Nem volt könnyű dolog 1848/49-ben katonának lenni a Habsburg Birodalomban. A birodalom irányítóinak régi módszere volt az, hogy Csehországban lehetőleg magyar, Magyarországon olasz, cseh és lengyel, Itáliában magyar, horvát és osztrák sorozású ezredeket és zászlóaljakat állomásoztattak. Ha valahol felkelés tört ki, a katonaságra általában biztosan számítani lehetett. Nemhiába volt veszett híre Itáliában a magyar huszároknak vagy a horvát és szerb határőröknek; s valószínű, hogy a többi tartomány és ország lakosai nem őriztek kellemes emlékeket a náluk állomásozó idegen ajkú katonaságról.
1848-ban is a ritka kivételek közé tartozott Lenkey János híressé vált huszárszázada, amelynek legénysége a galíciai Stanisławówban a lengyel lakossággal barátkozott. Jellemzőbb volt a szerb születésű, de magát magyarnak valló Damjanich János felfogása, aki 1848 májusában a Verona melletti táborból még így írt a feleségének: „Égünk a türelmetlenségtől, hogy a szardíniai árulókat a megérdemelt büntetésben részesítsük.” Pedig e „szardíniai árulók” ugyanaz ellen a HabsburgMonarchia ellen harcoltak az olasz egység ügyéért, amelynek képviselője, Julius von Haynau báró, éppen a magyar ügy melletti kiállásáért távolította el Damjanichot Temesvárról az olasz frontra. Beszédes példáját nyújtja a katonaság sajátos helyzetének az is, hogy 1848 márciusában, a bécsi forradalom után a magyar kiegészítésű Sándor-huszárezred látta el a Burg védelmét a bécsi néppel szemben; olyan tisztekkel soraiban, mint a később aradi vértanú tábornokká váló Schweidel József és Poeltenberg Ernő, vagy az ezredesi kinevezést kiérdemlő Zámbelly Lajos és Polak Vilmos.
Aztán ez a hadsereg kettészakadt. Először csak az összefűző szálak gyengülését lehetett érzékelni. Akkor, amikor őfelsége V. Ferdinánd magyar király és I. Ferdinánd osztrák császár magyar hadügyminisztere, Mészáros Lázár rendelkezése alá utasította a Magyarországon található cs. kir. csapatokat, s amikor szintén őfelsége rendeletére ezek a csapatok letették a magyar alkotmányra az esküt. Majd amikor őfelsége egyik altábornagya, Josip Jellačić báró, horvát bán megtagadta az engedelmességet a magyar király kormányának – az osztrák császár érdekeire hivatkozva. S amikor 1848 nyarán szép lassan kiderült, hogy az először a horvát nemzeti törekvések szószólójaként fellépő Jellačić nem a horvát önállóság harcosa, hanem azt követeli, hogy a magyar kormány mondjon le az önálló magyar pénz-, had- és külügyről- az osztrák minisztérium javára. S amikor Jellačić szeptember 11-én Varasdnál átlépte a magyar–horvát határt, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a bekövetkező küzdelemben a magyar király és az osztrák császár katonái fognak szemben állni egymással; s hogy ebben a küzdelemben minden tisztnek el kell döntenie, melyik esküjére hallgat, illetve hogy az uralkodót választja-e vagy a nemzetet.
Nem volt könnyű választás. A régi tisztikar, s különösen az idegen ajkú tisztek többsége az uralkodót választotta, vagy egyszerűen csak beadta lemondását. De sokan másképp döntöttek. A Leiningen-gyalogezred számfeletti századosa, Karl Graf von Leiningen-Westerburg 1848 őszén úgy vélte, illik a magyar ügy mellett maradni, hiszen az jelenleg rosszul áll. A már említett Poeltenberget 1848 októberében még el akarták távolítani a Lajta melletti magyar táborból schwarzgelb megnyilatkozásai miatt; de társai kiálltak mellette, s így a magyar hadsereg soraiban maradt. Vagy ott van a horvát Knezić Károly, akinek egyik testvére Buda 1849. májusi ostroma alatt az osztrák védőőrség soraiban harcolt. Knezić ugyanakkor a szerb Damjanich utóda lett a III. hadtest élén. A másik oldalon pedig ott van a Windisch-Grätz hadseregében ezredesként harcoló, született magyar Petrichevich-Horvát János; az 1849 márciusában Beniczky Lajos különítménye által Losoncról kikergetett Almásy Károly ezredes, vagy az itt fogságba esett Inkey Eduárd.
