Békét akartak – világháborút kaptak

Az első világháború nem Európa két szövetségének az ellentétei, hanem diplomáciájuk csődje miatt tört ki. A háború borzalmai, a tízmillió halott katona, az anyagi károk arra intették a világot, hogy ennek nem szabad megismétlődnie. Az országok közti viták megelőzésére, illetve rendezésére létrehozták a Nemzetek Szövetségét. Ennek elsődleges feladata a háborúk megelőzése volt az általános leszerelés és a kollektív biztonság (a békebontó elleni közös fellépés) elve alapján. 1928-ban a Briand–Kellog paktumban az akkori független országok (köztük Németország és a Szovjetunió is) lemondtak a háborúról mint a nemzetközi konfliktusok megoldásának az eszközéről. (Ez a kötelezettségvállalás elvben ma is érvényben van.)

Komolytalan ábránd

A német Nemzetiszocialista Párt vezére, Adolf Hitler Mein Kampf című könyvében (1925) meghirdette a versailles-i békeszerződésben gúzsba kötött Németország felemelkedésének, a más államokban élő németek egyesítésének és a szlávok rovására történő keleti irányú terjeszkedésnek a programját. Ezt a külföldi megfigyelők és politikusok komolytalan ábrándnak hitték, még 1933-as hatalomra kerülése után is. Pedig figyelmeztető volt, hogy miután Németország otthagyta a leszerelésről folytatott tárgyalásokat, és kilépett a Nemzetek Szövetségéből, elkezdte a békeszerződés nyílt megszegését. 1935-ben bevezette az általános hadkötelezettséget, hajóhadat és légiflottát épített, tankokat gyártott. A másik európai diktátor, Mussolini 1935 októberében megtámadta Afrika egyetlen független országát, Abesszíniát. A Népszövetség ezt agressziónak minősítette, és Olaszország ellen szerény szankciókat szavazott meg. De Anglia és Franciaország nem akarta „Hitler karjaiba kergetni” Olaszországot, és azt javasolta Hailé Szelasszié etióp császárnak, a „négus”-nak (etióp nyelven ’király’), hogy engedje át területe jelentős részét az agresszornak, akkor béke lesz. Az ajánlat azonban kitudódott, és a közfelháborodás elsöpörte a brit külügyminisztert. Fölmerült a szankciók kiterjesztése a háborúhoz nélkülözhetetlen olajra is, de ehhez az izolacionista Egyesült Államok nem volt hajlandó csatlakozni, így azt ejtették, a fasiszta Olaszország pedig legyűrte a bátran harcoló etiópokat.

A német blöff

A Népszövetség tehetetlensége súlyos precedenst jelentett, bátorította a diktátorokat. Nem is kellett soká várni, 1936. március 7-én a Wehrmacht harmincezer katonája bevonult a békeszerződésben demilitarizáltnak nyilvánított, Franciaországgal határos Rajna-vidékre. Tartva azonban a nagyhatalmak reakciójától, Hitler parancsba adta, hogy ha a német csapatok ellenállásba ütköznek, akkor azonnal vonuljanak vissza. A katonailag még gyönge Németország blöffje bejött, csapatai nem ütköztek ellenállásba, pedig Franciaország jogosan és könnyen megakadályozhatta volna Németország lépését. A Népszövetség egy szolid elítéléssel lezárta a kérdést. Ez volt a megbékéltetés, az „appeasement” politikája. A brit és a francia kormány abban bízott, hogy Hitler ambíciói Keletre, a kommunista Szovjetunióra fognak korlátozódni. Útban volt még azonban Csehszlovákia és Lengyelország.

