A magyar pártpolitikában most debütáló előválasztással kapcsolatban az ellenzéki pártok nem győzik hangsúlyozni, hogy arra a Fidesz antidemokratikus választási törvénye kényszeríti őket. Ezzel kapcsolatban azonban nem árt emlékeztetni, hogy a mai szituációnak megvan a pontos előképe 1994-ből, amikor a tavaszi országgyűlési választásokon elsöprő győzelmet arató MSZP az SZDSZ-szel együtt élvezett kétharmados többsége birtokában, látván romokban heverő ellenzéke széttagoltságát, egy rájuk mérendő megsemmisítő csapás reményében a lebonyolítás előtt néhány hónappal egyoldalú döntéssel egyfordulóssá változtatta az önkormányzati választásokat.

Azt remélték, hogy a Torgyán személye miatt megosztott vesztes jobboldal és a mindkettővel inkompatibilisnek látszó Fidesz közötti ellentétek lehetetlenné teszik, legalábbis a rendelkezésükre álló röpke időszak alatt, az összefogást. Tévedtek. Éppen ez a kényszerhelyzet ösztönözte az ellenzéki pártokat, hogy fenntartásaikat félretéve tárgyalásba bocsátkozzanak egymással. Ezeknek a tárgyalásoknak már a puszta ténye is elegendő volt a reményét veszített jobboldali választóközönség magára találásához, s ezzel kölcsönhatásban a megroggyant pártok talpra állásához. Már a decemberi önkormányzati választásokon stabilizálni tudták a helyzetüket, amikor a megyei közgyűlésekbe az MSZP és SZDSZ 394 képviselőjével szemben 349 ellenzéki politikus került be. Mindez nagyban segítette a Fidesz és a jobboldali pártok, valamint választói táboruk közeledését is, ami azután végeredményben 1998 tavaszán kormányváltáshoz vezetett.

Nincs mit csodálkozni azon, hogy a 2002-es, sokak számára máig érthetetlen vereség, és főként a gyurcsányi trükkök százai, s az azoknak falazó brüsszeli kettős mérce következtében elveszített 2006-os választ követően a Fidesz 2010-ben, a visszavágás részeként, a korábban elszenvedett szocialista módszereket kiötlői fejére visszalökve, a parlamenti választásokon is bevezette az egyfordulós szisztémát. Amihez azután a vesztes balliberális pártok egy évtizeden át nem voltak képesek alkalmazkodni.

Pedig már 2011-ben éppen Karácsony Gergely vetette fel az érdekalapú „technikai koalíció” ötletét, hogy „Zagyva György Gyula és Gyurcsány Ferenc is egy hajóban evezzen egy ideig”. Karácsony már akkor azzal érvelt, hogy az MSZP politikusai számára a Jobbik lehet ugyan elképzelhetetlen alternatíva, ám

a szocialista és a jobbikos választók preferenciái között jóval kisebb a különbség, mint azt gondolnák.

Hogy ebben mennyire igaza volt, azt a Jobbik keletkezéstörténete is illusztrálja.

A Jobbikot Vona Gábor politikai innovációja, a Magyar Gárda mellett a fasizmusra való elemi igény hozta létre – no nem a választópolgároké, hanem a liberális és baloldali megmondóembereké és propagandistáké. A szélsőjobboldali, antiszemita veszély állandó sugallása, amely oly hasznosnak bizonyult ellenfeleiknek a nemzetközi politikai térben való lejáratásában, valamint a zsidó származású választópolgárok támogatásának folyamatos fenntartásában, a Magyar Gárda vonulásainak az SA-éhoz hasonlíthatóságával a rendszerváltás története során először valami bizonyítékféleséget nyert. Lelkesen reklámozták hát minden elérhető fórumon, hogy itt, kérem, rohamosztagok masírozása veri fel a magyar vidék csendjét, olyannyira, hogy erről kivételesen az ilyen ideológiai iszapbirkózásokra kevésbé fogékony vidéki végeken is felfigyeltek.

A Magyar Gárdát páratlan ingyenreklámban részesítette az a propagandagépezet, amelynek önképe szerint éppen az ilyen jelenségek elleni kérlelhetetlen harc (volna) az egyik fő hivatása. Ez azonban még kevés lett volna, mivel a gárdára nem lehetett szavazni, noha erre a közbiztonság veszedelmes romlása miatt a felmérések szerint feltámadt az igény. Megtették azt a szívességet is, hogy híresztelni kezdték:

aki a Jobbikra szavaz, az a Magyar Gárdára (brrr!) is szavaz. Aha, mondta a kelet- és délmagyarországi szavazó, most végre világos a feladat, és rá is szavaztak az első adandó alkalommal, százezerszámra.

