◼Professzor úr, kérem, jellemezze azt a családi, társadalmi környezetet, amelyben felnőtt.

Falusi mesterből vándorútja végén Pécsett megtelepedett, s dolgos, jónevű és jómódú virilistává lett nagyapa hintógyárából az apám által felépített autókarosszéria-üzemből kikerülő, Dél-Dunántúl-szerte ismert mentőautók, teherautók, autóbuszok, valamint személyautók és a vidék első benzinkútja közegében születtem. Az államosítás után mindebből a szorgalmas munkában megnyilatkozó hazaszeretet s mögötte
a katolicizmushoz való ragaszkodás maradt.

◼Milyen úton jutott el a jogi tanulmányok folytatásához?

Kizsákmányoló gyermekének minősülvén,

kőszénbányába mélyszinti csillésnek álltam, hogy a továbbtanuláshoz szükséges saját,
munkás státusú önéletrajzhoz jussak.

Miskolci bányamérnöki tanulmányokból keveredtem az első félév után vissza a szülővárosomba, jobb híján a jogra. Vágyaimban orgona, költészet, filozófia követték egymást; ez utóbbit végül meglelhettem új tárgyamban, az elméleti jogművelésben is.

◼Iskolai éveiben részt vett a katolikus ifjúsági életben Pécsett, ami nem volt veszélytelen vállalkozás.

És milyen ártatlan színtereken… Gyárvárosban, ahová az államosítással telepíttettünk, négyszólamú miséket előadó énekkarban, majdhogynem analfabéta bányászözvegyek társaságában. A Tisztviselőtelepen a papi kivonulást követően Bachot játszó orgonistaként vasárnaponként négy misével, végig a középiskolás éveken. És titkos cserkészként nyári táborozással, folyamatos foglalkozásokkal. Ez robbant, akkorra, mire Pécsett joghallgató lettem: volt gimnáziumomra, mint egykori ciszterre is utaló „Fekete holló” országos politikai rendőrségi megtorló akcióval, idősebbjeink közül számosaknak bebörtönzésével; magam az eljárásba gyanúsítottként bevontnak a priuszával, dossziémnak bármikor aktualizálható rendőrségi őrzésével egészen a rendszer bukásáig.

◼Egy alkalommal úgy nyilatkozott, hogy bekerülve végül az MTA Állam- és Jogtudományi Intézetébe, „ráébredtem újból a nyers valóra”.

Politikai meghurcoltatásból végtére az egész kommunista világ egyik szakmai csúcsintézményébe menekülhettem. Munkaszenvedélyem itt a túlélés feltétele lett. Itthoni függőségem oldására nemzetközileg egyre inkább számontartott teljesítménnyel végül a külvilágban kívánatos meghívottá váltam. Azon sorsválasztódás tehát, ami össze is törhetett volna, végső soron megerősített. Amilyen keménynek kellett lennem bányászként, olyan kemény lettem a kutatási dühben is.

◼Hosszabb külföldi tanulmányutakról hazatérve a rendszerváltás mozgalmas ideje fogadta. Miért vállalt ekkor politikai szerepet?

Negyed évszázadnyi kutatómunka, úgy éreztem, valóban a jogi teoretizálás világméretű közösségének megbecsült magyar résztvevőjévé tett. Folytatásának akkori logikus vágyába beleszövődött, hogy nemzetközi kitekintésemmel, olvasottságommal s érdeklődésemmel mégis talán elsődlegesen az ország jövendő pályáját stílusával együtt most meghatározó kormányzatnak kellene hasznára lennem. Anélkül, hogy szakmámból bármit feladtam volna, valóban országunk új útjaihoz kereshettem társadalmi és intézményi fogódzókat miniszterelnöki tanácsadó testületünkben az első szabad négy év idején. Ennek egyik szerény vonulata csupán, hogy mai katolikus és református egyetemeink létrejöttének elősegítésében némi szerepet szintén játszhattam.

◼A Pázmány Péter Katolikus Egyetem, azon belül a Jog- és Államtudományi Kar életében a kezdetektől részt vett. Milyen nehézségekkel kellett megküzdeni az alapításkor?