Be nem avatkozás és a Nemzetközi Brigádok

Intermezzo volt a spanyol polgárháború: a törvényes, köztársasági kormány ellen föllázadt a monarchista, az olasz fasizmust követendő példának látó Franco tábornok. Az európai béke megőrzése érdekében, francia javaslatra huszonhat ország elfogadta, hogy nem avatkozik be a polgárháborúba, nem engedi fegyverek szállítását egyik fél számára sem. Ezt Olaszország és Németország nem tartotta be, repülőgépekkel, hajókkal és úgynevezett önkéntesekkel támogatta a falangista lázadókat. A Szovjetunió hasonló szállításai és a Nemzetközi Brigádok (köztük amerikai és angol önkéntesek) azonban nem tudták ellensúlyozni a masszív német és olasz segítséget, 1939-re Spanyolország is diktatúra lett.

Szovjet harci járművek a spanyol polgárháborúban (1936–1938) 

 

München: a béke ígérete

1938 márciusában jött az Anschluss, Ausztria bekebelezése. A nyugati demokráciák, élén Chamberlain brit miniszterelnökkel, ezt is tudomásul vették, mintegy belátva, hogy helytelen volt a békeszerződésben megtiltani az osztrákoknak a Németországgal történő egyesülést. Az 1938. szeptemberi müncheni konferencia volt a békéltetés csúcspontja: Franciaország és az Egyesült Királyság Olaszországgal együtt, a béke megőrzése reményében hozzájárult Csehszlovákia hárommillió német által lakott nyugati határvidékének Németországhoz csatolásához. El lehetett-e hinni a terjeszkedés ideológiáját nyíltan hirdető Hitler ígéretét, hogy a maradék Csehszlovákia határait tiszteletben fogja tartani? Chamberlain brit miniszterelnök elhitte, büszkén jelentette be, hogy a diktátornak tett engedménnyel biztosította Európa békéjét, „Peace for our times” (’béke a mi időnknek’), hirdette – a Benjamin Disraelinek a ténylegesen sikeresnek bizonyult 1878-as berlini kongresszus kapcsán használt kifejezését idézve – a brit–német nyilatkozatot lobogtatva. Valójában minden engedmény egy újabb agresszió ösztönzője volt. Münchent követte Csehszlovákia szétverése 1939 márciusában, Csehországból német protektorátus lett, Szlovákiából pedig német bábállam. A két nyugati demokrácia végre komolyan kezdett fegyverkezni, és Hitler elrettentésére garanciát vállalt a fenyegetett Lengyelország megvédésére, de – megbocsáthatatlan módon – nem készültek operatív tervek egy német támadás esetén nyújtandó katonai segítségre.

1939. szeptember elsején – figyelem: a lengyelországi német kisebbség megvédésének ürügyével – Németország megtámadta a behódolni nem hajlandó Lengyelországot. Anglia és Franciaország ezt már nem nyelte le, hadat üzent az agresszornak – de nem támadta meg, nem kényszerítette kétfrontos háborúra, ami Hitler szinte biztos vereségéhez vezetett volna.

Szégyen és háború

A megbékéltetés csődöt mondott politikájában talán az a legijesztőbb, hogy a nyugat-európai választók túlnyomó többsége – a béke reményében – támogatta. Azt gondolták, hogy ha Németország „jogos” követeléseit kielégítik, elkerülhető a háború. Ezt hitte az európai bal- és jobboldal, a brit konzervatívok s munkáspártiak, és a francia szociáldemokraták is. „Anglia választhatott a szégyen és a háború között – figyelmeztette Winston Churchill a brit parlamentet – a szégyent választotta, de meg fogja kapni a háborút!”

Ma, utólag visszatekintve, a hibák nyilvánvalónak tűnnek, hogy időben tett és összehangolt fellépéssel megelőzhető lett volna az újabb világháború. A pokolba vezető út valóban jó szándékokkal volt kikövezve. Ezt példázza Sztálin agresszív szándékainak kezelése is.