Ezzel vált lehetővé a Jobbik meglepő erejű entrée-ja a magyar politika világába a 2009-es európai parlamenti választásokon.

A támogató akció ugyanakkor jelentősen félresiklott, a magyar szavazó ugyanis nem a bal–jobb tengely leegyszerűsítő sémájában gondolkodó politológusok elgondolása szerint reagált. A Jobbik nem a Fidesz választói tömbjét bontotta meg, hanem az amúgy is roskadozó MSZP-ét, vele csaknem azonos támogatottságú középpártként lépve fel a hazai politika színpadára. Rendpárti, konzervatív világszemléletű vidéki (volt) szocialista szimpatizánsok százezreinek protestszavazatai megháromszorozták a MIÉP-es nemzeti radikálisok vezette párt várható támogatottságát.

Ez hozta létre, s tartotta fenn a Fidesz számára roppant kényelmes centrális erőteret, amelyben az ellenzéki pártelitek ideológiai szembenállása lehetetlenné tette a kormánypárttal szembeni összefogást. Mindaddig, amíg a Fidesz a békés egymás mellett élés politikáját folytatta a Jobbikkal szemben, ez a kellemes állapot fennmaradt, és vélhetőleg még sokáig fenn is maradhatott volna, ha valamilyen, ma még érthetetlen okból a Fidesz-propaganda fő ellenségnek nem jelöli ki a Jobbikot. Ezzel pedig végeredményben a baloldal karjaiba taszította, ahelyett, hogy a kincstári ellenzék roppant hasznos állapotában a maga számára tartalékolta volna.

Az ellenzéki egység létrejöttének másik feltételeként a balliberális pártok két újabb nagy vereség után végül belátták, hogy önmagukban képtelenek lesznek többséget szerezni, a Jobbik nélkül nem megy. Karácsony tízéves ötlete idővel összellenzéki stratégia alapjává vált, mi több, ma már nincs szó pusztán technikai koalícióról, hanem irányt vettek a közösen kidolgozandó program alapján remélt közös kormányzás felé. Ha úgy tetszik, megtörténik a Jobbik által a baloldali szavazótáborról lehasított tömb visszaintegrálása, azzal a különbséggel, hogy ezek a szavazók ezúttal elvben az ő érdekeiket megjeleníteni képes pártelitre is szert tettek. Olyanra amilyenre, de mégis. A most zajló előválasztás a vázolt folyamatoknak csupán lejátszástechnikai eszköze.

Az előválasztás a pártokon belüli jelöltkiválasztás esetében ismert politikai technika. Az Egyesült Államok két meghatározó pártjának elnökjelölt-kiválasztási maratonja például már-már globális szórakoztatóipari látványosságszámba megy,

az érintett amerikai választópolgárokat pedig a döntéshozatalban való érdemi részvétel élményével (vagy illúziójával) ajándékozza meg. Ez is az egyik fő célja.

Mert ahhoz természetesen nem volna rá szükség, hogy a párton belüli érdekcsoportok kiegyezzenek egy (vagy helyi szinten sok) olyan jelölt személyében, aki(ke)t közös érdekeiknek megfelelően, egyben a választók számára rokonszenvesen, tehát a siker esélyével vethetnek be a politikai küzdelembe.

A „füstös szobák mélyén” megkötött alkuk természetesen a politikai technika bevált, nélkülözhetetlen elemei, melyeket rendszerint csak azok szokták kifogásolni, akiket kihagytak belőlük. Meg esetleg a választók, ha az alku eredménye nem találkozik a többség elvárásaival. Ezt azonban könnyen meg lehet előzni, hiszen a mai szofisztikált közvélemény-kutatási módszerekkel a választói preferenciák megfelelő pontossággal, s esetleges változásuk folyamatában is megismerhetők. Mégpedig olcsóbban és egyszerűbben, mint egy előválasztás segítségével.

