Andropov elvtárs, a Szovjetunió magyarországi nagykövete 1955 márciusában lemondásra szólította fel Nagy Imre magyar miniszterelnököt. Az okvetetlenkedő követségi titkár, Csernyakov elvtárs megjegyezte, hogy ez talán nem tisztességes dolog. Andropov szemrebbenés nélkül kioktatta, és Lenin bolsevikok számára tízparancsolat értékű útmutatására emlékeztette a feleslegesen fecsegő hivatalnokot: „Ami a kommunizmusnak hasznos, az erkölcsös.”

A kommunisták vérvörös állameszméje a proletárdiktatúra, amikor minden politikai, gazdasági, erőszakszervi és szellemi hatalom egy kiváltságos, hatalombitorló, „mindentudó” kisebbség kezében összpontosul. A hithű, akár értelmes, akár fafejű kommunisták „különös szabású emberek” (Sztálin, 1935. május 4.), joguknak és feladatuknak tekintik a világ megváltását, azaz erőszakos birtokbavételét Marx, Engels, Lenin valóságidegen, természet-, élet- és emberellenes – „a múltat végképp eltörölni” – torz világértelmezése alapján.

Történészek nehéz kenyere: elfogultság nélkül, a tényeket tiszteletben tartva értékelni, hitelesen értelmezni Magyarország 1945 és 1989 közötti történelmét, Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Kádár János országlását.

Feladatuk példaértékű történelmi tapasztalattá nemesíteni a forradalom tizenkét napjának történetét, 1956 emlékét.

Gloria victis! Dicsőség a hősöknek!

fotó: Máté Károly 
 

Éltem, átéltem azt a tizenkét, lázas lüktetésében kiismerhetetlen napot 1956. október 23. és november 4. között, amikor a magyarok elfelejtettek félni és hittek, bátrak voltak hinni Magyarország feltámadásában.

A kommunista mindig bolsevik: ami számára hasznos, az erkölcsös. Nem évtizedekkel később írt történelemkönyvekből tanultam meg, hogy Gerő Ernő, Kádár János kommunista hazaáruló. Reggeltől estig hallgattuk a rádiót: nem értelmeztük, nem értékeltük, nem magyaráztuk – átéltük a történelmet.

„…elítéljük azokat, akik ifjúságunk körében a sovinizmus mételyét igyekeznek terjeszteni, s a demokratikus szabadságot, amelyet államunk a dolgozó népnek biztosít, nacionalista jellegű tüntetésre használták fel. Pártunk vezetését azonban ez a tüntetés nem ingatja meg abban az elhatározásában, hogy továbbhaladjon a szocialista demokratizmus fejlesztése útján” – ítélkezett Gerő Ernő, a Magyar Dolgozók Pártja első titkára 1956. október 23-án este. Gerő Ernő következetesen haladt a pártja által kijelölt, a csak a kommunisták által képviselt, szerintük egyetlen helyes úton: hazaárulóként a hatalom megtartása érdekében Magyarország legázolására kérte szovjet elvtársait. Kérni sem kellett a szolgalelkű lakájoknak, Hegedüs Andrásnak, Piros Lászlónak, Apró Antalnak, a szovjet tankok jöttek maguktól is.

„Természet elleni politikai rendszerek is soká fenntarthatják magokat; mert a népek türelme s a kétségbeesés közt hosszú út fekszik” – emlékeztette a hatalmával visszaélő, az ország vagyonával, erkölcsi tőkéjével rosszul sáfárkodó kormányt Kossuth Lajos 1848. március 3-án Pozsonyban, az országgyűlésen. Akkor két hétig tartott az út a politikusok meddő szószátyárkodásától az emberek nyíltan vállalt állásfoglalásáig, a forradalomig.

1956. október 23-án ez az út nagyon rövid volt: Gerő Ernőt már beszéde közben – „Vesszen Gerő!” – kiátkozta a népharag.

Gerő Ernő utálta Kádár Jánost, Kádár János utálta Gerő Ernőt, de abban egyetértettek: proletárdiktatúra mindenekelőtt és mindenekfelett.

Hallgattam a rádiót, Kádár János nyilatkozatát október 24-én este. (Utánanéztem, ma már tudom: háromnegyed kilenckor.) „Csak izzó haraggal lehet szólni erről a támadásról, amelyben az ellenforradalmi reakciós elemek felkeltek hazánk fővárosa ellen, népi demokratikus rendünk, a munkásosztály hatalma ellen.” Akkor még nem tudhattam, hogy Kádár október 27-én találkozni fog Andropov nagykövettel, és arra kéri, hogy a proletárhatalom megvédése érdekében növeljék Magyarországon a szovjet hadsereg létszámát.