Sztálin békéltetése

Kevesen gondolnak arra, hogy a másik diktátor, Sztálin esetében megismétlődött a békéltetés. Ez 1941 nyarán kezdődött, és 1948-ig tartott, nem volt olyan látványos, de ennek is katasztrofális következményei voltak az egész világ számára. Az új megbékítési politikát a londoni Times jelentette be először – ugyanaz a lap, amely hírhedtté vált arról, hogy az 1930-as években a náci Németországgal való megegyezést támogatta. 1941. augusztus 1-jei vezércikkében elfogadta, hogy Közép- és Kelet-Európában a Szovjetuniónak méltánylandó érdekei vannak. Az 1941. június 22-i náci támadást követően kétségtelenül helyes volt, hogy Nagy-Britannia, majd később az Egyesült Államok szövetséget kötött Sztálinnal: a nyugati demokráciákkal is harcban álló Németország elleni küzdelem sikeréhez elengedhetetlen volt megmenteni az 1941 decemberére Sztálin szerint is halálos veszedelembe került Szovjetuniót az összeomlástól, hogy majd vele együtt legyőzhessék Hitler és Mussolini szövetségét. Azonban súlyos hiba volt Sztálint feltétel nélküli támogatásban részesíteni. 1941 decemberében Eden brit külügyminiszter moszkvai tárgyalásain nem emelt kifogást a Szovjetunió bejelentése ellen, hogy ragaszkodik az 1939-ben Hitler és Sztálin megegyezése alapján létrejött határaihoz – vagyis a balti államok, Kelet-Lengyelország és Besszarábia annektálásához. A japán támadás folytán a világháborúba belépő Egyesült Államok, nyomában pedig az Egyesült Királyság a határok kérdését félretette a győzelem utánra, és ezzel hallgatólagosan tudomásul vette Sztálin igényeit. Roosevelt elnök az 1943. decemberi teheráni konferencián csak arra kérte a szovjet diktátort, hogy a balti országokra vonatkozó szovjet igényeket ne érvényesítsék hatalmi szóval, tartsanak népszavazást, de hozzátette, hogy várakozása szerint a Szovjetunióban maradás mellett fognak dönteni. Sztálin azonban határozottan elutasított minden nemzetközileg felügyelt népszavazási gondolatot, azzal, hogy a szovjet alkotmány bőséges lehetőséget biztosít a közakarat kinyilvánítására.

Sztálin a háború után

Persze nem arról van szó, hogy az angolok–amerikaiak Teheránban elajándékozták volna Közép- és Kelet-Európát, hanem csupán arról, hogy tudomásul vették, a szovjet Vörös Hadsereg fogja „felszabadítani” azt, és ezt nem tudják megakadályozni. Valóban, hiszen Olaszországban csak csigalassúsággal haladtak előre, Roosevelt pedig a Balkán helyett a franciaországi partraszállástól várta Hitler mielőbbi legyőzését. A naiv amerikai elnököt talán megnyugtatta, hogy a Szovjetunió szavakban csatlakozott az 1941 augusztusában Roosevelt és Churchill által meghirdetett Atlanti Charta magasztos, egy békés, demokratikus világot meghirdető programjához, és azt remélte, hogy a háborús szövetség nyomán Sztálin és rendszere megváltozik, a háború után is folytatja a demokráciákkal kötött szövetséget. Churchillnek nem voltak ilyen illúziói, de el kellett fogadnia a gazdaságilag és katonai erőben hatalmas fölényben lévő szövetségesének stratégiáját.

