Mielőtt kormányfőként először Washingtonba látogattam, Obama elnök a West Point katonai akadémián kijelentette, hogy Amerika nem lehet többé a világ rendőre egymagában. Abban a hitben, hogy a világnak szüksége van az agresszorokat elrettentő és legyőző rendőrre, és hogy Amerika az egyetlen ország, amelynek megvan az ehhez szükséges ereje és jóindulata, azt mondtam neki, hogy Amerikának soha nem kell egyedül maradnia, mert Ausztrália ott lesz mellette, és bár talán nem Amerika legerősebb és legfontosabb szövetségese, arra törekszünk, hogy a legmegbízhatóbbak legyünk.

Nem a szabad világ vezetője?

Így aztán Ausztrália lett az Iszlám Államot legyőző amerikai hadművelet második legnagyobb támogatója. Ezt akkor a tisztesség győzelmének tartottam a barbárság fölött, most azonban el-eltűnődöm, hogy amikor a tettre készeknek ezt a koalícióját összehozta, vajon nem az utolsókat lehelte Amerika mint a szabad világ vezetője?

Az különböztette meg a nyugati civilizációt minden vetélytársától és elődjétől (és hittem, hogy ez biztosítja maradandóságát és elsőbbségét a többiekkel szemben), hogy képes alkalmazkodni és megújulni. Végtelenül kíváncsi, soha nem elégszik meg, mindig keresi a jobbat. Csakhogy ezt a keresést most önmaga ellen fordítja, bénító kollektív önmarcangolásba kezdett, mely az egyéneknél halálvágyba, öngyilkosságba megy át. Izraelt leszámítva, ha a kormányzatba vetett bizalmat, a dolgok elintézésének képességét vagy pusztán az önbizalmat nézzük, a nyugati országok, különösen az angloszféra egyszerűen nem fungál és dominál, ahogy korábban tette.

Hogyan védhetjük értékeinket?

A történelem tanúsága szerint a civilizációk, a birodalmak letűnnek. Egyénekként feltételezzük, hogy körülményeink örökké megmaradnak, de a múltból tudjuk, hogy csupán a változás állandó, és az nem mindig jó irányba halad. Vajon most is olyan pillanathoz érkeztünk-e el, amikor a nagy tektonikus lemezek elmozdulnak, amikor a vezetés felelőssége áthárul egyik országról a másikra, amikor Rómát a sötét középkor váltotta fel; és mi hogyan védhetjük meg értékeinket a közelgő viharban?

Az agitátorok évtizedek óta követelik, legyen vége az amerikai imperializmusnak. Kívánságuk most talán teljesül is, de bizonyosan visszasírják. Végtére az Amerika képére megalkotott világ minden más alternatív rendszerhez képest jobban támogatja a kisebbségek jogait, a törvényen alapuló igazságszolgáltatást és az erős szociális biztonsági hálót.

A modern világot az angol nyelvű népek géniusza alakította a parlamentek anyjával, az ipari forradalommal, a kisebbségek emancipációjával, a világ legtöbb sportjával és közös nyelvével. A világ többi része pedig figyelte, megkedvelte és igyekezett elsajátítani. A hosszú angol–amerikai hegemónia, a Pax Americana a világot szabadabbá, igazságosabbá, biztonságosabbá és gazdagabbá tette, mint bármikor a történelemben.

Honnan a fenyegetés?

