuleba ukrán külügyminiszter írja – szinte természetes, hogy a közvélemény és a kormányok érdeklődése alábbhagy a konfliktus elhúzódásával.

Ráadásul a háború április elejétől új szakaszba lépett, mely radikálisan más, mint annak kezdeti periódusa volt. A háború elejének orosz stratégiáját a több irányból egyszerre történő gyors és vakmerő előretörés jellemezte. Az ennek sikerébe vetett hit alapja az a téves orosz előfeltevés volt, hogy az ukrán politikai vezetés fejvesztve menekül majd az országból, az ukrán haderő egy jelentős része pedig átáll, a sokkhatás miatt pedig a maradék védelem is összeomlik, miközben a lakosság vagy felszabadítóként, vagy legalábbis passzívan fogadja a beérkező orosz csapatokat. Az ukrán stratégia lényege ezzel szemben az volt, hogy területek feladásáért cserébe időt nyertek, mellyel egyrészt túlfeszítették az orosz utánpótlást, másrészt pedig „behúzták” a támadó erőket a városokba, ahol az ukrán védelem hatékonyan tudta felőrölni őket, a nyugati partnerektől kapott korszerű kézi páncéltörő fegyvereknek is köszönhetően.

A háború második szakasza viszont már nem a gyors és vakmerő orosz manőverekről, hanem az ukrán védelem lassú és módszeres felőrléséről szól.

Az orosz haderő alkalmazkodott, ez az adaptálódás pedig nem szól másról, mint az oroszok hagyományos erősségének számító tűzerő maximális kihasználásáról. Az orosz haderő – a hadiállapot kihirdetésének és a mozgósítás elrendelésének hiányában – továbbra is emberhiánnyal küzd, melyet a szakadár területek kényszersorozottjaival és más proxy (helyettesítő) szereplőkkel igyekszik orvosolni. Mivel az egyébként is alacsony feltöltöttségű lövészalakulatok szenvedték el a legsúlyosabb veszteségeket a háború elején, a Luhanszk megyéért folyó offenzíva csak lassan halad előre. A pusztító tüzérségi tűz azonban fokozatosan felmorzsolja az ukrán erőket. Ukrán hivatalos nyilatkozatok alapján egy saját lövegre tizenöt orosz jut, más források az orosz fölényt hússzorosra becsülik, a tüzérségi lőszerek tekintetében pedig negyvenszeresre. Ez az anyagháború lassan kimeríti nemcsak az ukrán, de az egykori Varsói Szerződéshez tartozó, ma NATO-tagországokban fellelhető 122 mm és 152 mm űrméretű szovjet szabvány tüzérségi lőszerkészleteket is. Ezért Kijev egyre inkább rá van utalva a nyugati fegyverekre. Az ukrán kommunikációt az utóbbi hetekben láthatóan szétfeszítette az az ellentmondás, hogy befelé sikert kell kommunikálni a harci morál fenntartása érdekében, miközben a nyugati közvélemény irányába tudatosítani kell, hogy Ukrajna veszteségei súlyosak, ezért elengedhetetlen a támogatás megtöbbszörözése. A nyugati országok által részben már leszállított (és 155 mm-es NATO-sztenderd lőszert tüzelő) önjáró lövegek – mint amilyen a lengyel Krab, a francia Caesar, legújabban pedig a Magyar Honvédségben is rendszerbe álló német Panzerhaubitze 2000 – valamint rakéta-sorozatvető rendszerek – az amerikai MLRS és HIMARS típusok – a világ legkorszerűbb tüzérségi eszközei, amelyek minden paraméterükben felülmúlják az oroszok által használt fajtákat. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy az ukrán ma a világ legcifrább hadserege, mely mind a kiképzés és karbantartás, mind pedig a logisztika szempontjából komoly kihívást jelent.

Miközben sokan a nyugati vezetőket hibáztatják a fegyverszállítások késedelméért, a valóságban sokkal inkább ezek a nagyon is gyakorlati tényezők hátráltatják azt, nem pedig a politikai kalkulációk. Egyrészt az Ukrajnának nyújtott szállítmányok a nyugati haderőkészletek kisöprését jelentik, pótlásuk – például a Javelin páncéltörő fegyverek és a Stinger vállról indítható légvédelmi rakéták esetében – több évbe telik majd. Ugyanez vonatkozik a nehéztechnikára is. Az orosz védelmi minisztérium tájékoztatása alapján az orosz tüzérség naponta több mint hétezer tüzérségi lőszert használ el. Ez azt jelenti, hogy a jelenleg a Donbászban látott intenzív tüzérségi párbaj az Egyesült Államok teljes éves tüzérségi lőszergyártási volumenét néhány hét alatt kimerítené. És bár az oroszok által közölt adat minden bizonnyal túlzó, az összevetés ezzel együtt jól érzékelteti azt a problémát, amivel az ukrán haderő külső támogatása jár a magas intenzitású fegyveres konfliktus megvívásában. A saját védelmi képességek jelentős mértékű meggyengülését – még ha csak ideiglenesen is – kevés ország meri felvállalni. Lengyelország egyértelműen ezek közé tartozik. Másrészt míg a kézi páncéltörő és légvédelmi fegyverek Ukrajnába küldése viszonylag egyszerű volt, addig a több tíz tonnás önjáró lövegek és a rakéta-sorozatvetők eljuttatása a frontra már korántsem az. A HIMARS/MLRS rakéta-sorozatvetők esetében például egyetlen, hat rakétát tartalmazó táregység 2,5 tonnát nyom. Intenzív tűzfeladat mellett a HIMARS/MLRS rendszer akár másodpercek alatt üríti ki ennek tartalmát, az ötperces újratöltési időt figyelembe véve pedig nem nehéz kiszámolni, hogy még helyváltoztatás mellett is (ami az ellencsapás elkerülése érdekében mindenképp szükséges) óránként tíz tonnára rúghat az eszköz lőszerutánpótlás-igénye. Ennek biztosítása még békeidőben sem volna egyszerű feladat. Ezért kérdéses, hogy a fegyverek megfelelő időben és kellő mennyiségben, illetve megfelelő lőszerutánpótlás és karbantartás mellett rendelkezésre állnak-e majd a sokszoros orosz mennyiségi fölény ellensúlyozására.