Van azonban e közéleti vetélkedőknek több komoly előnyük is a választói akarat egyszerű monitorozásával szemben. Talán a legfontosabb, hogy a vele járó nagy csinnadratta olcsó reklámot jelent a pártnak és a jelöltnek egyaránt. Most is ez a helyzet. Ha már több megsemmisítő vereség nyomán megszületett a felismerés és elszánás az összes létező és együttműködni hajlandó párt, párttöredék és ambiciózus független politikus szövetségére, az erőviszonyok és a választói elvárások ismeretében nyilván össze lehetett volna rakni a győzelemre esélyes csapatot fehér asztal mellett is. Ez egyszerű „mérnöki”, optimalizációs feladat, miután választókerületekre (sőt akár szavazókörökre) lebontva pontosan ismerhető, hogy melyik párt és politikus a legerősebb beágyazottságú, a győzelemre legesélyesebb, és ma már (a szóban forgó pártok közül utolsóként) a bázisdemokrácia maradványait felszámoló LMP-ben is van mód a politikai célszerűség párton belüli határozott érvényesítésére.

Mennyivel hasznosabb azonban mindezt egy politikai színielőadás keretein belül, nagy választói érdeklődés, és ami még fontosabb, aktivitás mellett lejátszani,

miközben élesben még egyszer ellenőrizhető az is, hogy az egyes pártok támogatói valóban hajlandók-e korábbi ádáz ellenségeikre szavazni, ahogy ezt – az ellenzék számára megnyugtatóan – a felmérések és néhány időközi választás mellett már a legutóbbi önkormányzati választások eredménye is jelezte.

Ezek mellett az előnyök mellett némi bizonytalansági faktort jelenthet az, ha a valamelyest mégiscsak kiszámíthatatlan választói viselkedés miatt a papírforma imitt-amott borulna. Néhány helyi pártpolitikus ambícióinak esetleges teljesületlensége azonban a fenti előnyök fejében nem túl nagy ár, s ha fontos elvtársakról volna szó, a hiba listás megoldással még korrigálható is. A némi bizonytalanságért cserébe az előválasztás – a közös érdek miatt amúgy parkolópályára szánt jelöltaspiránsok számára reményfutam lehetőségét kínálva – csökkenti a sértődések eredményezte belső hasadások kockázatát. Ha mégis jobbnak bizonyulna, ám legyen, viszont nincs oka háborogni, ha már a háziversenyen is veszített.

Alkalmas az előválasztás a helyben erős vagy országos ismeretségre szert tett független szereplők integrálására, megelőzve a közös érdekeket veszélyeztető zavarórepülésüket, avagy bebizonyítva, hogy súlytalanok lévén ezzel nem kell komolyan számolni. Jelen esetben a listavezetői helyért folyó verseny első fordulójában kétszámjegyű eredménnyel dobogóra került Márky-Zay Péter bebizonyította, hogy valóban számolni kell vele. A három sokat szereplő független országgyűlési képviselő, Szél Bernadett, Hadházy Ákos és Mellár Tamás is igazolta hasznosságát a remélt nagykoalíció számára.

Amúgy nem történt semmi rendkívüli. Az előválasztás visszaigazolta a pártok felmérésekből ismert erősorrendjét, a DK vezető szerepét, a Jobbik viszonylag erős pozícióját, az MSZP összezuhanását, a Momentum lassú lejtmenetét

és Fekete-Győr András alárendelt szerepét, ami különösen Márky-Zay dobogós helyezésének fényében feltűnő.

Az, hogy Dobrev Klára vagy Karácsony Gergely vezesse-e a közös listát, igazán rábízható a szimpatizánsok ízlésére. Arculati szempontból éppenséggel jobbnak mutatkozik a főpolgármester, de annak is megvan az előnye, ha a gyenge pártháttérrel, de csekély elutasítottsággal bíró főpolgármester helyett a valódi vezető erő, a DK jelöltje pályázhat a kormányrúd elnyerésére. Az utóbbi esetben bónuszként az sem okozna fejfájást, hogy kivel tudnák Karácsonyt egy időközi főpolgármester-választáson pótolni. Ezen a ponton azonban rendszeridegen porszem került a gépezetbe.

A nagyon demokratikus, nagyon átlátható, nagyon választóbarát eljárás két fordulója között Karácsony és Márky-Zay véletlenül egy füstös szobába tévedvén, egymás szemébe nézett és rádöbbent, hogy akár tandemben is indulhatnának a második fordulóban, üzembiztosan lenyomva Dobrev Klárát, természetesen csak az ő, meg a „demokratikus ellenzék” érdekében, merő önzetlenségből. Nincs ebben persze semmi rendkívüli, a politika már csak ilyen. Az előválasztó polgár majd viszonyulni fog hozzá.