2021. március 1-jén, hosszas betegség után elhunyt Anatolij Zlenko, a független Ukrajna első külügyminisztere, személyes barátom. Ukrajna elnöke, Volodimir Zelenszkij Twitter-üzenetben méltatta „a fiatal állam diplomáciája és az ország külföldi képe megalapozójának” érdemeit. Az 1938-ban született diplomata-politikus 1990 és 1994 között, majd 2000 és 2003 között volt legnagyobb területű szomszédunk külügyminisztere. Következetesen képviselte hazája nyugati orientációját, és ezen belül szoros kapcsolatokat épített ki Lengyelország mellett Magyarországgal, azzal a két országgal, amelyhez Ukrajna területének jelentős része századokon át tartozott. Ezt azonban nem a jó kapcsolatokat nehezítő tényezőnek, hanem közös örökségnek és a baráti viszony egyik fő indokának tekintette.
1990. augusztus 24-én egyik első külügyminiszteri látogatóm volt Anatolij Zlenko, a már önállóságra törekvő Szovjet-Ukrajnát képviselve. A központi szovjet hatalom meggyengülésével az ukrán vezetés is, az Antall-kormány is kölcsönösen előnyösnek látta a kapcsolatok szorosabbá tételét. Ennek eredményeként 1991. május 31-én ukrán kollégámmal aláírtam a „Nyilatkozat a Magyar Köztársaság és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság együttműködésének elveiről a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása területén” című dokumentumot. Ez államalkotó tényezőnek ismerte el a nemzeti kisebbségeket, rendkívül pozitív kisebbségvédelmi elveket tartalmazott,


térségünkben egyedülálló módon rögzítette a kisebbségek egyéni és közösségi jogait, lényegében véve a kulturális és közigazgatási önkormányzat elvét fogalmazva meg.


Többek között megtiltotta a nemzetiségi arányok megváltoztatását, garantálta e közösségeknek nyelvhasználati jogaikon belül „nemzeti keresztneveik és családneveik használatát” (az addigi szovjet gyakorlatot megváltoztatva), és – legfontosabbként – az anyanyelven tanulás jogát „az oktatás minden szintjén”.
Autonómiát is ígért a kisebbségek számára: „olyan státus megteremtését ösztönzik, amely biztosítja jogukat a hatékony részvételre a közügyekben, ideértve az identitásuk védelmével és fejlesztésével kapcsolatos kérdéseket, a lakóhelyüket érintő döntések meghozatalát és végrehajtását”. Végül a két fél kötelezte magát, hogy elősegíti „a nemzeti kisebbségek jogainak nemzetközi jogi kodifikálását”. Mindennek a végrehajtására és ellenőrzésére Vegyes Bizottság létrehozását írta elő.
A lengyelekkel együtt elsőként ismertük el Ukrajna 1991. december 1-jén népszavazással megerősített függetlenségét. Ezt, miután a kijevi magyar főkonzulátust nagykövetséggé nyilvánítottuk, kitörő lelkesedéssel fogadták egész Ukrajnában. December 6-án Antall miniszterelnök Moszkvában, a Kremlben aláírta a Szovjetunió utolsó és az Orosz Föderáció első nemzetközi szerződését, előbb Gorbacsovval, majd Jelcinnel. Érvényét veszítette a Szovjetunió által korábban ránk erőltetett – álszent és verbális – barátsági szerződés, helyébe a valódi és önkéntes együttműködés lépett. A két ünnepélyes ceremónia után, még aznap délután Kijevben, a már sötétbe hajló repülőtéren, Kravcsuk ukrán elnök és díszszemle várta a magyar kormányküldöttséget, hogy a függetlenségét több mint háromszáz év után helyreállító Ukrajnával aláírjuk annak első nemzetközi szerződését. Az alapszerződés (az 1995. évi XLV. törvény) 17. cikke különösen sokat ígért. „A Szerződő Felek, teljes összhangban az Új Európáról szóló Párizsi Kartával és az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet más, vonatkozó dokumentumaival, kifejezik azt a meggyőződésüket, hogy a népeik közötti baráti kapcsolatok, valamint a béke, az igazságosság, a stabilitás és a demokrácia megkövetelik, hogy kölcsönös védelemben részesüljön a nemzeti kisebbségek etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitása, és ennek biztosítására meg kell teremteni minden feltételt. A Felek egyoldalú és közös lépéseket tesznek, hogy előmozdítsák a kötelezettségek végrehajtását az 1991. május 31-én aláírt Nyilatkozat a Magyar Köztársaság és az Ukrán SZSZK együttműködésének elveiről a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása területén című dokumentumnak és az ahhoz csatolt Jegyzőkönyvnek megfelelően. A Felek nemzetközi kapcsolataikban önállóan és közösen is fellépnek a nemzeti kisebbségekre vonatkozó nemzetközi dokumentumok megvalósítása érdekében.”
