Emmanuel Macron francia elnök alig két évvel ezelőtt „agyhalott”-nak nyilvánította a NATO-t, amelyet az Ukrajnával kapcsolatos orosz fenyegetések azonban megelevenítettek. Az európai biztonság ügyében csak a berozsdált, de bevált, Amerika irányította szövetség rúg labdába.

Hogy ez miként szolgálja Moszkvának azt a több évtizedes stratégiáját, hogy az USA-t kiszorítsa Európából, és így jobban a markában tarthassa az öreg kontinenst, annak csak Vlagyimir Putyin orosz elnök a megmondhatója. Akik viszont nincsenek beavatva ebbe a végjátékba, azok szemében dőreségnek tetszik.

Akármilyen döntésre jut is végül az orosz elnök Ukrajnáról, ha az volt a célja, hogy a nyugati szövetséget meggyengítse, akkor több öngólt is rúgott.

Először is felszította a NATO-hoz való csatlakozás vágyát, vagy legalábbis ennek a lehetőségnek az ébren tartását Svédországban és Finnországban. Egyik északi ország sem lépett be a katonai szövetségbe, amikor a hidegháború végén csatlakozott az EU-hoz, de a Krím-félsziget 2014-ben történt bekebelezése után mindkettő egyre szorosabban együttműködik az atlanti szövetséggel.

A putyini ultimátumok pedig még a legkevésbé buzgó NATO-tagokat is arra sarkallták, hogy a NATO „nyitott ajtók” elvét megerősítsék, jóllehet régóta kétlik sokan, hogy bölcs dolog lenne Ukrajna és Grúzia felvétele. Senki sem akarja azonban megbékéltetni Putyint, amikor több mint százezer orosz katonát vonultat fel Ukrajna határára.

Ezt igazolja a német hadiflotta-parancsnok lemondatása is, aki a Kreml vezetője iránti megértésének adott hangot, és annak, hogy a Krím soha nem kerül vissza Ukrajnához, amit egyébként a német uralkodó elit széles körben oszt, és ami – tegyük hozzá mi, magyarok –, történetileg messzemenően indokolt, ha ma gyakran szemforgató is.

Azáltal, hogy Putyin ragaszkodott a hidegháborús szuperhatalmi tárgyalási formához az USA-val, és megvetően hellyel sem kínálta az EU-t a tárgyalóasztalnál, egyúttal kihúzta a szőnyeget azok lába alól Párizsban, Berlinben és Brüsszelben, akik arról álmodoznak, hogy maguk alakítják ki az európai biztonság új architektúráját.

Feledhető Macron múlt heti európai parlamenti felhívása, hogy az EU vezetői dolgozzák ki az új biztonsági rend tervét, amit aztán a NATO-val és Oroszországgal egyeztetnek – ezt egyébként is legfeljebb kampányfogásként vetette be a hazai választókra sandítva, nem pedig komoly diplomáciai kezdeményezésként: az EU-ban tudvalevőleg módfelett megoszlanak erről a vélemények.

Végül pedig Putyin hetvenkedése sikeresen még mélyebben belerángatta az USA-t az európai biztonság intézésébe, éppen amikor két egymást követő elnök is inkább a kínai stratégiára akart összpontosítani, Biden elnök pedig csendesen azon mesterkedett, hogy az európai biztonság terhéből mind többet vállaljon az EU.

A mostani Fehér Házunk tehát belemenne Európa „stratégiai autonómiájába”, de közben éjt nappallá téve Európa biztonságával vesződik.

Akár megtámadja Oroszország Ukrajnát, akár nem – márpedig Putyin olyan magasra emelte a téteket, hogy csekély engedménnyel aligha éri be békésen –, ez a válság döntően meghatározza a NATO alakulását a júniusi sorsfordító madridi csúcson, ahol több mint tíz év óta először új stratégiai koncepciót fogadnak el, és új főtitkárt választanak.

Az orosz fenyegetés mellékes aggodalommá enyhült a szövetség korábbi stratégiájában: sokkal kevésbé számított súlyosnak a terrorizmus elleni harcnál, a távoli, afganisztáni és iraki válságoknál. Most azonban ismét visszatért, központi helyet foglal el.

A NATO-ra egyre nagyobb nyomás nehezedik kelet-európai tagjai részéről – akik végigszenvedték a szovjet uralmat –, hogy erősítse meg a mostani stratégiát, a keleti szárnyon ne csak minimális állandó erőt, hanem hidegháborús stílusú „előretolt védelmet” alkalmazzon. Ez magában foglalja azt, hogy a Balaruszban és az Ukrajna körül történt orosz összevonásokra válaszul több katonát és eszközt állomásoztatnak a frontvonalban.

Ennek első jeleit már láttuk, amikor az Egyesült Királyság csapatokat küldött a Baltikumba és Lengyelországba, Franciaország pedig felajánlotta, hogy maga is hasonlóképpen katonákat helyez ki Romániába, ahova a Der Spiegel szerint a NATO főparancsnoka is szárazföldi erők telepítését szorgalmazza. az USA valószínűleg szintén vezényel kisegítő alakulatokat a keleti szárnyra, miközben a korábban tartózkodó NATO-tagok, mint Spanyolország, hadihajót irányít a Fekete-tengerre.

