Hogy Dugin, az apa mennyire áll szoros kapcsolatban az orosz politikai vezetéssel, magával Putyinnal, ezt vitatják. Ő maga minden alkalmat megragad, hogy a magas politikai körökkel való kapcsolatáról a nagy nyilvánosság előtt beszéljen, de azt sosem említette, hogy akárcsak egyszer is találkozott volna Putyinnal. Az azonban tagadhatatlan, hogy erős az átfedés az ultranacionalisták, mindenekelőtt Dugin nézetei és az orosz külpolitika között. Voltak időszakok, amikor külföldön ismertebb volt, mint hazájában, de igazán az emelte arra a piedesztálra, amelyről mindig is álmodott, hogy 2014-ben felkerült az Egyesült Államok szankciós listájára. Nem tartozott sem a vezető politikusok, sem a politikai célokat támogató üzletemberek közé, és, saját állításaival ellentétben, valószínűleg hivatalos tanácsadói státust sem töltött be soha.

Alekszandr Dugin az Új Horizontok című nemzetközi konferencián az iráni Reza imám szentélyében, a világ egyik legnagyobb mecsetjében 2018-ban

 

Dugin szerint a hazafiság az, hogy az Egyesült Államok vezette atlantista világgal szemben fel kell építeni egy új birodalmat, egy eurázsiai szuperhatalmat, amely Oroszország védőszárnyai alatt a volt szovjet tagköztársaságokat integrálja az új szövetségbe. Ennek az eurázsiai birodalomnak feltétlenül kijáratot kell szereznie a „meleg tengerekhez”, akkor tud szembeszállni az atlantizmus jelentette globális kihívással. Ebben az akadályozó tényező Ukrajna, amely vagy Moszkva meghosszabbított keze lesz, vagy pedig ezt elutasítva kérdőjelessé teszi Oroszország biztonságát, és háborús tényezővé válik. A Fekete-tenger jelentőségét nagyban csökkenti, hogy a Boszporusz és a Dardanellák török, azaz atlantista kézen van, így egy újabb geopolitikai tényező megjelenése, amelyik akárcsak szimpatizál az atlantizmussal, fenyegetést jelent a jogos területi igényekkel fellépő Oroszország számára. 2014-ben Dugin felülvizsgálta korábbi nézeteit az eurázsiai birodalommal kapcsolatban, és

immár arról értekezett, hogy „Közép- és Nyugat-Ukrajnát, valamint Közép- és Nyugat-Európát is fel kell szabadítani az atlantista megszállóktól”.

Dugin ideológiája immár egybeesett a Kreml Ukrajna-politikájával, ekkor nevezték el „Putyin agyának”.

Dugin tudományos fokozatai, nemzetközi ismertsége ellenére egészen 2009-ig elsősorban médiaszemélyiség, publicista volt, amikor a moszkvai Lomonoszov Egyetem megbízott tanszékvezetője lett (ma pedig a sanghaji Fudan Egyetem Kína Intézetének tudományos főmunkatársa). Azonban 2014-ben, amikor Oroszország annektálta a Krímet, és Ukrajna keleti megyéiben kitört a háború, kirúgták az egyetemről, saját interpretációjában a liberális értelmiség ármánykodása miatt, valójában azért, mert az ukránok erőszakos megfékezésére szólított fel: a velük szembeni „genocídium” „törvényszerű és elkerülhetetlen”. A magát antifasisztának tartó Kreml számára ekkor még kényelmetlenek voltak Dugin neofasiszta nézetei. Az állami média vitte a Nyugat-ellenes narratívát, Putyin azonban nem beszélt politikája ideológiai hátteréről, és folyamatosan hangsúlyozta, hogy „pragmatikus” viszonyra törekszik a Nyugattal. A sértett Dugin a „hazafias beállítottságú állami politika” megújítását a fővárosban összpontosuló szakértői elit helyett országos hálózat kiépítésére alapozó Izbori Klubhoz csatlakozott. Az Izbori Klub az ukrán konfliktus kirobbanásakor azonnal elővette a XVIII. századi Novorosszija (Új-Oroszország) eszméjét. A területet – a mai délkelet-dél Ukrajnát – II. Katalin hódította meg. A gondolat feltámasztása nem más, mint az orosz birodalmi terjeszkedés újbóli követelése.