Universitas egy ecclesia kebelén belül – nos, erre nem volt még példa történelmünkben. A gyermekből felnőtté válás évtizedei közös műhelymunkája zavartalanságának biztosításával egészségesebb és felkészítettebb új generációk születésében kívántunk segédkezni. Egyúttal elősegítve azt, hogy transzcendenciatudatunk, a humanizálás és a kultúra sok-sok évszázados gondozójaként s tapasztalata hordozójaként ezek az egyházak a jövőbeni nemzedékeken kívül a nemzeti problémáink megoldására ma hivatottak számára egyfajta kiérlelt történelmi bölcsesség kútfejeként szintén partnerül szolgálhassanak. Nem véletlen hát, ha e két egyetemalapító folyamatban éppen kormányzatunk volt az, amely belső ellenzék nélküli egyértelműséggel tudott állni az ügy mögé.

◼Miben jelentkezett itt a keresztényi mivolt?

A karalapítók szemében egyszerre volt jelen hitünk üzenetének közvetítése és az oktatást illető reformszándék. Az egész szellemiséget érintő újításunk az erőteljes történelmi és elméleti megalapozáson kívül a joggal való foglalatoskodás körüljárása volt jog és filozófia, erkölcs, logika, kommunikáció, gazdaság és hasonló típusú stúdiumokkal – természetszerűleg a hit alapjai, a kánonjog, az egyház társadalmi tanítása mellett. Választ adtunk ezzel arra a kérdésre, vajon évi tízezer oldalnyi szöveggel szaporodó (és makulatúraként ezzel párhuzamosan beőrlendő) joganyagot kell-e beemléztetnünk, vagy a jogban s a jogról való gondolkodás elsajátíttatására koncentrálnunk. Előrelépésünk azonban csak kirándulásnak bizonyult, merthogy a tételes tárgyak nyomása hamarosan visszakozást kényszerített ki.

◼És közben haladt előre tudományában, világszerte gyakran idézték…

Első nagy vállalkozásom a kodifikáció egyetemes történetének feldolgozásával a jog szövegkorpuszként megjelenítése – jogunk alapformája – elméletét bontotta ki. Majd a jog lételméletét a társadalmi létezés lukácsi ontológiája nyomán kíséreltem meg jogképünket továbbformáló következtetésekkel specifikálni. Ezután a jogalkalmazás folyamatában az eljárási formalizmusok kötöttsége ellenére mégis minden mozzanatában érvényesülő személyes emberi döntés meghatározó szerepét próbáltam meg kimutatni. A jog paradigmái kapcsán pedig társadalom- és nyelvfilozófiai rekonstrukciókból tudtam bizonyítani, hogy „ember van a gépezetben”, vagyis a jog bárminemű formalizmusa, amit persze személytelenné tett garanciális elemként magunk építettünk bele, nem gátolja, csupán közvetettebbé teszi a folyamatok általunk való mindenkori uralását.

◼Hallhatnánk néhány emlékezetes pillanatról?

Olykor nagyobb események alkalma áttörő üzenetre sarkallhatja meghívottját. Jogfilozófusok világkongresszusán Skóciában még a kommunizmus összedőlte előtt ezerfőnyi hallgatóságnak címzett plenáris előadásban fogalmazhattam meg, mint a joglétezés előfeltételét, hogy szimbolikusan középütt foglaljon helyet, mindenki hozzáférhetőségét biztosítva a társadalom különféle rétegei között. Vagyis a diktatúra joga legfeljebb csak csökött utánzat lehet. Több kontinenst átfogó kiadótól megjelentetett művekben fejthettem ki, hogy

a jogrend megértésének kulcsa nem
a jog maga, hanem a kultúra,
mely létrehozta és működteti.

Ezek vizsgálatára azóta új tudományos irány szerveződött. Az európai jog filozófiájának megfogalmazásából egy nem túl régi frankfurti világkongresszuson arra a párhuzamra tudtam következtetni, ami a mikrofizikában s a társadalmi létben egyaránt a közelről káosznak tetsző összevisszaságot távolból szemlélve mégis nagyjában-egészében előálló, sőt előre látható rendnek érzékeli. Összehasonlító jogi világkongresszuson Japánban egy általam szervezett nemzetközi munkacsoport eredményeként mutathattam ki, hogy miközben formailag a jog úgymond autopoietikus, azaz külső ingerekre belső autonómiával válaszol, ebben az autonómiában azonban mégsem más, mint környező társadalmának érzékenysége érvényesül.

