Rendszerváltás – rendszerváltozás – rendszerváltoztatás. Mintha máig nem lenne egységes meghatározása annak a folyamatnak, amelynek emblematikus idejét 1990-hez köthetjük.
A terminológiai kérdések sokszor valóban nehéz helyzet elé állítanak, különösen a huszadik században. Egy fogalom alá sorolás olykor élet-halál kérdése volt. Nem mindegy, hogy valakit például kuláknak vagy osztályidegennek bélyegeztek. Az említett három kifejezés szinonimaként is felfogható, azzal kiegészítve, hogy mindegyik máshová helyezi a hangsúlyt. Ilyen értelemben mindegyiknek van igazságtartalma és létjogosultsága. A beszélgetés során Bíró Zoltán maga is váltogatta a kifejezéseket.
Vallomásában Bíró Zoltán dokumentálja, milyen közvetlen szerepet játszott a majdani MDF létrejöttében és irányításában, és hogyan látta az 1980-as évek második felének eseményeit a rendszerváltásig. A második olajválság nyomán, majd amikor Magyarország belépett a Nemzetközi Valutaalapba, a kommunista hatalom egyre inkább arra kényszerült, hogy a hatalomgyakorlásnak addigi diktatórikus módján valamiképpen változtasson. Gorbacsov hatalomra jutása 1985-ben még inkább megerősítette ezt.
Az említett események valóban fontos tényezői voltak a rendszerváltásnak. A nemzetközi gazdasági és politikai életben bekövetkezett események kezdetben a modellváltás gondolatát vetették fel a kommunista hatalmon belül. Ennek az volt a célja, hogy ne következzen be rendszerváltás.
A modellváltás lényege: működőképessé, elfogadhatóbbá tenni a kommunista rendszert, az alapok megtartásával.
A kommunista blokk ugyanakkor maradjon meg szovjet irányítással, a kommunista pártok dominanciájával.
A nyolcvanas évek vége felé haladva egyre inkább abba az irányba mutattak az események, hogy ez a kommunista párt által koordinált modellváltás, akár még a kommunista párt feltétlen uralma mellett korlátozott többpártrendszerszerű berendezkedést is el tud képzelni, ahol az „alternatív” politikai szerveződéseknek/pártoknak, ahogyan akkoriban mondták, korlátozott módon, de helyük lehet a nap alatt.
Bíró Zoltán felszólalása az 1987. szeptember 27-i lakiteleki találkozón (kollázs: Országút)
Jól kirajzolódik Bíró Zoltán szavaiból a modellváltásra törekvés a kommunista hatalom további fenntartása mellett. Már az 1970-es évek végétől kezdve megindult a kommunista párt (akkori nevén Magyar Szocialista Munkáspárt) berkeiben a népi vonalhoz tartozók modellváltási törekvése. Olyan mértékben, amennyit az adott pillanatban a legfelsőbb pártvezetés a szovjetekkel egyeztetve engedélyezett.
Ezzel a párt egyrészt bázist kívánt építeni, ugyanakkor semlegesíteni is akarta ezt az értelmiségi kört. Nehéz ezt dokumentálni, de Bíró Zoltán közeli képét adja ennek a macska-egér játéknak, s bepillantást enged ebbe a „húzd meg, ereszd meg” játszmába.
A párt bizonyos szempontból nem tudta nélkülözni az értelmiséget, a társadalmat. Ugyanakkor az értelmiségnek, a többségi társadalomnak is volt víziója arról, hogy mit szeretne magának kiharcolni.
A játékszabályokat, a mozgásteret a rendszer szabta meg, miközben a játékszabályok és a mozgástér folyamatos feszegetése folyt.
A hatalom számított a népi írókra, a népi gondolatra, a népi értelmiségre. Ez nem kizárólag a modellváltás kényszeréből fakadt. 1956 tapasztalataiból „tanulva” a Kádár-rendszer már nem brutális megfélemlítéssel kívánta biztosítani a hatalmát, hanem arra törekedett, hogy a társadalmi elfogadottság is hozzájáruljon hatalma legitimációjához.
Ehhez a társadalmi elfogadottsághoz hozzájárultak a „Kádár apánk”-mítosz megteremtése érdekében tett lépések, amelyek találkoztak a modellváltás igényével?
Kádáréknak szembe kell nézniük azzal, meddig tartható fenn az emberekben a félelem, a közvetlen elnyomás. Ehhez kellett igazítani a hatalomgyakorlás technikáját. Az ember természetéből fakad, hogy vágyódik a magántulajdonra, fontos neki, hogy saját közösségéhez tartozzon, ne pedig egy nagy ideológiai fogalmi rendszernek legyen alávetve. Igyekeztek kielégíteni – sokszor illuzórikusan vagy nagyon korlátozott módon ezeket a vágyakat. Nem engedték a magántulajdont, de engedték a háztájit, miközben igen durva módszerekkel hajtották végre a téeszesítést.
Kiskapukat nyitottak, amelyek azonban nem tartoztak a rendszer struktúrájához. A nem kommunista érzelmű értelmiség korlátozott szerephez jutása is ilyen kiskapunak számított.
Vekerdi László tudománytörténész úgy fogalmazott: az itthon maradt értelmiség egy része a kiskertekbe, a hétvégi telkekre emigrált. És volt a kollaboráló értelmiség.