A Krím elcsatolását (2014) követően a kontinentális országrész keleti és déli megyéinek nagyvárosaiban tüntetések kezdődtek orosz zászlók alatt, melyek során a tüntetők elfoglalták a közigazgatási épületeket, kifosztották a rendőrségi fegyverraktárakat, embereket vertek meg, sőt erőszakos halálesetek is történtek, és újabb „Krímet”, azaz területfoglalást követeltek. A gyanú, hogy ezek nem spontán akciók, először Harkivban merült fel, amikor a tüntetők az orosz zászlót a főtéren egymással szemben álló városháza és színház közül az utóbbira tűzték ki. Kiderült, hogy aki összetévesztette a két épületet, egy orosz állampolgárságú futballfanatikus. Fegyveres csoportok szivárogtak be a Krím felől egy volt KGB-s tiszt, Igor Girkin-Sztrelkov vezetésével. A leplezetlen külföldi beavatkozásra válaszul Kijev meghirdette a „terrorelhárító műveletet” – kezdetben hivatalosan így nevezték a hadsereg bevetését a tiltakozókkal szemben. A Kijev által küldött sorkatonaság azonban teljesen tehetetlen volt, az első összecsapásban, Volnovaha alatt a lázadók támadták meg és lőtték halomra őket. A konfliktus nem terjedt át azokra a területekre, például Dnyipróra (akkoriban: Dnyipropetrovszk), ahol a tüntetők valóban helyi lakosok voltak.

Ez valódi sokk volt, senki sem számított másra, mint hogy a hadsereg megjelenése megakadályozza a helyzet eldurvulását. A nyugati országrészben is elfoglaltak közigazgatási és rendőrségi épületeket, de azzal a különbséggel, hogy a hivatalok működését nem akadályozták, nem szólítottak fel külföldi erőket, például a NATO-t beavatkozásra, vagy nem hívták Lengyelországot, foglalja el az országrészt. A nyugati országrészben is vertek meg embereket a zavargások során, de csak egy esetben voltak halottak. Az ismert odesszai eset (2014. május 2.) aztán Oroszország legfőbb hivatkozási alapjává vált. A kijevi vérengzés után voltunk, ahol a karhatalom a forradalmárok közé lőtt, aminek következtében több mint százan meghaltak, a Krím elveszett, Doneck és Luhanszk megyék nagy része fölött az államhatalom elvesztette az ellenőrzést. Ez nem magyarázat a kegyetlenségre, de fontos eleme a félelemnek, ami táplálta a kegyetlenséget.

Amikor a keleti megyékben kitört a háború, az első hónapokban ukrán részről elsősorban nem a hadsereg, hanem meglehetősen heterogén összetételű önkéntes századok harcoltak, közte szélsőséges nacionalisták is. Kijevnek hosszú hónapok alatt sikerült valamennyire rendezni a hadsereg sorait és az alig irányítható önkénteseket a nemzeti gárdába terelni. A túlkapások miatt eljárások és bírósági ítéletek születtek. Oroszország azonban ekkorra a szórványos csoportok helyett a wagneristákat vetette be, és súlyos vereségeket mért az ukrán hadseregre.

A minszki megállapodások a mészárlást voltak hivatottak leállítani, ehelyett befagyott konfliktuszóna alakult ki, alacsony intenzitású harcokkal.

A szeparatisták az általuk ellenőrzött területen lágert hoztak létre, ahol nemcsak a foglyokat, de a helyi lakosság megbízhatatlannak ítélt tagjait is fogságban tartották, megkínozták. Az „átnevelés” nyolc éve sem vezetett azonban ahhoz, hogy a helyi lakosok az „orosz világ” – és „Novorosszija” – maradéktalan híveivé váljanak. 2022. február 24., Oroszország Ukrajna elleni nyílt agressziójának kezdete annak próbája is volt, hogy Ukrajna lakossága mit szűrt le a háború nyolc évéből.

Sajtóhírek szerint apa és lánya egy autóban utazott volna, azonban az utolsó pillanatban Dugin átszállt egy másikba. Két kép éghetett bele a retinánkba: az egyik a lángoló autóé, a másik az azt meredten néző apáé. 2022. augusztus 20-án

Dugin a megtámadott ember állapotával szembesült.

Moszkva azonnal Kijevet vádolta meg, de ugyanilyen erővel gondolhatnánk azt is, hogy a gyilkosság Moszkva érdekét szolgálja, ezzel tudja felszítani még inkább az országon belül indulatokat, lecsillapítani az elégedetlenkedőket, igazolni a pusztítást Ukrajnában, az értelmetlen halált és szenvedést, ami az oroszországi otthonokba is beköltözött.

 

A szerző történész, a Társadalomtudományi Kutatóközpont főmunkatársa

Nyitókép: Darja Dugina 2022. április 6-án az egyik orosz tévében