Sokan hasonlítják korunkat az 1930-as évekhez. A diktatúrák kihívása valóban semmivel sem csekélyebb, ha a militarista Oroszországot, az iszlamista Iránt vagy a kommunista Kínát nézzük: a maga módján mind rá akarja kényszeríteni cudarabb életmódját közeli és távolabbi szomszédaira. Az egyik különbség most az, hogy a Nyugat újrafegyverkezése lassú, és inkább szólam, mint cselekvés. De a legfontosabb különbség az, hogy azok az országok, amelyektől elvárható lenne a nemzeti szabadság és az egyéni jogok védelme, a legkiválóbb eszmék és kifejtésük szeretete, a lelkiismeret és a kötelességtudat mindig halk szavának tisztelete, most mintha a kollektív neurózisba süllyedtek volna: gazdaságilag stagnálnak, társadalmilag széttagoltak, katonailag gyengék, és mindenekelőtt erkölcsileg megzavarodottak. A civilizáció mintha magát fosztaná meg életerejétől, hogy aztán kívülről is megdöntsék. Az 1930-as évektől eltérően a bajunk nem annyira a külső fenyegetés, mint inkább a belső polgári viszály.

A Nyugat, különösen az angolszász világ soha ilyen gazdag nem volt, mégis ritkán voltunk lelkileg ennyire szegények; soha nem állt ennyi információ a rendelkezésünkre, mégis ritkán voltunk ilyen tudatlanok a valóban fontos dolgokat illetően. Ez a szellemi kiüresedés okozza a bénulásunkat; az önbizalomhiány, a közösségi médiától való függés, a család hanyatlása, a kábítószer-nyavalya és az üresen kongó templomok csupán tünet.

Hiábavaló remény

A globalizáció is közrejátszik a Nyugat hanyatlásában. Egyfelől nagy jót tett a világnak, mert a szabadabb kereskedelem mindenkit gazdagabbá és egyenlőbbé tett – valójában éppen ezt panaszolja fel Donald Trump: a globalizáció révén Kína gyorsabban gazdagodott meg, mint Amerika. A stratégiai egyensúly aligha maradhat változatlan, ha a két fő nyugati hatalom gazdasága ma mindössze ötven százalékkal haladja meg két legfőbb riválisáét. Az a végül hiábavalónak bizonyult idealizmus, remény vezérelte Clinton elnököt, amikor fölvetette Kínát a WTO-ba, hogy a gazdasági konvergencia intellektuális konvergenciához is vezet, a nyugati feltételeknek megfelelően.

A nyugati gazdasági dinamizmus helyreállítása két fő akadályba ütközik: a választók jogosultságtudatába és a zöld megszállottságba. Nehéz csökkenteni a kormány méretét, ha a folyó kiadásokat nem lehet visszafogni, ahogy bajos gazdasági növekedést elérni, ha a jövedelmező iparágakat bezárják. Ausztráliában, Nagy-Britanniában és Amerikában a nyugdíjasok és a munkavállalók aránya a 2000-es 1:4 arányról mára 1:3 arányra csökkent, és a század közepére 1:2 arányra fogy. Az ausztrál költségvetés leggyorsabban növekvő része, az adósságszolgálatot leszámítva, a fogyatékkal élőknek nyújtott túlméretezett támogatás. Ehhez képest kormányom 2014-es lépései, a nyugdíjkorhatár hetven évre emelése, a szerény rendelői vizitdíj bevezetése, és az, hogy kikötötte, hogy az iskolát befejezők vagy tanuljanak tovább, vagy dolgozzanak, ne rögtön segélyt vegyenek igénybe, politikai bűncselekménynek számított.

Ma a példának tekintett Európa adja a világ népességének tíz százalékát, a világgazdaság harminc százalékát, viszont feléli a világ szociális kiadásainak ötvennyolc százalékát. Ha a demográfia a végzet, akkor nem csoda, hogy a Nyugat tengernyi jövevényt fogad be, hogy a szaporodni képtelen társadalom „gondozási gazdaságához” legyen munkaerő.

A klímakatasztrófa sulykolása erkölcsi parancsot csinált a gazdasági öncsonkításból, és felgyorsította azt. Ausztráliában a környezetvédelmi jogi háborúzás 2018 óta nem hagyott egyetlen jelentős gázmezőt sem megnyitni, az utolsó nagy szénbánya megnyitását pedig tíz évig elodázta. Az Egyesült Királyságban pedig északi-tengeri vagy a rétegrepesztést igénylő olaj- és gázkészleteinek jelentős része kiaknázatlan marad, miközben az energiaárak körülbelül háromszor magasabbak, mint az Egyesült Államokban.

