Az Oxfam Elvesznek, nem alkotnak: a kolonializmus miatti igazságtalan szegénység és meg nem érdemelt gazdagság címmel jelentette meg immár többedjére a szegénységről szóló írását. A jótékonysági szervezet 1942-ben, Nagy-Britanniában alakult, hogy a háborús szegénységen enyhítsen. 1948 után az adományként átvett használt cikkeket árusító boltjaival hamar behálózta az egész országot, mára évente félmillió polgártól érkezik rendszeres pénzadomány, és munkáját húszezer önkéntes segíti. A hetvenes évek óta állami segélyeket is oszt világszerte, főleg nagy humanitárius válságokban. 1995-ben több szervezettel együtt létrehozta az Oxfam Internationalt. Tevékenysége még akkor is tiszteletet parancsol, ha nem tekintünk el a vezetőség arcátlanul magas díjazásától, a pénzszétosztási visszaélésektől, a nemi kicsapongásos-erőszakos botrányoktól (hol nem gond mindez?). Fennakadni azon lehet, hogy a pénztárcák tömeges megnyitását jól fogyasztható, hangzatos szólamokkal igyekszik elérni. Elsősorban a régi, főként marxista gazdagok elleni hergeléssel, amelynek ma Thomas Piketty igyekszik tudományos látszatot kölcsönözni: ki ne akadna fenn a hatalmasra nyílt bérollón, azon, hogy az egy százalékot kitevő északi milliárdosok harmincmillió dollárt nyúlnak le a nyomorgó Déltől óránként? Az nem számít, hogy a globalizációnak köszönhetően az utóbbi évtizedekben több mint hárommilliárd ember lépett a nyomorból a középosztályi életnívóra. Az idei Oxfam-jelentés azzal rukkolt elő, hogy a britek kétszáz év gyarmatosítása alatt hatvannégy billió dollárt szipolyoztak ki Indiából, és ez a kárpótlás másutt is gyakran emlegetett követelését is fölveti. Az egyszeri mumbai taxivállalkozó mondta erre válaszul: „Így a mai brahmanok is fizethetnének kártérítést az alsóbb kasztbelieknek.” Arról nem is beszélve, hogy az indiaiaknak eszük ágában sincs lemondani az angolról mint második nyelvükről és a britektől átvett demokratikus-jogállami intézményekről.
Nyitókép: Oxfam-üzlet, Knaresborough, Észak-Yorkshire, Nagy-Britannia
