Jogászprofesszor, politikus, író, a Délvidék egyik legjelentősebb magyar közszereplője, dr. Várady Tibor, az elmúlt évtizedekben felmérhetetlenül sokat tett a magyar kisebbség jogainak elismertetéséért a változó délszláv államban és nemzetközi téren is.

Több mint egy évszázados magyar jogászdinasztia ügyvéd sarjaként 1939. május 25-én született Nagybecskereken (Zrenjanin, Szerbia). (Szintén nagybecskereki ügyvéd öccse autóbalesetben hunyt el 1996-ban.) Nagyapja, Várady Imre országgyűlési képviselő is volt a Trianon előtti Magyarországon, a két háború között pedig a délvidéki magyar szellemi élet szervezője, a Magyar Párt elnöke, aki nagy tekintéllyel bírt a régió minden nemzetisége előtt.

Várady Tibor tagja volt az 1965-ben induló Új Symposion szerkesztő bizottságának, majd 1969 és 1971 között a lap felelős szerkesztője lett. 1971-ben a betiltás ellen igyekezett védeni a lap két számát az újvidéki bíróság előtt. Tagja volt a Híd és az Új Symposion körül szerveződő fiatal magyar írói körnek, Domonkos Istvánnal, Tolnai Ottóval, Végel Lászlóval, Bányai Jánossal és Gion Nándorral együtt. Élő kapcsolatot építettek ki a korszak magyar ellenzéki mozgalmaival. Várady Tibor, aki jogi tanulmányait a Harvardon fejezte be, sokat tett a magyar kisebbség elvi és gyakorlati jogaiért már a rendszerváltozások előtt.

Meghatározó szereplője volt az 1994-ben alakuló Vajdasági Magyar Szövetségnek, miközben szerves baráti kapcsolatai alakultak ki a szerb ellenzéki mozgalmakkal, Vuk Draškovićékkal, illetve a hozzá közelebb álló Zoran Đinđićcsel. Eközben folyamatosan ápolta amerikai jogászi és közéleti kapcsolatait olyan rangos egyetemeken, mint a Berkeley (Kalifornia), Cornell (Ithaca), majd az Emory (Atlanta). Rendes egyetemi tanárként oktatott, amerikai tanári pályáját az Emory emeritus professzoraként fejezte be.

1992 nyarán, amikor az amerikai állampolgárságú gyógyszergyáros Milan Panić jugoszláv miniszterelnök lett, Várady Tibort választotta igazságügy-miniszterének. Ketten nem hivatalos látogatásra érkeztek Budapestre júliusban, s Antall Józseffel négyen, egy vasárnap délelőtti bizalmas megbeszélésen kifejeztük kölcsönös szándékunkat a baráti együttműködésre a leendő békés, demokratikus Jugoszláviával. Amikor Panić – kis különbséggel és valószínű választási csalással sújtva – elveszítette a jugoszláv elnökválasztást Milošević-csel szemben, Várady Tibor lemondott, és családjával együtt Budapesten talált menedéket, s a CEU professzora lett.

Miközben részidőben továbbra is az USA-ban tanított, megtalálta elismert helyét nemcsak a nemzetközi jogászvilágban, hanem a magyar közéletben is, olyan barátok megbecsülését érdemelve ki, mint Martonyi János, Trócsányi László, Entz Géza és Vékás Lajos.

A Milošević-rendszer bukása után Várady segítette a demokratikus szerb (jugoszláv) kormány nemzetközi beilleszkedését, és így szerzett súlyát hathatósan vetette latba minden fórumon azért, hogy a magyar kisebbség politikai és kulturális szervezeteinek méltó tekintély és alkotmányos erő jusson a jugoszláv (szerb) politikai életben.

Működésének központját a 2000-es években már Budapestre tette, és írásaival szerepelt a magyar szellemi életben is. Emlékezetes például az a tanulmánya a Hungarian Review-ban, amelyben nemzetközi példákkal bizonyította, hogyan vált politikai bunkóvá a jelentését vesztett populizmus jelző. 

Miközben nemzetközi választottbírósági perekben vállalt szerepet, az elmúlt másfél évtizedben megkezdte a Várady-dinasztia épségben maradt irattárának rendezését. Mivel a jugoszláv kommunista hatalom módszeresen pusztította el a magyarság életének levéltári dokumentumait, Váradyék irattárában egyedülálló jogi krónikája maradt fenn több mint száz év délvidéki életének, magyar politikájának és az egykori Nagybecskerek soknemzetiségű mindennapjainak, a jugoszláv, majd német, majd ismét jugoszláv érákban.

Javaslatomra, a hagyaték óriási jelentőségének ismeretében, megegyezés született arról Várady Tibor és a Magyar Nemzeti Levéltár főigazgatója, dr. Szabó Csaba között, hogy Várady Tibor ezt az általa rendezett hatalmas és különleges kulturális kincset átadja megőrzésre és kutatásra.

Ezt megelőzően, az elmúlt tizenöt évben az írói tehetségű Várady Tibor színes, hol tragikus, hol humoros „jogásznovellákban” írta meg és adta közre az újvidéki magyar könyvkiadó, a Fórum gondozásában, egy sor kötetben, irodalmi feldolgozásban a peres ügyeket. Ezek az írások, a családi akták alapján páratlanul hű képet adnak a délvidéki élet mindennapjairól és a váltakozó politikai rezsimek mindenkori természetéről. E nagy sikerű, a totális hatalmak otromba működését, a tragédiákat és a mindennapi abszurditásokat finom visszafogottsággal és kitűnő iróniával megörökítő kötetek nyomán Várady Tibor szerb kitüntetést már korábban is kapott. E novellákért irodalmi díjat, most pedig egész jogászi életművéért a legnagyobb szerb akadémiai kitüntetést.  

A délvidéki magyarság múltjáért, fennmaradásáért és jövőjéért kevesen tettek hasonlóan sokat a nemzetközi porondon is, mégpedig a legmagasabb szinten, kivételes tehetséggel, igaz patriótasággal és feddhetetlen becsülettel.

Várady Tibor arcképéhez az is hozzátartozik, hogy ezt az írást olvasván első mondata ez lesz: „Hát, Gyuszi, azért ezt talán mégsem.”

 

A szerző író, költő, esszéista