Elfogadhatatlan ellenreakciók

Demokráciában aligha meglepő, ha a belpolitikai aggályok kihatnak a külpolitikára, a nemzeti kormányok politikáját azonban egyre inkább a bevándorlás határozza meg. Ausztrália Kína- és közel-keleti politikáját nem annyira a nemzeti érdekek és értékek, mint inkább maroknyi etnikai képviselővel kapcsolatos politikai számítások döntik el. Sok nyugati országban a növekvő muszlim diaszpóra szemében a politikát inkább a Közel-Kelet, nem pedig saját környezetük vezéreli, ami viszont a nyugati eszmékkel összeegyeztethetetlen illiberális ellenreakciókat vált ki. A bevándorlás kétségtelenül jót tesz a befogadó társadalmaknak, de csak akkor, ha az újonnan érkezők hozzájárulnak azok képességeihez, és iparkodnak integrálódni, majd asszimilálódni.

De miért is asszimilálódnának a Nyugathoz, amikor az elveszítette önbizalmát? A fiatal amerikaiaknak azt tanítják, hogy a rabszolgaság az eredendő bűnük, holott véres polgárháborút vívtak a felszámolásáért. A fiatal briteknek azzal tömik tele a fejét, hogy Nagy-Britannia rabszolga-birodalom volt, miközben a Királyi Haditengerészet számolta fel a tengereken a rabszolga-kereskedelmet. A fiatal ausztráloknak pedig azt magyarázzák, hogy a modern Ausztrália az őslakosok szinte teljes kiirtásán alapszik. Csoda-e, hogy a két világháború megnyeréséért legtöbbet tevő országok már nem biztosak abban, hogy érdemes értük harcolni?

Amiről nem szabad elfeledkezni

Ha valaki a Nyugat mellett emeli fel a szavát, megosztónak, bigottnak, sőt rasszistának bélyegzik – és mint a szélsőjobboldali futóbolondnak kikiáltott Charlie Kirk esetében meg is gyilkolják, pedig ő csak vitatkozni, érvelni akart, újra kívánta éleszteni a keresztény hitet és az amerikai hazafias szellemet. A gyilkosság legvisszataszítóbb vonása az volt, hogy a szólásszabadságára mindig is büszke országban a halottra záporozott az online gúnyolódás és áldozathibáztatás – abban az országban, ahol a diákok több mint hatvan százaléka elfogadhatónak tartja, ha leordítanak egy szónokot, huszonhét százalékuk pedig nem lát kivetnivalót az erőszak alkalmazásában.

Szomorú igazság, hogy a legtöbb liberális demokrácia olyan sokáig élvezte a jólétet, hogy elfelejtettük, szinte semmi érdemleges nem jön erőfeszítés nélkül, hogy a szabadságot meg kell védeni, és gyakran a harc alternatívája a meghódolás. Ezt Izrael mindig is tudta, az ukránok nemrég fedezték fel, a tajvaniak most ébrednek rá. Charlie Kirk ezt akarta beláttatni félrevezetett kortársaival, és erről nem szabad a demokráciáknak elfeledkezniük, különösen most, hogy Amerika úgy döntött, végül is nem „pótolhatatlan nemzet”.

Veszélyezteti jó hírét

Donald Trump Amerikája továbbra is nyilván befolyásolni akarja a globális eseményeket, de az már kevésbé világos, hogy mi végre. Az amerikai diplomácia most nagyrészt arra irányul, hogy stratégiai versenytársaival kereskedelmi megállapodásokat kössön, hogy Ukrajnát meggyőzze az Oroszországgal szembeni ellenállás hiábavalóságáról, és lebeszélje Izraelt a megsemmisítésére esküdt apokaliptikus iszlamisták elleni további fellépésről. Bár az elnök belpolitikai programjában sok támogatnivaló van, és erős érvek szólnak a Kínáról való vámkivetésre alapozott gazdasági leválás mellett, a kormányzat azzal, hogy alkuit szemrebbenés nélkül az elnöki család érdekében köti meg, veszélyezteti Amerika jó hírét.

