A recenziót veterán angol diplomata, Rodric Braithwaite jegyzi, aki moszkvai angol nagykövetként (1988–1992) közvetlen tanúja volt a történéseknek, és egyéb orosz történeti munkák mellett – saját szavaival „hasznos tényeket és kínos balítéleteket” felvonultató – emlékiratait is megjelentette, melyeket az általa ismertetett munka szerzője, az 1980-as években a Szovjetunióban induló, ma Londonban vendégprofesszorkodó orosz történész, Vlagyiszlav M. Zubok ugyancsak felhasznált. A volt brit külügyér szerint a Szovjetunió hidegháborús veresége mindig is valószínű volt: a túl nagy és túl szegény ország túl kevés kiviteli termékre támaszkodhatott. Vasmarkával Sztálin ugyan legyőzte a náci németeket, de rettenetes emberveszteség árán. Utána Hruscsov belebukott a barkácsmegoldásaiba, a hatalmat tőle átvevő keményvonalasoknak egy darab ideig ugyan sikerült katonai erőben utolérniük az Egyesült Államokat, de a fogyasztási javakkal terjedő amerikai szabadságeszmének nem tudtak gátat vetni. A nyolcvanas évekre a pártelit maga is elbizonytalanodott. A Politikai Bizottság vén, de nem ostoba tagjai Gorbacsovot választották, hogy javítsa meg a rendszert.

Elhomályosítás. A szóban forgó kötet borítója 
 
Ő nagy buzgalommal nekilátott, és óriási népszerűségnek örvendett külföldön, de amit ma elfelejtenek az oroszok – odahaza is. Azt hitte, a rendszert meg tudja menteni, a katonai kiadások lefaragásával, az amerikaiakkal való megegyezéssel a hidegháború felszámolásában, sete-suta gazdasági reformokkal, demokratizálással. Ezzel viszont a kelet-európai és a birodalmon belüli alávetett népek elkezdtek a függetlenségben reménykedni. A szovjet gazdaság mélyrepülésnek indult.

Gorbacsov minden hitelét elveszítette. A KGB-és-pártos keményvonalasok túl akartak adni rajta, mint annak idején Hruscsovon, de csúful kudarcot vallottak, mert még a katonák is tartottak a polgárháborútól. Kérlelhetetlen ellenlábasa, Jelcin bejelentette, hogy a Szovjetunió helyébe Oroszország lép, a leigázott népek pedig rohanvást elszakadtak. Jelcin döntő lépésre szánta el magát a gazdaságban: a boltok kiürültek, az emberek nem kaptak fizetést, ő maga pedig az italhoz folyamodott. A KGB-és Putyin átvette a hatalmat, helyreállította az ország nemzetközi presztízsét, a megkezdett reformok gyümölcseit learatta. A nép örült a viszonylagos jólétnek, nem foglalkoztatta Putyin kibontakozó tekintélyuralma,

egyre inkább elhitte: a demokrácia nem más, mint a Nyugat fondorlata, amellyel az tönkre akarja tenni Oroszországot.

A történet ismert. Sokszor elmondták. Kérdései pedig változatlanul elevenbe vágnak: Elkerülhető lett volna az összeomlás? Gorbacsov hibája volt-e? Nagyvonalúbb amerikai politikával jobb lett volna a végkifejlet?

Zubok, mint Braithwaite írja, roppant kutatási, levéltári anyagot mozgatva, többnyire kiegyensúlyozottan, újdonságokat felmutatva beszéli el a történetet, s Zubok szerint is a kétség megbénította a szovjet elitet Gorbacsov idejére, de amikor megbuktatta volna, akkor sem tudott jobbat. A kínai modell – a radikális piaci liberalizálással elegy mérsékelt tekintélyelvűség – követhető lett volna, de a „szánalmas kapitány”, ahogy Zubok nevezi Gorbacsovot, nem volt sem elég bátor, sem elég eltökélt ahhoz, hogy megvédje az Uniót, akár „az erőszak eltökélt használatával” is.

Braithwaite ezen ponton nagyon nem ért egyet Zubokkal. Úgy véli, nem Gorbacsovon múlt a Szovjetunió egyben tartása. Egy ember nem oldhatta volna meg az kommunista államalakulat létproblémáit. Gorbacsov sok hibát vétett, de tiszteletre méltóan tette. Ráadásul megnyitotta az országát, és

nem volt hajlandó vért ontani. Valóságosan hozzájárult továbbá a nukleáris rémálom megszűntéhez. Mindezért az oroszok nem lehetnek eléggé hálásak neki.

Ami az amerikaiakat illeti, a hidegháborús győzelem révén úgy érvényesíthették érdekeiket, ahogyan jónak látták. Megpróbálták Oroszországot liberális irányba elindítani, ahogy a leggyőzött Németországgal és Japánnal sikeresen tették. Zuboktól eltérően Braithwaite szerint az amerikaiak helyesen politizáltak; ne kérje rajtuk számon senki, hogy nem az ellenfelük feltámasztásán fáradoztak. Nemigen vették figyelembe az orosz aggályokat a NATO bővítésekor, Szerbia bombázásakor, Afganisztán elfoglalásakor és a fegyverellenőrzési rendszer lebontásakor.

Az új orosz politikai rendszer kialakítása jóval meghaladta volna még az ő lehetőségeiket is.

Erre csak az oroszok maguk lennének képesek. Az, hogy eddig nem tudtak a múlt tehertételeitől megszabadulni, és valamiféle működő demokráciát létrehozni, az ő mulasztásuk.

Vladislav M. Zubok: Collapse: The Fall of the Soviet Union (Összeomlás: A Szovjetunió bukása), New Haven, Yale, 544 oldal

A cikk eredeti változata itt olvasható.

Nyitókép: Mihail Gorbacsov a 2019-es győzelemnapi felvonuláson Moszkvában.