Jugoszlávia – írom ezt a szót, a valaha volt ország nevét, amely után sokan (főként a szerbek) ma is nosztalgiát éreznek. Volt, nincs. És a baj nem az, hogy nincs. Hanem az, ahogyan megszűnt, pontosabban elpusztult. Hiszen emlékszünk… Béke ma sincs a szívekben. (Elég, ha valaki kipróbálja, milyen szerb rendszámú autóval a horvát tengerpartra utazni. De inkább azt írom, ha lehetséges, senki ne próbálja ki.) Annak a háborúnak a fejekben és a szívekben még ma sincs vége. Hiszen túl sok volt az ártatlan áldozat. És túl sok civil lett gyilkossá. 
Balasevics ebben a valaha volt országban született és lett népszerű. Újvidéken látta meg a napvilágot. Édesapja vajdasági bolgár volt, édesanyja felmenői horvát és magyar származásúak voltak. Ő pedig feleségül vett egy nagybecskereki szerb lányt.

 
Már ennyiből is kitűnik, hamisítatlan balkáni sors volt az övé, ahol a nemzetiségi kérdés nem lehetett kérdés.

Hiszen ő maga volt a válasz rá. Egyszerre volt magyar, horvát, szerb és bolgár. Jugoszláv? Nem, ennek a szónak nincs sok értelme. Egy ember volt ő, aki olyan térség fiaként élt, ahol a határok gyorsan változnak, és amelyen több népnek kell(ene) osztoznia. Zenéjében is tetten érhető volt a több nép lakta föld sokszínű dallamvilága. A magyar népdalokból is szívesen merített. 
A kilencvenes években élesen bírálta a szerb nacionalizmust és Szlobodan Milosevicset. De mintha már korábban megérzett volna valamit a közeledő szörnyűségekből, ugyanis 1987-ben írta a Csak háború ne legyen (Samo da rata ne bude) című dalt.  A háború idején pedig épp elkerülte, hogy a frontra küldjék. Milosevics uralmának vége előtt kiadott egy kifejezetten politikai célzatú albumot A kilencvenes évek címmel. Szarajevóban két koncertet is adott 1998 februárjában. Ő volt a háború után az első szerbiai énekes, aki fellépett a bosnyák fővárosban.
„Mielőtt idejöttem, azt kérdezték tőlem: Nem félted az életedet, nem félsz egy merénylettől?  – Azt mondtam, ha ennek a két napnak az az ára, hogy egy őrült célba vegyen, miközben a szarajevóiaik öt évig célpontként éltek, akkor nekem most megadatik a lehetőség, hogy legalább két napra szarajevói legyek” – mondta a koncert előtt. Egy öt évvel ezelőtti interjúban pedig arra emlékezett, hogy mi várta a két koncert után odahaza. „A fiatal és éppen előléptetett információs miniszter (Alekszandar Vucsics) egy akkor nagyon népszerű televíziós műsorban olcsó gazembernek nevezett, aki elment, hogy azokért a muzulmánokért énekeljen, és nem a szerb gyerekekért. Ez enyhén szólva is nagyon gusztustalan volt, mivel a szarajevói utazás célja az aknarobbanásokban megsérült gyerekek megsegítése volt, tartozzanak bármelyik etnikumhoz is.” 
Az énekes a háború befejezése után is felemelte a szavát a békéért, az UNICEF jószolgálati nagyköveteként világszerte énekelt a gyermekek, a kiszolgáltatottak megsegítéséért. Rendületlen pacifista volt és maradt.  
Halála után a közösségi oldalakon napokig osztották meg vajdasági magyar ismerőseim is a dalait. Egyikük azt mondta nekem: „Gyorgye nagyon sok erőt adott nekünk a háború idején. Igazán szerettük.” A temetése előtti napokban pedig olyan videók voltak láthatók, amelyeken a gyászoló tömeg az ő dalait énekelte az utcákon. Újvidéken, Belgrádban, Kragujevácban, Eszéken, Szabadkán… és igen, Dubrovnikban, Zágrábban, Rijekában, Pulában, Splitben, Szarajevóban, Banja Lukában, Mosztárban és Szkopjében. Vagyis a hajdani Jugoszlávia összes nagyvárosában.

A hozzászólások pedig mindenünnen az összetartozásról, a szeretetről, a határokon is átívelő emberségről szóltak.


Ami a politikának, a politikusoknak, a hágai tárgyalásoknak, ilyen-olyan békeszerződéseknek nem sikerült, azt egy énekmondó még a halálával is képes volt megvalósítani. Még ha csupán néhány napra is. Csoda? Csak a földhözragadtak csodálkoznak ezen.