Nehéz a belső emigráció és a kollaborálás határvonalát dokumentumokkal bizonyítani, de a Bíró Zoltánnal folytatott beszélgetésben sokszor szóba kerül, ha nem is direkt módon, mitől kollaboráció valami, és mitől értékátmentés. Hol az a kiskapu, amelynek szűk keretei között valaki meg tudja tartani önmagát, képviselni tudja azokat az értékeket, amelyek egyben attól is megmentik, hogy a rendszerhez való igazodás önfeladással járjon. Bíró Zoltán hangsúlyozza: Illyés Gyula, majd Csoóri Sándor esetében is azt látta, hogy Aczél Györggyel fenntartott kapcsolatuk nem jelentett behódolást a fő pártideológusnak.
Az Aczéllal való kommunikáció párbaj volt, amelyben Illyés Gyulának rendkívül jó érzéke volt ahhoz, hogy ebből a kapcsolatból a lehető legtöbbet hozza ki
értékmentésként a magyar irodalom, a magyar értelmiség, a magyar társadalom érdekében.
Kiderül Bíró Zoltán szavaiból, hogy a modellváltás kísérlete egyrészt népi vonalon indult meg az MSZMP-n belül, másrészt, és ez éppen Aczél György nevével fémjelezhető – Bíró Zoltán szóhasználatával – a „kemény mag” vonalán is megkezdődött a modellváltási törekvés. Ennek presztízsét teremtették meg például a Szabad Európa Rádión keresztül, az úgynevezett demokratikus ellenzék propagálásával. Ebből fejlődött ki a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ).
Az interjúkötetben elhangzottak megerősítik, hogy Aczél György kapcsolatrendszere nem szűkült le a „kemény mag”, másként az urbánusok vonalára, ő mindkettő felé szőtte a szálakat. A koordinátor szerepét játszotta abban, hogy a kommunista rendszer alapjai ne sérüljenek, de közben kiskapukat találjanak a társadalmi feszültségek levezetéséhez. Ugyanakkor azt nem szabad elfelejteni, hogy miközben a rendszer saját magáról igyekezett szabadabb, liberálisabb arculat benyomását kialakítani – erre utal a „legvidámabb barakk” szlogen is –, az 1956-os áldozatokat 1989-ig még eltemetni sem engedte. Ez sokat elárul a rendszer diktatórikus természetéről.
Horn Gyula 1989-ben szűkebb pártkörben fogalmazta meg: igen nehéz eljátszaniuk a reformert, mert akik a reformokat képviselik, ugyanők képviselik 1956 megtorlását is.
Aczél a nem kommunista értelmiséget is saját „hátországává” kívánta tenni, személyes kapcsolattartással, a közöttük lévő kapcsolatok befolyásolásával, olykor konfliktusok, ellentétek gerjesztésével igyekezett őket kézben tartani, ahol elsőrendű szempont volt számára, hogy nem válhatnak önálló, autonóm erőtényezővé.
A Bíró Zoltánnal készült interjúkötet a gyökereket, az MDF alakulásának motívumait és folyamatát érintette
(Fotó: Bágya Rita)
Meddig maradt meg a kommunista modellkísérlet a modell keretein belül? A Gorbacsov–Reagan találkozókon, majd 1989. december elején a máltai Bush–Gorbacsov találkozón dőlt el végleg a közép-európai térség, benne Magyarország további sorsa is. Arra lehet következtetni, hogy megállapodtak abban, a kommunista elit a többpártrendszer keretei között szabadon érvényesülhet gazdasági-pénzügyi vonalon, és megőrizheti politikai befolyását is. A modellváltás ekkor változott rendszerváltássá?
Véleményem szerint addig maradtak a politikai változások a modellváltás keretei között, ameddig a népképviselet érvényesülése korlátozott volt. Az általános és szabad választásra épülő demokrácia, a többpártrendszer bevezetésével már rendszerváltásról beszélhetünk. Az, hogy a rendszerváltás előtti és utáni elit kontinuitást mutat gazdasági-pénzügyi és politikai vonalon, még nem jelenti azt, hogy a modellváltás helyett nem következett be rendszerváltás. A törvényi változásokkal a szocialista gazdasági modell átalakult piacgazdasági, kapitalista modellé.
A kommunisták sok ponton átmentették ugyan magukat, de a régi személyeknek már az új struktúrához kellett igazodniuk.
Kiviláglik Bíró Zoltán szavaiból is, hogy az 1990-es választásokon induló pártokat az MSZMP „bábáskodásával” hívták életre, és arra lehet következtetni, hogy olyan személyeket igyekeztek ültetni az új pártok élére, akik az MSZMP-ben meghatározott irányba kormányozzák majd azokat.
A rendszerváltás folyamata még a korábbi rendszerben indult meg. A hatalmi dominanciát, a meglévő intézményi rendszert, az állambiztonság jelenlétét, az ügynökhálózatot, a sajtó befolyását nem szabad elfelejteni. A negyven éve egyeduralkodóként működő egypártrendszernek meghatározó szerepe volt a jövő formálásában.
A népiek – Bíró Zoltán részletesen dokumentálja ezt – 1990-re eljutnak a rendszerváltásszerű új hatalmi helyzetbe. Ugyancsak meghatározó politikai szerepbe jut a Bíró által „kemény mag”-nak nevezett csoport, az SZDSZ. A változás vezető erejeként megmutatkozó két pártot integrálni kellett. Ehhez Antall Józsefet találták alkalmas személynek.
Ez az a pont, amelynél a Bíró Zoltánnal készült interjúkötet véget ér. A beszélgetés az indulást, a gyökereket, elsősorban az MDF alakulásának motívumait és folyamatát érintette. Ami utána következett, az már egy másik korszak, és egy másik műnek lehet a tárgya.
Nyitókép: Szekér Nóra és Bíró Zoltán könyvüket dedikálják (fotó: Bágya Rita)