Elbánás a szabadságukért harcoló lengyelekkel

Hogy Sztálint gesztusokkal és óriási hadianyag-szállításokkal nem lehet eltántorítani agresszív terveitől, azt nyilvánvalóvá tette a Hitler-ellenes szövetséghez a negyedik legnagyobb katonai kontingenst biztosító, hősies Lengyelországgal szembeni politikája. 1943 nyarán a németek megtalálták az 1940 tavaszán a katyńi erdőben és más színhelyeken Sztálin utasítására meggyilkolt lengyel hadifogoly tisztek maradványait. A pártatlan vizsgálat megállapította, hogy a tettes a szovjet, nem pedig a német fél volt, de a nyugati szövetségesek – félve, hogy Sztálin akár újból kiegyezhet Hitlerrel – a tömeggyilkosság tényét szőnyeg alá söpörték. Ennél még szégyenletesebb volt az 1944 augusztusában a németellenes lengyel ellenállás által kirobbantott varsói felkelés kezelése. Amikor a Vörös Hadsereg elérte Varsó keleti külvárosát, a londoni lengyel emigráns kormány ellenállási mozgalma, a Honi Hadsereg kiverte a fővárosból a németeket. Sztálin erre leállította csapatai előrenyomulását, és engedte, hogy szeme láttára, többheti harc után a németek a felkelést leverjék, és büntetésként Varsót szisztematikusan lerombolják. Még azt sem engedélyezte, hogy a nyugati szövetségesek légi úton támogassák a felkelőket, és a gépek szovjet területen szálljanak le üzemanyag fölvételére. Az amerikai és az angol kormány a lengyelek iránti hála és szimpátia ellenére ezt is lenyelte Sztálintól, mert Hitler legyőzéséhez továbbra is szükségük volt a közreműködésére, és nem kockáztatták meg, hogy a lengyelek miatt szakítsanak vele. Pedig az amerikaiak által hatalmas mennyiségben szállított repülőgépek, tankok és járművek nélkül a szovjet csapatok aligha jutottak volna el Berlinbe.

Európa keleti fele

Sztálin Jaltában és Potsdamban barátságos arcot mutatott, és szabad választásokat ígért a hadserege által megszállt országokban, de 1948-ra mindegyikre rákényszerítette a kommunista diktatúrát. A demokratikus hatalmak tehetetlenül nézték a vasfüggöny leereszkedését. Csak az Egyesült Államok atommonopóliuma és a nagy anyagi segítséget jelentő Marshall-terv őrizte meg a szabadságot Nyugat-Európában (lásd a Moszkvából tüzelt-támogatott kommunista pártok tevékenységét szerte a nyugati világban), de Európa keleti feléből csak egy új háborúval, atomfegyverrel lehetett volna kiűzni a szovjet megszállókat. Ezt azonban a nyugati demokráciák békepárti közvéleménye és politikusai nyolcvanmilliónyi háborús áldozat után nem vállalták. Amikor pedig a Szovjetunió is megteremtette a maga atombombáit, ezt már nem is vállalhatták.

A berlini fal 1967-ben (fotó: Friedrich Haag) 

 

A viruló agresszív nacionalizmus

Hitler és Sztálin nemzetiszocialista, illetve nemzeti kommunista birodalmi ambíciókat dédelgető rendszere halott, de az agresszív nacionalizmus, amely az önzésre, az alantas ösztönökre, a demagógiára apellálva próbálja megszerezni a közvélemény támogatását, és a legbrutálisabb módszereket is kész alkalmazni céljai érdekében, él és virul. Ha az ilyen rezsimeket nem fékezik meg és nem akadályozzák meg, hogy bevallott és bevallatlan céljaikat megvalósítsák, akkor mérhetetlen károkat okozhatnak az egész világnak. A demokratáknak világszerte fel kell ismerniük ezt a veszélyt, és nem szabad esélyt adniuk az agresszív erőknek a békítgetéssel.

A hidegháborúban a NATO ereje akadályozta meg, hogy Sztálin vagy utódai megkockáztassák a Nyugat elleni háborút. A mai agresszív hatalmak azt remélik, hogy pszichológiai hadviseléssel, az érthető békevágyat az atomháború fenyegetésével kombinálva, belülről alá tudják ásni a demokráciák eltökéltségét, hogy katonai és gazdasági erejük fenntartásával védjék meg szabad és demokratikus rendszerüket.

A szerző történész, diplomata

Nyitókép: „Béke a mi időnknek”, lobogtatja Neville Chamberlain a német–brit nyilatkozatot a két nép békeakaratáról, London, 1938 szeptember 30.