1956 forradalma után az első jelentős tüntetés 1979 májusában Bibó István temetése volt, amikor az óbudai temetőben jelen volt a magyar szellemi élet elitje, a pályatársak, a rabtársak, a titkos hívek, valamint számos belügyi munkatárs. Amikor a koporsót leeresztették, eleredt az eső, és néhány százan elénekeltük a Himnuszt és a Szózatot. Már és még alig ismerték akkor, hatvannyolc évesen, nem sokkal felesége halála után, követte őt.
Az eseményről nem írtak az újságok, a sírköveken álló fotográfusok fényképei nem jelentek meg a képeslapokban, azóta is archívumokban rejtőznek. A felejtés 1981-ben tört meg, amikor az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem nevezetes, Bernben kiadott négykötetes vállalkozásában megjelentek összegyűjtött munkái, majd lassan itthon is napvilágot látnak a folyóiratokban, kéziratban fennmaradt művei.
Századunk politikai gondolkodójának, Bibó Istvánnak élettörténete örök erkölcsi példa – fölbuzdulások idején sokaknak – rendesen keveseknek.
Emlékiratokat nem írt, de annak tekintette az 1976-tól haláláig vele készített film- és hangszalagon rögzített emlékezéseit. Volt piarista diák, szegedi egyetemista, joggyakornok, miniszteri titkár, majd az 1945 utáni évek a nagy tanulmányok és a nagy csalódások ideje.
Bibó István (balról) Erdei Ferenc és Erdei édesapja (jobb oldalon) társaságában (Wikipedia)
A debreceni kormány belügyminisztériumában a közigazgatási osztály főnöke, Pesten miniszteri osztályfőnök, a szegedi egyetemen professzor, a Kelet-európai Tudományos Intézet elnöki teendőit is ellátja, akadémikus 1949-ig, amikor annyi más nagy magyar tudóssal, íróval együtt Rákosiék őt is kiszervezik az Akadémiáról.
Az Egyetemi Könyvtárban alsó fizetési osztályba besorolt szakozó és decimátor. Felesége, Ravasz Boriska sem a Baár-Madas Gimnáziumban a latin és történelem tanára, hanem egy általános iskola napközis felügyelője. Említett életinterjújában mondja: „1940-ben feleségül vettem Ravasz püspök lányát. Barátaim enyhe révülettel konstatálták, hogy nem fogok-e ifjúkorom úrigyereki környezetébe és tendenciáiba visszakanyarodni? Mindnyájan egy kicsit alábecsülték a feleségemben rejlő mélységes elfogulatlanságot, aki felnőtt egy környezetben, ahol a lehető legnagyobb sérelem érte az erdélyi magyarságot – és ez állandóan érő sérelem volt. Minthogy a világon a leghalványabb konvencionális gondolkodásra való készség nem volt benne, és
bár az ő számára újság volt, amit az én falukutató barátaimon keresztül a béresek sérelmeiről vagy a zsidók sérelméről hallott, de azt minden gond nélkül eltette az erdélyi magyarok sérelmei mellé,
és soha nem vetődött föl benne az a gondolat, hogy akkor most neki választania kell az egyik sérelem vagy a másik sérelem között.”
Bibó István már 1944 előtt is mentesítő iratokat gyárt üldözött zsidó ismerőseinek, majd eljön számára a cselekvés ideje: „A német megszálláskor elkezdtem magamban fogalmazni egy nagy békeajánlatot, amit a magyar munkásság kellene adjon a magyar értelmiségi középosztálynak, amit én nagyon jól ismertem.” A magyar értelmiséghez és a középosztályhoz intézendő javaslat – adta címül egy 1944-es kéziratának –, alig ismert kiáltványának talán legfontosabb mondatai így szólnak: „A magyar munkásság kész arra, hogy a hitlerista sáskahad kitakarodása után
a magyar állami élet és jogfolytonosság onnan folytatódjék, amikor Magyarországon az alkotmány, a törvények uralma és a jogrend megszűnt, vagyis 1944. március 19-től.
Ez azonban semmiképpen sem jelentheti annak a rendszernek a visszajövetelét, mely a magyarságot 1944. március 19-hez juttatta… A néhány oldalas fogalmazványt szegény feleségem fogvacogva hordozgatta táskájában, a világon semmi ötletünk nem volt, hogy kinek kell ezt odaadni, hogy ebből röpirat legyen. Nem is lett belőle semmi…”
1956-ban hasonló helyzetbe kerül: „23-a és 28-a között, vagyis még dörögtek a fegyverek, én egy cikket kezdtem el írni: hogy a kommunista párt halott, de a kommunisták annál elevenebbek. Tehát azt akartam regisztrálni, hogy ezt, ami mostanáig történt, ezt lényegében kommunisták csinálták. Tehát
senki se képzelje azt, hogy azért, mert a kommunista párt, mint szervezet úgyszólván láthatóan összeomlott, hogy azért a kommunisták nincsenek, és nem döntő faktorok.
Ezzel kezdődött a cikk, azután pedig ilyen kibontakozási tervezgetések voltak… ez a cikk eléggé meg volt már írva, de fogalmam se volt, hogy ezt hova kell vinni. Ez ismétlődő dolog volt, kritikus pillanatban nem tudom, hogy kivel kell a szálakat fölvenni.”