Amikor az elnök gúnyolódva Kanada miniszterelnökét „kormányzó”-nak nevezte, és a korábbi, általa „minden idők legjobb üzletének” mondott kereskedelmi megállapodást semmibe vevő vámokat vetett ki szomszédjára, semmi egyéb geopolitikai célt nem ért el, csak azt, hogy újra balos-zöld kormány kerüljön hatalomra. Az Indiára kivetett szükségtelen büntetővámokkal kockára tette két évtized stratégiai kooperációját Kína demokratikus ellensúlyával, mi több, károsan befolyásolta az indiai, japán, ausztrál és amerikai biztonsági együttműködést (Quad). Miközben a jóval több orosz olajat és gázt vásárló Kínát ilyen szankcióval nem sújtotta.

„Amerika nagyszerű, mert jó; ha viszont megszűnik jónak lenni, akkor nagyszerű sem lesz többé” – mondta állítólag Alexis de Tocqueville. Amerika „bármilyen árat megfizet, bármilyen terhet elhordoz, bármilyen nehézséget elvisel, bármely barátját támogatja, bármely ellenségével szembeszáll, hogy biztosítsa a szabadság fennmaradását és sikerét” – hangoztatta John F. Kennedy. Ausztrália soha nem habozott csatlakozni Amerika háborúihoz, még a vietnámiból is kivette a részét, mert erkölcsi indítéka volt ezeknek a háborúknak – egyébként pedig Amerika, akárcsak az Öt Szemnek, az angolszász országok titkosszolgálati együttműködésének többi tagja: „családtag”.

Tocqueville híres kétkötetes Amerika-könyve 1835-1840-ben jelent meg, az első kötet magyar fordítása 1838-ban, a másodiké (címoldala a képen) 1841-ben.

 

Ha más országok olykor nem adnak cserébe semmit Amerika erejéért és jóindulatáért, ez nem jelenti azt, hogy Amerikának nem érdeke kockázatot vállalni értük. Értem én, hogy a MAGA-mozgalom sérelmezi ezt, de nem tudom felfogni a civilizációs kötés szétszakítását. Még ha a független Ukrajna fennmaradása önmagában nem képez is alapvető amerikai érdeket, mi lehetne fontosabb a globális anarchia megakadályozásánál, vagyis annak biztosításánál, hogy az agresszió ne érje meg.

Churchill intelme

A világ liberális demokráciái olyan régóta építenek Amerika vezető szerepére, hogy elfelejtették, hogyan kell azt maguknak vállalniuk. Nemzeti és egyéni szinten több önállóságra és kevesebb önámításra van szükség. Korunk stratégiai veszélyein és belső zűrzavarain töprengve Churchillnek Csehszlovákia müncheni elárulása kapcsán mondott szavai jutnak eszünkbe: „Ez csupán az előíze annak a keserű pohárnak, amelyet naponta innunk kell majd, hacsak erkölcsi egészségünket és harci elszántságunkat nem állítjuk teljességgel helyre, és nem kelünk fel, nem állunk ki szabadságunkért, miként régen.”

Az erkölcsi egészség és a harci elszántság fogalma mára nagyrészt feledésbe merült. Minél több van az előbbiből, annál kevésbé lesz szükségünk az utóbbira.

 

A szerző politikus, Asuztrália korábbi miniszterelnöke

Nyitókép: Az adalaide-i vitenámi háború emlékmű; az egyik katona dél-vietnámi, hiszen értük harcoltak az USA-vezette csapatok, fotó: Pangalau, CC BY-SA 4.0 / Wikimédia