• Mikor fordult a figyelme a kábítószerekkel élők felé? Miért épp az ő életük és sorsuk foglalkoztatta Önt?

Tizennyolc évesen találkoztam először drogosokkal egy „illegális keresztény közösségben”, néhai Németh Géza (1933–1995) református lelkész, író, költő házi gyülekezetében. Úgy gondolom, Isten vezetett oda. Itt éreztem meg

az elhívást arra, hogy az ezzel a függőséggel küzdő emberekkel foglalkozzam.

Erre a radikális szociális témára – amely számos más területet is érint, mint amilyen például a mélyszegénység, a cigányság helyzete, a prostitúció (szexmunka) vagy a hajléktalanság – kaptam elhívást megtérésemkor.

• Az, aki a szűkebb vagy tágabb környezetében szembesül a problémával, kitől tudna most segítséget kérni? Van egyáltalán elég szakember és elég budapesti és vidéki, helyi vagy regionális intézet?

Ma sajnálatos módon jóval kevesebb a szakember, mint korábban, radikálisan szűkültek a lehetőségek az érintettek számára, ami az egészségüket és sokszor az életesélyüket is komolyan befolyásolhatja. Az egészségügyi és szociális, valamint közösségi ellátások fejlesztésére évek óta szinte nem, vagy legalábbis csak nagyon korlátozott mértékben biztosítanak anyagi forrást. Törvényszerű, hogy az ellátatlanság és kilátástalanság felerősíti az egyéni és közösségi ártalmakat.

• Mit kellene, mit lehetne tenni Ön szerint?

A megalapozott szakpolitikák Európában már korábban körvonalazódtak, és esetükben többé-kevésbé konszenzus alakult ki, legalábbis az Európai Unióban. Léteznek tehát szakmai érvényességgel bíró megoldások. Vannak más országokban olyan bevált jó példák, működő gyakorlatok, amelyeket mi is át tudnánk venni, vagy amelyekhez vissza tudnánk térni, ha erre döntés születne.

• A közelmúltban Téglásy Kristóf, a Drogkutató Intézet stratégiai igazgatója a drogtörvény szigorításával kapcsolatos pozitív fejleményekről számolt be a sajtóban.

A Magyar Drogterápiás Intézetek Szövetségének (MADRISZ) elnökeként talán jó rálátással elmondhatom, hogy

a szakemberek nem látják ezeket az eredményeket, már csak azért sem, mert túl rövid idő telt el a törvény bevezetése óta.

 Megbízható adatok még korántsem állnak rendelkezésre, a szükséges kutatások pedig nagyobb időtávot fognak át, ha finanszírozás hiányában egyáltalán megvalósulnak.

A kontrollvesztésnek több fokozata van (Designed by Freepik)

 

Úgy gondolom, mindenféleképpen a megelőzésre kellene sokkal nagyobb hangsúlyt fektetni. A szerfogyasztás hatására kialakuló kontrollvesztésnek öt fokozata van. Időben kellene beavatkozni, és megteremteni azt a biztonságos környezetet, azt a szakmai, intézményi hátteret, amely elősegíti a gyógyulást, majd a visszatérést a társadalomba.

A szakemberek örömmel megosztanák gondolataikat, szakmai tapasztalataikat, javaslataikat, ám az állam részéről erre jelenleg nincsen fogadókészség.

• A közösségi médiában a MADRISZ elnöksége nyílt levelet intézett a köztársasági elnökhöz, a miniszterelnökhöz és a belügyminiszterhez. Ezek szerint ennek sem lett visszhangja…

Mondhatjuk, hogy visszhangtalan maradt, igen. Számunkra nem elfogadható, hogy jelenleg az úgynevezett kínálatcsökkentés, tehát

az állam büntető eszközrendszere kerül előtérbe, miközben a keresletcsökkentés, tehát a közösségi, szociális és egészségügyi kezelés-ellátás sorvad.

A kínálatcsökkentés nagyon szegényes, és főleg emberileg nagyon igénytelen válasza a döntéshozónak, míg hosszú ideig erre vonatkozóan nagyrészt konszenzus állt fenn, például az első Orbán-kormány alatt is.

A drog fogyasztásának okai mindig komolyak, és minden esetben nagyon összetettek, erre kellene érvényes és elismert beavatkozásokat megvalósítani.

Hogy konkrét példákat is mondjak: ha mind a két szülő alkoholista – amit ár- és támogatáspolitikákkal az állam sok módon támogat –, akkor tulajdonképpen nem csodálkozhatunk azon, ha a gyermekük ebben a szenvedésteli helyzetben a kábítószerhez menekül, és kialakul az úgynevezett következményes droghasználat és drogfüggés.