Végül ez alkalommal a sors megadta a méltó cselekvés lehetőségét: „(1956 november 2-án) péntek délután átmentünk Borsos Miklósékhoz, és onnan vitt le engem az autó a pártba, a Dorottya utcába, folyt a vita, hogy a Parasztpárt ne egy, hanem két tagot követeljen a kormányban. És akkor jött a nagy probléma, hogy ki lesz a második miniszter. Hogy az első Farkas Ferenc lesz, abban nem volt kétség. Ezt mindenki elfogadta,
a második miniszternek először hosszasan kapacitálták Illyés Gyulát, majd Keresztury Dezsőt. Mind a kettő kereken visszautasította, és akkor vetette fel Farkas Ferenc azt, hogy én legyek.
És én akkor elkezdtem egy két és fél órás keserves vitát, mert nem akartam miniszter lenni. És végül azt mondta Illyés Gyula, hogy igenis nekem kell lennem, mert ő azt várja tőlem, előállt Keresztury Dezső, azt mondta, hogy nekem kell ezt csinálni, mert bennem van civil kurázsi, most leginkább az kell…”
Bibó István felesége és Borsos Miklós társaságában
És valóban Bibó István államminiszter az, aki 1956. november 4-én, vasárnap reggel, mint a törvényes Nagy Imre-kormány képviselője, egyedül a helyén marad az intervenciós tankokkal körülvett Parlamentben. A korábbiak alapján
kiáltványt ír, nyilatkozatokat szerkeszt, átadja ezeket a nyugati követségeken – nem tudhatta, hogy a szovjet intervenció a nagyhatalmak tudomásával történt –
visszatér a Parlamentbe, és mielőtt az orosz katonák eltávolítanák, november 6-án kisétál a maga választotta illegalitásba. Januártól ismét bejár az Egyetemi Könyvtárba, és rendületlenül tovább írja Magyarország állami, társadalmi és gazdasági rendjének alapelveiről és a politikai kibontakozás útjáról szóló tervezetét, míg Kádár emberei le nem tartóztatják.
„Börtönéletem 1957. május 23-án este 11 órakor kezdődött, akkor csöngettek be hozzánk, úgy emlékszem, négyen. És közölték, hogy házkutatást fognak tartani. Barátságtalanok voltak, de nem gorombák. Engem feleségemmel együtt engedtek egymás mellett leülni egy kis dupla fotelre, de ránk szóltak, hogy ne beszéljünk. Két házbeli lakót fölhívtak tanúnak, azután kezdődött egy házkutatás, ahol föltúrtak mindent, de nem mondhatom, hogy bármit is földúltak vagy összetörtek volna. Körülbelül hajnal felé lettek készen, akkor elbúcsúztam családomtól, beraktak egy kocsiba, és bevittek a Fő utcára… Hárman voltunk vádlottak – emlékezik Bibó. –
Én Göncz Árpáddal nagyon hosszasan együtt konspirálgattam azt a keveset, amit csináltunk,
főleg az én cikkemnek a kijuttatását, amit végül ténylegesen Regéczy-Nagy László csinált. Ketten életfogytiglanit kaptunk, Regéczy 15 évet, idekint persze tudták, hogy a halálos ítélet benne van a lehetőségek között. Volt olyan legenda is, amiről későbben értesültem, hogy Nehru interveniált az érdekemben. De én ezt odabenn nem éreztem.”
Bibó szobra a szegedi Pantheonban (Wikipedia)
Ma már tudjuk, hogy valóban megtörtént az indiai miniszterelnök közbenjárása. 1963-ban, az általános amnesztiával szabadul. A Statisztikai Hivatal könyvtárában dolgozik, és bár professzori ösztöndíjra hívják Nyugatra, nem kap útlevelet, mert a kádári hatalom „utazása államérdeket sért” címkével bélyegezte meg őt is, mint az egyszerű állampolgárok zömét. És amikor a kádári konszolidációs politika az 56-osokat is egyre-másra emelte be külső udvartartásába, Bibó Istvánnal ezt nem tette, hiszen
ő szelíd kívülálló magatartásával világos véleményt mondott az általa minden szakaszában demoralizálónak tekintett kurzusról.
Ritkán idézett megfogalmazásával a kádárizmus a variált proletárdiktatúra rendszere volt.
Életútját a realitásérzék irányította és nem az álmodozás. A hamis realisták önmaguk felmentése okán nevezték előszeretettel naivnak. A forradalom emlékezetét évtizedeken keresztül próbálták hamisítással, minden eszközzel eltörölni. A forradalom utolsó békés napján, november 3-án, szombaton a Parasztpárt–Petőfi párt lapjában jelent meg egy fontos írás Gyűjtsük össze a forradalom dokumentumait! címmel. A Nemzeti Könyvtár munkatársai, egy fiatal tudós, Hankiss Elemér megfogalmazta felhívásukban pontosak és látnokiak voltak:
„A magyar forradalom győzelme a világtörténelem egyik legváratlanabb és legnagyszerűbb eseménye.
Hosszú éveken át ad majd reményt és mutat utat azoknak, akik reménytelen nyomorúságukban szabadabb és emberibb életre vágyódnak.
De félő, hogy az, amit a forradalom napjaiban átéltünk, hogy az, ami ma még az élmény hitelességével és élességével él bennünk, az idők múlásával emlékké halványul, mondákká, legendákká ködösül.”
Nyitókép: A Bibó házaspár Ravasz László társaságában
