Franciaország politikai rendszere elnöki köztársaság, a végrehajtó hatalom feje az ország élén álló, közvetlenül a nép által öt évre választott és egyszer újraválasztható köztársasági elnök. Az amerikai politikai rendszerrel ellentétben azonban van miniszterelnök is, akinek bírnia kell a nemzetgyűlés bizalmát, melynek többsége nem okvetlenül azonos az elnök pártjáéval. A franciák ezt a politikailag kényelmetlen, de az utóbbi évtizedekben nemritkán előálló helyzetet nevezik
politikai társbérletnek. Az újraválasztott Emmanuel Macron elnök eddig nem került ilyen helyzetbe, s számára a júniusi nemzetgyűlési választások arról szólnak majd, hogy ezt továbbra is elkerülje.
(Az amerikai elnökök életét gyakran keseríti, hogy a Képviselőházban vagy a Szenátusban vagy mindkettőben a másik párt van többségben, de ez nem jelenti azt – mint a franciáknál –, hogy az elnök végrehajtó hatalmát korlátozni tudnák.)
Az elnök mandátuma a múltban hét évre szólt, ami nemzetközi viszonylatban példátlanul hosszú idő, de ezt egy 2000-ben tartott népszavazással öt évre csökkentették, hogy a nemzetgyűlés és az elnök mandátuma azonos időtartamú legyen. Az úgynevezett ötödik köztársaság létrehozása (1958) óta csupán François Mitterrand szolgált kétszer hét évig (1981–1995), az őt követő Jacques Chirac (1995–2007) első mandátuma még hét évig tartott, ám a második – épp az általa kezdeményezett népszavazás eredményeként – már csak öt évig.
Chirac távozása után Emmanuel Macron az első elnök, akit újraválasztottak.
Nicolas Sarkozy (2007–2012) vereséget szenvedett François Hollande-tól (2012–2017), aki viszont mandátumának lejártakor oly népszerűtlen volt, hogy meg sem próbált újrázni. Az utolsó két elnökválasztás a saját centrista pártot (Köztársaság lendületben!) alapító, korábban a szocialista Hollande gazdasági minisztereként szolgáló Macron és a sokak által szélsőjobboldalinak minősített, ám hosszú évek óta a politikai közép felé törekvő, a republikánusok gyengülésével fokozatosan kiürülő jobbközépet elfoglalni igyekvő Marine Le Pen (Nemzeti Front, majd Nemzeti Tömörülés) között dőlt el.
A francia politikai rendszerben a választások – az elnök-, a parlamenti és az önkormányzati egyaránt – kétfordulósak. Az első fordulóban a két legtöbb szavazatot megszerző jelölt marad állva, a másodikban közülük kerül ki a győztes. E választási rendszer jellegzetessége, hogy alig jutnak politikai képviselethez az olyan pártok, melyeknek ugyan viszonylag nagy a támogatottságuk, ám ahhoz nem elegendő, hogy jelöltjeik a második fordulóba jussanak, s még kevesebb, hogy ott nyerjenek is.
E helyzetre megoldást jelentenének a listás helyek, de a francia választási rendszer – szemben a magyarral – nem ismeri a kompenzációt. Csak egyéni választókerületek vannak. Így, bár az utolsó három elnökválasztáson indult, s immár másodszor a második fordulóba került Marine Le Pen pártja,
a Nemzeti Front a legutóbbi (2017) nemzetgyűlési választás első fordulójában hiába kapott 13,20 százalékot, mindössze nyolc helyet szerzett az ötszázhetvenhét tagú Nemzetgyűlésben (a képviselői helyek 1,39 százalékát).
Azt megelőzően (2012) 13,60 százalékkal pedig mindössze kettőt (0,35 százalék).
Az elnökválasztáson az indulhat, aki legalább ötszáz polgármester ajánló nyilatkozatát bemutatja. Ennek az idén tizenketten, 2017-ben tizenegyen, 2012-ben tízen tettek eleget. A részvétel jellemzően magasabb, mint a magyar országgyűlési választásokon, de tendenciájában csökkenő. (Magyarországon 2018-ban és 2022-ben is 70,21 százalék volt, ami magyar viszonyok közt magasnak mondható.) A második fordulóban a részvétel általában alacsonyabb, mint az elsőben.
Kivételt 2002 jelentett, amikor Jean-Marie Le Pen, Marine Le Pen apja nagy meglepetésre a második fordulóba jutott: míg az első fordulóban a választásra jogosultak 71,60 százaléka, a másodikban 79,71 százaléka szavazott. Kivételt jelentett továbbá 2012, amikor leszavazták Sarkozy újabb mandátumát. Akkor az első fordulóban 79,48, a másodikban 80,35 százalékos volt a részvétel. Az előbbi esetén lehet ugyan népi nekibuzdulásról beszélni (Chirac, megtöbbszörözve szavazatait, 82,21 százalékot ért el, míg Jean-Marie Le Pen első fordulóbeli eredménye nem egészen egy százalékkal nőtt) –
a francia politika sajátossága a szélsőségek elleni hatékony összezárás.