Választani tehát kellett, de ez hosszú folyamat volt. Karrierjével vagy életével fizethetett az, aki nem időben, vagy nem „jól” választott. Az uralkodó maga sem könnyítette meg a választást. Szeptember elején kedves hívének nyilvánította Jellačićot, október 3-án pedig feloszlatta a magyar országgyűlést; de aztán (ó, áldott bürokrácia!) október 17-én megerősített néhány, Mészáros Lázár magyar hadügyminiszter által felterjesztett katonatiszti kinevezést, igazolva ezzel a magyar Hadügyminisztérium legalitását.
Nem volt sokkal egyértelműbb hatása V. Ferdinánd lemondásának és I. Ferenc József trónra lépésének sem. Ismét több tiszt adta be lemondását, de a többiek maradtak, mondván: „az országot, az országgyűlés törvényes tekintélyét és az általa fölállított kormányt az ország és alkotmány iránti hűség zászlója alatt minden idegen bitorlás, minden hatalom és megtámadás ellen utolsó csepp vérig védeni el van határozva”. 1849 januárjára nyilvánvalóvá vált, hogy – Kossuth szavaival élve – „míg seregünk van, van hazánk”; tehát a hadseregen múlik, mi marad, vagy marad-e egyáltalán valami az 1848-as alkotmányból.
Maradt. A téli visszavonulások és sikertelen ellentámadási kísérletek után 1849 március–áprilisában a tisztek végre megérezhették a győzelem ízét. Úgy tűnt, ők választottak helyesen, s nem azok a bajtársaik, akik januárban jelentkeztek Windisch-Grätznél, s akiket jobb esetben rangfosztás, rosszabb esetben börtön várt.
De az eufória csak rövid ideig tartott. Buda visszavételének napján, Varsóban, I. Ferenc József megállapodott I. Miklós orosz cárral, hogy az hatalmas hadsereggel avatkozik be Magyarországon. Nyilvánvalóvá vált, hogy Bécs előbb hajlandó olyan hatalmak segítségét kérni, „melyek mint barátok veszélyesebbek, mint mikor ellenségek” (Kossuth); mintsem hogy bármilyen engedményt tegyen a magyar nemzetnek. Az osztrák hatalom szándékairól minden kétséget eloszlatott az új főparancsnok, Julius von Haynau táborszernagy első tette: 1849. június 5-én Pozsonyban kivégeztetett két honvédtisztet, Mednyánszky László őrnagyot és Gruber Fülöp századost.
A korántsem döntő csatának induló, de döntő vereséggé váló temesvári csata után már csak két lehetőség maradt. Tárgyalni (ha van kivel), vagy letenni a fegyvert. Hamar kiderült azonban, hogy tárgyalni csak a feltétel nélküli fegyverletételről lehet a nagyobb jóindulatot mutató orosz fővezérséggel; Haynauval pedig semmiről. S a tisztikar Görgei javaslatára, de a tábornok távollétében, két ellenszavazattal elfogadta az oroszok előtti feltétel nélküli fegyverletételt. Nem áltatták magukat rózsás reményekkel, hiszen tudták, „lehet, hogy utunk vérpadra vezet”.
Görgei hiába reménykedett abban, hogy ő lesz a győztes ellenség szilaj bosszúvágyának egyetlen áldozata. A cár érte közbenjárt, bajtársaiért nem. Haynau szándékainak ismeretében pedig egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a megtorlás véres lesz.
Haynaunak nem voltak aggályai. „Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen intő mód példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak.” 1849. október 6. és a többi októberi nap megmutatta, Haynau komolyan gondolta, amit mondott.
A vereség után minden emberben felmerült a kérdés: megérte-e egyáltalán ez a másfél év a vértanúkat, a felégetett városokat és falvakat, az értéküket vesztett Kossuth-bankókat? Volt, aki nemmel válaszolt; volt, aki bűnbánóan a mellét verte; volt, aki felelős(öke)t keresett; volt, akit felelőssé tettek. De a katonai vereség sem tehette semmivé a polgári átalakulást, a modern Magyarország létrejöttét.
A szerző történész, egyetemi tanár
Borítókép: Aradi vértanúk emlékköve, Magyarország és a Nagyvilág, 1874