Egyértelmű: az orosz fenyegetésre a NATO katonai jelenléte növekedni fog a korábbi szovjet blokk területén, nem pedig csökkenni, ahogyan Putyin követeli.

Az európai országok a fegyveres erőknek csupán egy közös szervezetével rendelkeznek, és a keleti szárnyon a szükségletek minden bizonnyal növekednek a következő hónapokban, miközben Szahel és Líbia térségében csökkennek, ahol az Unió katonailag beavatkozik vagy beavatkozott volna.

Nem kétséges azonban, hogy az Európai Uniónak megvan a maga szerepe, különösen, ha keményebb Moszkva-ellenes szankciókra vagy az orosz gáztól való függés csökkentésére kerül sor. Viszont nem lesz ott a tárgyalóasztalnál, amikor Európa jövendő biztonsági architektúráját alakítják ki.

A válság ugyancsak meghatározhatja az új NATO-főtitkár arcélét. Miután két egymást követő főtisztviselő északi országból, az EU védelmi erőfeszítésein kívülről került ki, több európai kormányzat, de különösen a francia azt akarta, hogy a mag-Európából válasszanak sokkal inkább Unió-párti főtitkárt, olyat, aki gondoskodik róla, hogy az európai szövetségesek több felelősséget vállaljanak tulajdon kontinensük biztonságáért, miközben Amerika biztonságosan ott marad a háttérben.

Minthogy azonban az ukrajnai küzdelem előreláthatólag elhúzódik, sőt valószínűleg eszkalálódik is, Washington, London és Varsó bizonyosan nyomást gyakorol, hogy ezzel szemben hagyományosan atlantista, Oroszországgal szemben kemény vonalat képviselő főtitkárt szemeljenek ki. Putyin csak magát kárhoztathatja, hogyha a végén hidegháborús harcos kerül a NATO-központ élére a következő négy évben, nem pedig olyan, aki Európa erőteljesebb irányító szerepéhez igazítaná a szövetséget.

Mindezek a következmények már kiforrtak, jóllehet egyetlen puska sem dördült még el – ha egyáltalán el fog.

Talán éppen ideje felhagyni azzal a feltevéssel, hogy Putyin mesterstratéga, és tudja, hogyan kell kihasználnia Európa gyenge pontjait és megosztottságait, Amerika csélcsapságát és vigyázatlanságát. A mostani válságban tanúsított magatartásával a Kreml ura keresztbe tesz Moszkva kinyilvánított céljainak – fejezi be fejtegetését Paul Taylor.

A NATO megerősödéséről szóló tételét azonban érdemes néhány kiegészítéssel árnyalnunk. Aligha mond ugyanis neki ellent, hogy néhány nappal korábban Oxana Schmies német Oroszország-szakértő a háborútól való bénító félelme miatt bírálta Németországot – elismerve persze, hogy ennek jogos történeti okai vannak, de azt bőven taglalva, hogy ezek mögött mára leginkább pőre üzleti érdekek húzódnak. Schmies egész érvelése nem más, mint felszólítás arra, hogy Németország hagyjon fel a már régen elavult Ostpolitikkal, a mindenáron való tárgyalás békeharcos hangoztatásával: a válságot Oroszország robbantotta ki ezúttal is, és a pisztolyt az szegezi Ukrajna homlokának. Hasonlóan írt egyebek közt a konzervatív amerikai National Review és a londoni Times is, bár ma már arról ad hírt, hogy az USA nyomására Németország talán mégse helyezi üzembe az Északi Áramlat 2-gázvezetéket.

Klaus Iohannis román köztársasági elnök tegnap azt nyilatkozta a Krónika tudósítása szerint, hogy „Románia biztonsága megerősítése érdekében konkrét tárgyalásokat folytat az amerikai és szövetséges katonai jelenlét növeléséről, intézményei pedig felkészülnek esetleges menekülthullámra”.

Szíjjártó Péter magyar külügyminiszter a Magyar Nemzetnek adott tegnapi interjújában pedig kifejtette: „Ha az ukránok nem lépnek vissza kisebbségellenes politikájuktól, az nagyon erőteljesen korlátozni fogja a magyar kormány lehetőségét arra nézve, hogy Ukrajnának bármiféle támogatást biztosítsunk, akár ebben a konfliktusban is.”

A CNN tegnapi tudósítása szerint a NATO-szövetségesek arról tárgyalnak, hogy

Ukrajna orosz megtámadása előtt is telepítenek csapatokat Romániába, Bulgáriába és Magyarországra

ugyanúgy, ahogy a balti országokba és Lengyelországba korábban már telepítettek.

Paul Taylor eredeti írása itt olvasható.

Nyitókép: NATO-csúcs Washingtonban 1999-ben.