A jó hír Kijev számára az, hogy a fegyverszállítmányok beérkezését Moszkva továbbra sem képes hatékonyan akadályozni. 

HIMARS rakéta-sorozatvető

Rossz hír viszont, hogy az anyagháború nemcsak hadműveleti, de stratégiai szinten is zajlik,

és a harctérrel szemben itt csak az egyik fél képes hatékonyan, közvetlenül pusztítani a másik hátországát. Még akkor is, ha erre egyébként történnek sikeres ukrán kísérletek is. Moszkva mára megsemmisítette az ukrán hadiipar nagy részét, és felszámolta a teljes olajfinomítói kapacitást. A tengeri blokád fenntartásával, valamint a szállítási infrastruktúra és a mezőgazdasági létesítmények célzott pusztításával pedig megpróbálja kivéreztetni szomszédját. Az anyagháború stratégiai szintjét Oroszországgal szemben a szankciós politika képezi, melynek alakítására azonban Ukrajnának kevés ráhatása van. Csakúgy, mint Ukrajna fegyver-, lőszer- és üzemanyag-ellátása, Oroszország lassú kifárasztása is a Nyugat kezében van. A felszín alatt azonban a Nyugat korántsem olyan egységes, az egyes országok érdekei a háború kapcsán markánsan eltérnek. Ezzel tökéletesen tisztában van az ukrán vezetés is. Zelenszkij elnök egy március végi interjúban négy csoportba sorolta a nyugati országokat. Az elsőbe azok tartoznak, akik bőkezűen támogatják Ukrajnát, és nem bánják, ha a háború elhúzódik, hiszen azzal kifáraszthatják Oroszországot. A másodikba azok a gazdag országok tartoznak, amelyeknek oroszországi gazdasági kitettsége jelentős, ezért a gyors békében érdekeltek. A harmadik kategóriát azok a kis országok képviselik, melyek támogatják Ukrajnát, de humanitárius okokból szintén a háború mielőbbi lezárásában érdekeltek, bármi áron. És vannak azok az országok, melyek szintén a háború gyors befejezését hangoztatják, mivel ők ­Oroszország európai érdekképviseletének tekinthetők. Nem szükséges túl nagy képzelőerő ahhoz, hogy megfejtsük, az egyes csoportokba mely országok tartoznak Zelenszkij szerint.

A háború elhúzódásával az érdekkülönbségek az Egyesült Államok és az európai nagyhatalmak, valamint utóbbiak és az Oroszországgal szemben hagyományosan kemény fellépést szorgalmazó balti államok és Lengyelország között egyre nyilvánvalóbbá válnak. Egy tíz európai országban végzett május eleji közvélemény-kutatás alapján a válaszadók egyharmada mielőbbi békét szeretne, akár azon az áron is, hogy Ukrajna jelentős engedményeket tenne Moszkva számára. Ezzel szemben csupán a válaszadók egyötöde az, aki a háború igazságos lezárását látná szívesen, és aki úgy véli, Oroszország veresége hozhat csak békét. A „béketábor” aránya éppen az Európai Unió legnagyobb tagállamaiban, Németországban (49 százalék az „igazságosság” pártján állók 19 százalékával szemben), Franciaországban (41 százalék szemben a 20-szal) és Olaszországban (52 százalék szemben a 16-tal) a legmagasabb. A háborúba belefásuló nyugati közvélemény Ukrajna iránti szimpátiáját felülírhatja majd a növekvő infláció és energiaárak, az esetleges üzemanyaghiány, vagy épp az Észak-Afrika és a Közel-Kelet felől meginduló menekültek újabb áradata. A silókban ragadt, több mint húszmillió tonnányi ukrán gabona – melynek csak töredékét lehet alternatív útvonalakon kijuttatni az országból – ugyanis hiányozni fog a világpiacról, az árfelhajtó hatás miatt pedig a már meglévő éhínség tovább súlyosbodhat a legszegényebb országokban, ami újabb migrációs hullámot indíthat Európa felé.

Moszkva teljesen nyíltan zsarolja Európát mind az élelmiszerválsággal, mind pedig a gázszállítással.

A Kreml arra játszik, hogy a részben saját maga által előidézett, részben pedig általa súlyosbított válságok következtében az európai hatalmak fővárosaiban felerősödnek majd azok a hangok, amelyek a háború lezárását sürgetik, ezzel együtt pedig nőhet a politikai nyomás Kijeven a megegyezésre. Vagyis paradox módon miközben az ukrán haderő hosszú távon a nyugati fegyvereknek köszönhetően várhatóan kedvezőbb helyzetbe kerül majd, elfoglalt területei visszaszerzésére a politikai támogatás elfogyhat mögüle. Talán ez az oka annak, hogy az ukránok a katonai realitással szemben a végsőkig, súlyos veszteségek árán is kitartanak Szeverodonyeck körül. Mert tudják, hogy a ma még kék-sárga zászlót lengető Európa jó része bármikor feláldozza az ukrán ügyet, ha majd neki kell megfizetnie a háború árát drága elektromos áramban, benzinben és gázolajban.

A szerző biztonságpolitikai szakértő, az NKE Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének munkatársa

Lásd ehhez az Institute for the Study of War interkatív térképét itt.