A második világháború harmadik évében, 1942-ben Márai Sándor úgy érezte: magyar íróként, művészként, gondolkodó emberként, hazája sorsáért aggódó, tetteiért felelősséget érző értelmiségiként kötelessége megszólalni. Politikai szózatot fogalmazott, hitvallását kiáltotta a háború dúlta nagyvilágba: „A háború nemcsak azért a legnagyobb szerencsétlenség, mert az emberi életek millióit pusztítja el – egy járvány, az időjárás változása is elsöpri emberéletek százezreit –, hanem sokkal inkább az emberi lélek és műveltség területén végzett vészes pusztításai miatt.” (Röpirat a nemzetnevelés ügyében)

Az elpusztított haditechnikát gyorsan pótolja a háborúban cinikusan örömét lelő, a pusztításban gátlás nélkül gazdagodó hadiipar. A tankcsordák vonulása, tűzereje által sártengerré, porsivataggá nyomorított szántóföldek tavasszal mindig kizöldülnek. Élni akaró emberek néhány év alatt a lebombázott épületek helyett újakat építenek. A földdel egyenlővé tett városok helyén évek múltán új városok születnek. De mikor, hogyan születhet újjá a megalázott, megsemmisített emberi lélek, az elpusztított európai műveltség?

„Az európai kultúrát egy lelkiállapot jelenti, mely a keresztény műveltség hagyományaiból szívja erőit. Aki ennek az élményszerű lelkiállapotnak részese, európai.” Márai Sándor szenvedélyesen hiszi és hirdeti: ennek az élményszerű lelkiállapotnak mi, magyarok itt, a Kárpát-medencében ezer éve vagyunk részesei. „Mi nem akarunk európaiak lenni, mert azok vagyunk.”

Földrészünk megbolydult, kiismerhetetlenül, áttekinthetetlenül zavarosak a mindennapok, nap mint nap emberek halnak meg, városok semmisülnek meg, mert felelőtlen, magukat nemzetmentő politikusnak hazudó, hataloméhes gazemberek ragadták Európa-szerte magukhoz a kormányrudat.

Háború van most a nagy világban, Isten sírja reszket a szent honban – ilyenkor van a legnagyobb szükség bölcsességre, józanságra, bátorságra. Márai Sándor bölcsen, józanul, bátran fogalmaz: „Mi ezekben az években sem akartunk mást, mint ezer éven át: megmaradni. S amikor e sorsfordulón a magyarság háborús felelősségének kérdését vizsgáljuk, nem vádolunk másokat, és nem kérünk számon idegeneken semmit. De bizonyítani akarjuk, hogy jogunk van megmaradni.”

Megmaradni: hagyományainkhoz ragaszkodva, keresztény gyökereinket megőrizve, magyarságunkat vállalva.

A veszély, amire Márai Sándor szenvedélyes szavakkal figyelmeztetett: „A világ, soha nem látott tűzvésszel, fölgyulladt körülöttünk: elképzelhető-e, hogy ez a tűzvész nem gyújtja fel a mi házaink tetejét is?” A bölcs, józan, bátor ember, ha ég a szomszéd ház, tudja, hogy az ő háza is hamar lángba borulhat és őseitől örökölt veszélyérzetével nem szítani, hanem minden erejével oltani igyekszik a tüzet.

Márai Sándor látja lángolni a szomszéd országokat, félti hazáját az átterjedő tűztől és nem a közvetlenül ránk leselkedő veszélyt, a mindennapi életünket megnyomorító háborús dúlást érzi hazánk és Európa számára a legrémítőbbnek.

A most eltökélten háborúzó, a végső győzelemben hinni akaró, vakhitükbe vakuló politikusok gondoltak, gondolnak arra, hogy mi lesz, ha majd elhallgatnak a fegyverek? Mi történik, mi történhet majd hazánkban és Európában, ha egyszer vége lesz a vérontásnak, emberek értelmetlen halálának, országok pusztulásának? „A háború után az európai ember kénytelen lesz felelni a kérdésre, hajlandó-e tovább élni ennek a műveltségnek erkölcsi keretei között, vagy feladja európai szerepét, s beilleszkedik az új, az európai hagyománytól idegen eszmeáramlatok, életformák hatalmi arcvonalába.”

Márai Sándor 1942-ben megfogalmazott kérdésére ma mit válaszolunk?