Közismert hogy kezdeményező és meghatározó szerepet vállalt a nemzeti integrációs folyamatban: a Magyar Állandó Értekezlet létrehozásában, a státustörvény megalkotásában és a magyar állampolgárságnak a határon túli magyarság számára való megnyitásában.
Ez utóbbit fájdalmas folyamatként élte meg. 2004-ben hatalmas lendülettel vetette bele magát a kettős állampolgársági népszavazási kampányba, amelynek eredménye – pontosabban eredménytelensége – óriási családóssal töltötte el az anyaország iránt. Ezzel persze legkevésbé sem állt egyedül a határon túli magyarok között. Duray úgy látta, hogy arra a hazaárulásra, amelyet a posztkommunista-liberális kormányzat a népszavazási kampányban elkövetett, csak a baloldal két évvel későbbi, 2006-os látványos veresége kínálhatott volna gyógyírt. A gyógyír azonban elmaradt: a 2006-os választásokon ismét a posztkommunista koalíció nyert, amit Duray Miklós – a határon túli magyarság túlnyomó többségéhez hasonlóan – újabb elkeserítő pofonként élt meg az anyaország részéről.
Ez azonban nem kergette letargiába. Életének következő szakaszát annak szentelte, hogy szolidaritásáról biztosítsa és győzelemre segítse az anyaországi nemzeti tábort. Híres Kossuth téri állítása – „Viktor, a Felvidék Veled van!” – lényegében a külhoni nemzetrészeknek az anyaországon belül vívott harcát testesítette meg. Annak vált szállóigéjévé, hogy az elcsatolt területeken élő magyarságnak a sorsát közvetlenül befolyásolja mindaz, ami az anyaországban történik, s ezért
a demokrácia alapszabálya (semmit rólunk nélkülünk) szerint a határ túloldalán élőknek beleszólás jár az anyaország dolgaiba.
Voltak, akik nehezen tudták elviselni, hogy az igazság kérlelhetetlen kimondása részéről Magyarországra is vonatkozik. Beindult a gépezet az anyaországban, beindult a gépezet a cseh-szlovák nyilvánosságban, annak cseh, szlovák és magyar nyelvű részében egyaránt. Duray Miklóst első számú közellenségként állította be, immár nemcsak a szlovák propaganda, hanem a szlovákiai magyar és a magyarországi média jelentős része is. A Felvidéken akadtak, akik nyilvánosan, aláírásukkal ellátott nyilatkozattal határolódtak el attól, hogy Duray Miklós – szerintük – „beavatkozott” az anyaország mint számukra idegen ország „belügyeibe”.
Valójában Duray ifjúkora óta az igazság érdekében mindig is ugyanúgy kész volt az anyaországiakkal vállalni a konfliktust, mint ahogy a csehszlovák állam többségi nemzeteihez tartozókkal is. Saját elmondása szerint egyszer ifjú geológusként dolgozva a Kis-Kárpátokban meghallotta, hogy egy magyarországi turistacsoport tagjai a táj szépségében gyönyörködve a szlovákokat szidják, amiért „elvették tőlünk” ezeket a hegyeket. Odament hozzájuk, és helyre rakta őket, felhívva a figyelmet, hogy ott, éppen azon a környéken mindig is szlovák volt a lakosság.
Hogy vehették volna el tőlünk „a szlovákok” ezeket a hegyeket – vitatkozott velük –, amikor mindig is az övék volt, Trianon előtt is.
Jól jellemzi ez a történet, hogy mennyire hazug módon állította be a propaganda Duray Miklóst szlovákellenesnek. Ez az állítás egy olyan hamis feltételezésre alapult, amely szerint minden, ami jó a magyaroknak (s különösen a szlovákiai magyaroknak), az szükségszerűen ellentétes a már megboldogult, mégis megkérdőjelezhetetlen szentségűnek tartott csehszlovák állameszmével. Azaz, úgymond, „szlovákellenes”. Duray Miklós életműve azonban kifejezetten ennek a feltételezésnek a tagadása.
Duray Miklós életműve ugyanis azon alapul, hogy a magyar kérdés minden érdekelt fél számára elfogadhatóan megoldható lett volna a csehszlovákiai, és megoldható lenne a szlovákiai demokrácia keretében is. Mi több, a szlovákiai demokráciának feltétele is a magyar kérdés megnyugtató rendezése, hiszen a lakosság közel tíz százaléka – Dél-Szlovákiában ráadásul a többsége – magyar. A szlovákok csak akkor lesznek tényleg szabad nemzet, és Szlovákia csak akkor lesz tényleg szabad ország, ha a magyar nemzet Szlovákiában élő része is szabad lesz. Ezért a magyar és a szlovák emberek érdeke, más néven a magyar és a szlovák nemzeti érdek – az igazi magyar nemzeti érdek és az igazi szlovák nemzeti érdek – nemcsak nem ellentétes egymással, hanem egymást feltételezi: csak egyszerre érvényesülhet.
2010-ben Duray Miklós megpróbálta elérni, hogy az anyaország Országgyűlése vegye figyelembe a szlovákiai realitásokat, és néhány hónappal később, a szlovák választások után fogadja el azt a kettős állampolgársági törvényt, amely egyébként éppen őneki, Duray Miklósnak volt az egyik legfontosabb szívügye. Az állampolgársági kérdésben a szlovákiai magyarságot azóta is sújtó, magyar-szlovák „róka fogta csuka”-helyzetben – most amikor Duray már eltávozott közülünk – talán érdemes meggondolni, hogy nem volt-e (ekkor is) igaza.
Egyszer – a 2004. decemberi népszavazási kampány idején – egy tévéműsorban valaki úgy találta bemutatni a tévében Duray Miklóst, mint „kisebbségi politikust”. Ez ellen ő tiltakozott.
Erre azt mondták, hogy jó, „magyar kisebbségi politikus”. Ő erre ismét nemet mondott. Erre már a riporter kissé idegesen kérdezett vissza, hogy hát akkor mégis micsoda. „Magyar politikus” – válaszolta Duray.
Egész pályája során a teljes magyarság szolgálatát tekintette feladatául, azzal, hogy neki elsősorban ennek a közösségnek a szlovákiai részén jutott szolgálat. Elsősorban, de nem kizárólag. Mert azt is jól tudta, mert sok keserű élmény árán kellett megtapasztalnia, hogy a közösség egyik része csakis akkor lehet sikeres, ha a közösség egésze az. És hogy a közösség egésze sikeres-e, az oroszlánrészben a közösség központján, az anyaországon múlik.
Isten nyugosztalja a magyar nemzetpolitika veteránját! Támasszon Duray Miklós szellemi hagyatékához méltó utódokat a Felvidéken és a magyar nemzet egésze körében!
A szerző politikus (Fidesz), az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke
Borítókép: Duray Miklós, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának (MKP) volt stratégiai elnöke, író beszél a Debreceni Városvédő és -szépítő Egyesület, valamint a Borsos József Ifjú Városvédők Köre szervezésében, a trianoni békeszerződés évfordulóját megelőző estén, 2011. június 3-án tartott ünnepi megemlékezésen, a Magyar Fájdalom szobránál, Debrecenben.
MTI Fotó: Oláh Tibor