◼A közelmúltban jelent meg Jogállamiság című nagyszabású munkája. A ma oly sokszor, szinte divatként, máskor zsarolási szándékkal használt kifejezésről megállapítja, hogy nehezen írható le, „vitatott fogalom”, amelynek használatával gyakran visszaélnek.

Mára megtapasztalhattuk, hogy a totális társadalmi befolyásolásra még erőszakosabban – bár kifinomultabb eszközökkel – tudnak törni demokráciának nevezett világhatalmak, mint nyers diktatúrák, amiket magunk is átéltünk. Az első szabadon választott kormány miniszterelnök-közelségében jogfilozófiai problémaként élhettem meg a taxisblokád polgári engedetlenségnek beállított hamisságát, az igazságtétel jogszerű törekvésének nemtelen kudarcba fojtását,
s végül mind az emberi jogok körülhatárolatlanságával, mind a civil társadalomnak állított nemzetközi szervezeti behatolásokkal történő visszaélést. Mindegyik példa jól csengő szavak értelmük kiforgatásából és önkényes felhasználásából adódott, a posztmodern progresszivitás hiteltelenségéből – csakúgy, mint a jogállamé. Merthogy ez a jogban mindig csak eszmény volt, ami felé legfeljebb törekedhetünk. A világ egyetlen uralom alá tiprására elszánt globalizmus vette ki a jog kezéből, hogy önkényes követelésre, zsarolásra használja a jogállamiság mindentmondással leplezett semmitmondását. Hisz nincs sem meghatározása, sem jogi operativitása. Talán csupán tegnap szegődtél a szó mellé, de csak utólag, holnapután fogják majd elárulni, akkor is napról napra másként, hogy szerintük te mire is vállaltál kötelezvényt.

◼Utolsó találkozásunkkor, nyolcvanadik születésnapján, életútját áttekintő beszélgetőtársként a személyiség varázsa, az intuíció és a kreativitás sikeres harmóniája fogott meg egyéniségében s művében egyaránt.

Kinek-kinek saját élet adatik. Roppant tanulsággal, személyiségformáló, egyenesen hivatástudatot alapozó hatással járt a második világháború végétől napjainkig annyi emberpróbáló időszakot, morális létezésünk értelmét kísértő helyzetet megélnem.

Mást és másként értünk meg mi és a Nyugat generációk óta individuummá dédelgetettjei

vagy éppen fiataljaink. Hiszen megpróbálatlanok, egzisztenciális kockázattal aligha találkozottak. Ám ezért a belső megerősödés kényszerével sem találkoztak. Amint a tanítványainkból lett mai kollégák sem élhették át a saját egyetemalapítás úttörésének örömét, a lényünket átformáló lelkesedést; ők már sterilizált talajról, a profizmus rutinján indulhattak. Brüsszel és térségünk nézeteltérése mögött sem csak érdek áll. Mozgatja az eltérő történelmi tapasztalat, tragikus hátterű határértékekkel telítettségünkkel szemben a jólét biztonságtudatától generációk óta táplált úgyszólván egyösszetevőjűségük is.

◼Polihisztor szellemű kutató és oktató professzorként szívéhez közel áll a költészet. Számadás című versében így ír: Létünk véletlen / csak múlásunk törvény, / s közben, mi van, kölcsön. / Egyetlen lehetőség: / sáfárkodni itt-társakért.

Kutató voltam egész életemben, ritka szerencsével, hogy dolgom maga a gondolkodás lehetett. A tűnődés, töprengés és mégis válaszkeresés kínját, az időleges eredménynyerés örömét s a mindazonáltal fennmaradó bizonytalanságot, ugyanakkor a búvárkodás tovább folytatásának szükségét próbáltam mindig érzékeltetni írásban s a katedráról egyaránt. Hiszen a jog sem kész válasz, hanem problémamegoldó folyamat. És a jogtörténet sem intézményi vagy eseménykronológia, hanem gondolkodástörténet, a kihívásokkal szembenézés tanulságul felidézése. Azért, hogy a múlt példáiból merítő tanulás révén értelmünkkel jobban élhessünk. Amely értelemmel, mint tudjuk, mindig egy egész ember él, minden érzékével s képességével, személyességével együtt. Rengeteg szakmai útban lehetett részem, ám leginkább könyvtári gazdagságot kerestem, és ilyen példahordozókkal való egyébként oly ritka találkozáslehetőségek élményét.

 

A szerző író, újságíró