Hallgattam a rádiót, esténként a napközben vásárolt sok-sok újságot olvastam. Néphadsereg, 1956. október 29.: Hazugság ország helyett – igazság ország. A kommunisták reggel, délben, este azt „hazudták, hogy szabad nép vagyunk, hogy jól élünk, hazudták, hogy »tiszta lapot« nyitnak az ország történetében”. Reménykedtünk. Hajnalodik – olvastuk a Szabad Nép vezércikkét 1956. október 29-én. Elhittük.

November 1-jén, este kilenc óra után – „Kedves hallgatóink! Kádár János szól a magyar néphez” – izgatottan vártuk a Nagy Imre-kormány államminiszterének beszédét. „Népünk vérével bizonyította, hogy rendületlenül támogatja a kormánynak a szovjet erők teljes kivonására irányuló követelését. Nem akarunk több függőséget!” (Népszabadság, 1956. november 2.) Nagymamám (két világháborút túlélt budai, keresztény polgár) a szomszédunkban lakó párttag rendőrtiszt nyakába borult: Sándorkám, ha a kommunisták is így akarják, akkor lesz független, szabad, demokratikus Magyarország.

Elfelejtettük: a kommunistáknak nincs gerince, mindig bolsevikok, mindig hazudnak, ami számukra hasznos, az erkölcsös.

1956. november 4-én – hajnal óta a megszálló szovjet hadsereg véres hadszíntérré nyomorította hazánkat – Kádár János ezt ígéri rádióbeszédében:
„A magyar kormány (akkor is tudtuk: a szovjet tankokon Budapestre besompolygó munkás-paraszt kormány) a rend és nyugalom helyreállítása után tárgyalásokat kezd a szovjet kormánnyal és a Varsói Szerződés más résztvevőivel a szovjet csapatok Magyarországról való kivonásáról.” November 10-én mondott rádióbeszédében Kádár János még azt állította: „Nekem, aki miniszter voltam Nagy Imre kormányában, teljes nyíltsággal meg kell mondanom, hogy teljes meggyőződésem szerint sem Nagy Imre maga, sem politikai csoportja nem akarta tudatosan az ellenforradalmi rendszert segíteni.”

Szalad az idő. 1956. november 24-én rádióbeszédében Kádár János már bűnösnek gondolja Nagy Imrét, de erősen fogadkozik: „Megígértük, hogy nem kívánunk bírói úton fellépni a múltban elkövetett bűneik miatt. Mi megtartjuk ezt az ígéretünket, mi nem tartjuk távozásukat véglegesnek, de a jelenlegi helyzetben úgy véljük, hogy Nagy Imre és övéi számára előnyös, ha egy időre elhagyják Magyarországot.”

Kádár János még november végén is azt hazudta: „Először megverni fegyveresen és politikailag az ellenforradalmat, megszilárdítani a népi hatalmat, s amikor mindez megvalósult, a magyar és szovjet kormány tárgyalásokat kezd a szovjet csapatok kivonásáról. Ez az igazi forradalmi út, ez a magyar függetlenség útja.” (Népszabadság, 1956. november 28.)

1958. június 16-án a kommunisták kivégezték Nagy Imrét, Kádár János kommunista harcostársát.

…adj emberséget az embernek. / Adj magyarságot
a magyarnak, / hogy mi ne legyünk szovjet gyarmat.

Így imádkoztunk harminc évig vágyainkhoz, álmainkhoz igazítva József Attila patrióta könyörgését Moszkva-lakájok által szovjet gyarmattá alázott hazánkban.

Nem történelemkönyvekből tanultam a XX. századi magyar történelmet. Átéltem azt a tizenkét, álmoktól fényes forradalmi napot, amikor a magyarok elfelejtettek félni. Amikor hittünk, bátrak voltunk hinni Magyarország feltámadásában.

1956. november 4-én hajnalban rádöbbentem, megértettem, és soha többé nem felejtettem el, hogy a kommunisták hazudnak reggel, éjjel és este.

Isten óvja tőlük Magyarországot! 

Borítókép: A Kecskeméti utca és Kálvin tér torkolata, 1956. fotó: Máté Károly