Ukrajna első nagykövetségét Budapesten nyitotta meg 1992. március 25-én. A szovjet diplomata múltját intelligenciájának és nemzetközi tapasztalatainak köszönhetően hamar levetkőző Zlenko külügyminiszterrel gyakori találkozásaink során meghitt viszonyba kerültem. Tudta, hogy Magyarország számára mennyire fontos az erős, Nyugatra tekintő Ukrajna, és megértette, hogy gesztusainkat az új ország leginkább azzal viszonozhatja, ha az ott élő, Ukrajna területéhez és népességéhez viszonyítva kicsiny magyar kisebbség megkapja a fennmaradásához és kultúrája ápolásához szükséges jogokat. Ezeket az ukrán parlament által 1992 nyarán elfogadott kisebbségi törvény többi szomszédunkhoz képest jóval nagyvonalúbban – a kialakuló európai normák szintjén – biztosította. Addigra már lett a kárpátaljai magyaroknak politikai pártja, Hungarológiai Intézete, magyarul lehetett írni a személy- és családneveket, valamint a helyneveket, helyreállítottak több magyar emlékművet, és újakat avattak, újraindult a kishatárforgalom. Még a független Ukrajna 1991. december 1-jei megvalósulása előtt az ukrán parlament, benne az ellenzék akkori vezető ereje, a Ruh elfogadta a magyar közösség önkormányzatának elvét. (1939 és 1944 között a Kárpátalján élő jó félmilliós ruszin lakosságnak a magyar kormány széles körű nyelvi és kulturális jogokat biztosított, még ha az 1940. július 23-án a Kárpátaljai Vajdaságról az országgyűlésnek beterjesztett törvényjavaslat Teleki Pál halála után, a háborús viszonyok következtében nem is vált törvénnyé.)
1992 óta sok víz folyt le a Dnyeperen és a Latorcán. A 2014-ben lezajlott Majdan-forradalom jövővel kapcsolatos elképzelései között szerepelt, hogy az eltérő hagyományú és nyelvű ukrajnai területek, az orosz és más nem ukrán közösségek problémájának megoldása a föderalizmus lenne. A Krím-félsziget Oroszország általi annektálása nyomán az országot elöntő ukrán nacionalizmus azonban a föderalizmus ellentétét, a centralizált állam és az ukránosítás programját fogadtatta el a kijevi törvényhozással, és a lakosság egynegyedét alkotó nemzeti kisebbségek elleni lépésekben éli ki magát. A magyar–ukrán szerződés szellemét és betűjét is sértő magyarellenes intézkedések és provokációk sorozata, mindenekelőtt pedig a magyar nyelvű oktatás súlyos korlátozását jelentő törvény és a kettős állampolgársággal rendelkezők jogainak tervezett korlátozása a harminc évvel ezelőtti kiváló kétoldalú viszony szöges ellentéte. 2018. október végén Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke Fedák Sári színésznő beregszászi szobrának avatása után Ungváron megbeszélést folytatott Hennagyij Moszkallal, Kárpátalja akkori kormányzójával. „Ukrajnának tudnia kell, hogy a jövője Közép-Európában van. Meg kellene értenie, hogy elegendő számára az a feszültség és konfliktus, ami Oroszországgal fennáll – nyilatkozta a magyar politikus. – Mi, magyarok, ebben a konfliktusban Ukrajna támasza lehetünk, de ha saját magát megfosztja attól a támasztól, amit a nyugati határain lévő szövetségesei jelentenek számára a NATO-ban és az Európai Unióban, akkor a saját jövőjét, kibontakozási lehetőségeit veszélyezteti, és ezzel a politikával játszik igazán a Kreml kezére.” Ha egyelőre a magyar részről kinyújtott kezet Kijevben nem fogadták is el, őrizzük meg Anatolij Zlenkót jó emlékezetünkben.