Az utóbbi esetben azonban másról van szó: bár nőtt a részvétel – nem egészen egy százalékkal –, az érvénytelen szavazatok aránya közel négy százalékkal, 1,92 százalékról 5,82 százalékra nőtt.
Bár a francia politika sajátossága a középre húzódás, a közép gyengül, a jobb- és baloldali radikális pártok erősödnek. A valamikor a baloldal fő erejét jelentő szocialista párt (innen került ki Mitterand és Hollande) és a jobboldal fő erejét jelentő republikánusok (innen került ki Macron előtt az összes elnök De Gaulle után) csaknem eltűnt, jelöltjei együttesen sem kaptak hét százalékot, miközben az Engedetlen Franciaország sokatmondó nevű radikális baloldali párt képviseletében harmadszor induló
Jean-Luc Mélenchonnak csupán 1,20 százalékkal kellett volna több szavazat, hogy Le Pen helyett ő kerüljön a második fordulóba.
2017-ben a mostaninál (21,95 százalék) alig kevesebbet (19,58 százalék) kapott, de ez akkor csupán a negyedik helyre volt elég, a harmadik a jobbközép republikánus jelölt (20,01 százalék) lett, s a szocialista jelölt eredménye is még tisztesnek nevezhető (6,36 százalék) a 2022. évihez képest (1,75 százalék). A történelmi középpártok gyors eljelentéktelenedése súlyos válságtünet.
Jean-Luc Mélenchon az Európai Parlamentben (Fotó: Fred Marvaux/Wikipédia)
2017-ben Macron 74,56 százalékos részvétel mellett (az első forduló 77,77 százalék) az érvényes szavazatok 66,10 százalékát szerezte meg, míg Le Pen 33,90 százalékot. 2022-ben az első fordulóban 73,69, a másodikban 71,99 százalékos részvétel mellett összébb zárult az olló: Macron már „csak” 58,54:41,46 arányban nyert. Ám ahogy csökkent a részvétel és a szavazatkülönbség, úgy nőtt az érvénytelen szavazatok aránya. Az első fordulóban 2017-ben a szavazatok 2,57, 2022-ben 2,20 százaléka volt érvénytelen, míg a másodikban 11,52, illetve 8,60 százalék.
Aligha lehet ezt másképpen értelmezni, mint politikai tiltakozást: a francia polgár kötelességtudóan elmegy ugyan szavazni – bár egyre kevésbé –, de nagy arányban érvénytelen szavazatot ad le.
Így 2022-ben arányaiban kevesebb szavazattal választottak elnököt a franciák, mint a magyarok parlamentet. (Nálunk az április 3-i választáson az érvénytelen szavazatok aránya mindössze 1,00 százalék volt.)
Kérdés, hogy ki szavazott Macronra, Le Penre és Mélenchonra az első fordulóban? Egy tekintélyes kutatóintézet (Ifop) által végzett közvélemény-kutatás szerint a huszonöt éven aluliak döntően Mélenchonra szavaztak, a 25–34 évesek közül kevesebben, de még mindig a legtöbben. Ha csak a 18–64 év közöttiek szavazhatnak, Le Pen és Mélenchon jutott volna a második fordulóba. A hatvanöt évesnél idősebbek között azonban Macron a legnépszerűbb, többen támogatták, mint Le Pent és Mélenchont együttesen. Az érettségi nélküliek (a szak- és betanított munkások, illetve képesítés nélküliek) között Le Pen volt a legnépszerűbb (36 százalék), megelőzve Macront (22 százalék) és Mélenchont (19 százalék). Az érettségizettek közül mindegyiküket egynegyed támogatja. A diplomásoknál azonban Macron toronymagasan vezet (32 százalék), őt Mélenchon követi (22 százalék), s az utolsó Le Pen (14 százalék).
Amilyen egyértelmű Macron előnye a magasabban képzettek között, ugyanannyira egyértelmű a jövedelmek nagysága szerint.
A havi 2500 euró felett keresők 43 százaléka Macront, 14 százaléka Mélenchont és 12 százaléka Le Pent támogatta.
A középosztály alsó felében az állás „döntetlen”, míg a legalacsonyabb jövedelműek között Mélenchon, Le Pen, Macron a sorrend (34, 26, 15 százalék).
A 2022. évi francia elnökválasztás első fordulója a politikai-gazdasági elit elleni, radikális bal- és jobboldali indíttatású népszavazásként is értelmezhető. A második fordulóban azonban viszonylag nagy különbséggel az elit jelöltje győzött, mert továbbra is működik a középre húzódás kultúrája, bár nem oly erővel, mint 2017-ben. A Nemzeti Tömörülés élén álló
Le Pen azonban tett néhány újabb lépést kifelé a szélsőjobboldali ketrecből, s lassan elfoglalja a jobbközepet,
a republikánusok helyére lépve. Hogy sikerülhet-e neki, arról a júniusi nemzetgyűlési választáson elért eredménye tanúskodhat. Ha komolyabb létszámú frakciója lesz a Nemzetgyűlésben, s erre lesz esély, akkor 2027-ben megméretteti magát negyedszer is – immár nem Macronnal szemben.
Nyitókép: Emmanuel Macron támogatóival a győzelmét ünnepli (Christophe Ena/MTI/AP)