Ez történik akkor is, amikor egy fiatal drogos lányt átvitt vagy tényleges, tehát jogi értelemben is elítélünk a droghasználata miatt, de nem számolunk azzal, hogy élettörténetében igen nagy arányban a szülők szerfüggése és sokszor családon belüli szexuális erőszak állhat, amitől nem védtük meg. Ahány ember, annyi történet.

Topolánszky Ákos: A fizikai és lelki nyomorban szenvedők számára nincs kiút és nincs segítség (a szerző fotója)

 

Mindenesetre nem is egyszerűen csupán szomorú, hanem egyenesen abszurd, hogy míg a drog illegális, és a kábítószerrel élőket üldözzük, őket büntetjük, a gyógyulásukat nem segítjük minden lehetséges eszközzel és módon – holott az Alaptörvény huszadik cikke voltaképpen kötelez az állampolgárok egészségügyi állapota javításának előmozdítására –, addig

létezik két olyan pszichoaktív szer is, az alkohol és a dohánytermékek, amelyek használatát az állam támogatja vagy tolerálja.

A pszichoaktív szerek története is azt mutatja, hogy azt fogják kábítószernek, tehát jogi értelemben tiltott pszichoaktív szernek minősíteni, amit a döntéshozó annak mond.

A rendelkezésre álló adatok közül a „legkeményebb mérőszám” az, ami a halálozást mutatja. Eszerint egy év alatt harminc-negyven fő távozik az élők sorából a drog, öt-hétezer fő az alkohol és nagyságrendileg húszezer fő a dohányzás és annak következményei miatt. Az évi harminc-negyven kábítószer-fogyasztó halála is elkerülhető lenne, ha időben megkapnák a megfelelő segítséget.

• Hazánkban manapság mely szerek a leginkább elterjedtek?

Az elmúlt tíz esztendőben sokat változott a helyzet. A heroin jelenleg visszaszorulóban van, a kokainnak van egy kisebb, stabil fogyasztói bázisa. Ők az élményt keresik. Ez utóbbi szer egyébként nagyon drága, egy gramm akár harmincezer forint is lehet.  Emellett persze ott vannak a szélesebb körben elterjedt, filléres áruk, amelyek főként a szegregátumokban, a mélyszegénységben élőknek adják meg azt a fajta bódulatot, amire a mindennapok reménytelensége miatt vágynak. Ők nem akarnak mást, csak kiszakadni a valóságból, és felejteni.

Bódulat a mindennapok reménytelensége miatt (Pixabay)

 

Igazi társadalmi tragédia, hogy míg a tehetős szerfogyasztó – ha akar –, meglelheti a kiutat, kaphat segítséget, addig a – mondjuk ki – fizikai és lelki nyomorban szenvedők számára nincs kiút, és

nincs segítség, mert azon a környéken, abban a közegben, ahol ők élnek, nincsenek szakemberek, és nincs kiépült intézményrendszer.

A szegregátumokba vagy távoli, lemaradó térségekbe nem jut el az ellátás, és az ott élők mindenfajta segítség nélkül maradnak.

• Dettre Gábornak, a 2001-ben készült, drogról szóló film, a Felhő a Gangesz felett rendezőjének elképzelése szerint a szeretet gyógyító ereje jelentené a valódi segítséget. Drogprevenciós szakemberként és lelkészként Ön mit gondol erről? Túl naiv az elképzelése?

Valójában nem az. Az, hogy most mindent és mindenkit büntetnek, nem visszatartó erő. Csak és kizárólag az elítélés és büntetés nem jelent igazi és tartós megoldást. Másként fogalmaznék ugyan, mint ahogy ő tette, de a lényeg valójában ténylegesen ez: a szeretet, a szeretetteli odafordulás a másik felé meg kell hogy találja társadalmi, szakpolitikai eszközeit, a társadalom, a szűkebb és tágabb közösség „szeretetének”, szolidaritásának kifejeződéseként. A rászoruló felé, aki függőségben szenved, akinek segítségre van szüksége.

Úgy gondolom, bibliai vonatkozásban Jézusnak Máté evangéliumában olvasható szavai a leginkább ideillők: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Mt 11,28)

A drogfüggőség betegség.

Megfelelő eszközökkel – információközlés, intézmények, járó- és fekvőbeteg-ellátás, reintegráció, például a közösségi lakhatás révén – össztársadalmi szinten lehetne pozitívan befolyásolható és kezelhető.

 

Nyitókép: Pixabay