A kisebbségi jogok kérdését az első világháborút lezáró versailles-i békerendszer vetette fel, mivel az általa a nagy birodalmak helyén létrehozott kis nemzetállamok etnikailag nem voltak homogének. A közép- és kelet-európai nemzetállamokat kisebbségvédelmi szerződések aláírására kötelezték, amelyek a gyakorlatban ezeket nem váltották valóra, belügyeikbe való beavatkozásnak, szuverenitásuk korlátozásának tekintették, s ez a szemlélet sok tekintetben a mai napig nem változott. Külső feltételként létrejött a Népszövetség (más néven: Nemzetek Szövetsége), amely egyfajta „panaszirodaként” működött, hatékony jogvédelem nélkül. A második világháború alatt már csak formailag létezett. 1945-ben az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) lépett a helyébe, a részes államok közötti együttműködés elősegítésére. 1975-től ezt támogatta az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ), amely 1992-ben Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) néven intézményesült. Ennek legfőbb feladata a válságok előrejelzése, megelőzése, kezelése és a válságok utáni rehabilitáció, valójában azonban elsősorban megfigyelői funkciója van.
A nemzeti kisebbségek jogalanyiságának elismerése azonban mind a mai napig vitatott, sőt egységes fogalmi meghatározása sem létezik. Mindazonáltal megjelent az őshonos népeknek mint a nemzeti kisebbségek sajátos fajtáinak megkülönböztetése, először a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) 1957-es és 1989-es egyezményeiben, majd megszületett az ENSZ Közgyűlésének 2007-es nyilatkozata „Az őslakos népek jogairól”. Egységes definíciója az őslakos vagy őshonos népeknek sem alakult ki, de többnyire az őshonos népességet úgy különböztetik meg a bevándorlóktól, illetve a nemzeti kisebbségektől, hogy a gyarmatosításhoz kötik a definíciót (azok, akik a gyarmatosítók megérkezése előtt az adott területen éltek, például Észak-Amerikában az indiánok). Ugyanakkor az őshonosságra hivatkozás megjelent olyan népeknél is, mint például a krími tatárok, a romák, az abházok, a csecsenek, a tibetiek stb.
1991. augusztus 24-én az ukrán parlament elfogadta Ukrajna Függetlenségi Nyilatkozatát, melyet a december 1-jén tartott köztársasági referendum erősített meg. A függetlenség támogatottsága országosan jóval meghaladta a kilencven százalékot, az elutasítottság a Krím-félszigeten volt a legnagyobb arányú, meghaladta a negyvenkét százalékot. A Krím-félsziget az ukrán állami függetlenség hajnalától az Oroszország általi annektálásig következetesen harcolt a Kijevtől elhatároló autonómiájáért, amit Oroszország változó intenzitással, de folyamatosan támogatott. A Krímnek az ukrán függetlenség utáni történetéhez szervesen hozzátartozik a tatár nép deportálás utáni „visszahonosulása” a félszigetre, és folyamatos küzdelme a nemzeti önrendelkezésért.
A Krím-félsziget 1921 októbere és 1945 júniusa között Krími Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság, az orosz föderáció keretein belül autonóm státussal rendelkezett. Az autonóm területen az orosz és a krími tatár volt a hivatalos nyelv.
A második világháború alatti és utáni, nemzetiségi alapon történt deportálások és mesterséges betelepítések következtében a félsziget etnikai összetétele alapvetően megváltozott, közigazgatási státusát pedig egyszerű megyévé fokozták le, majd azt 1954-ben az orosz tagköztársaságtól átadták az ukrán tagköztársaságnak.
A Krím-félsziget autonóm státusának kérdése az 1980-as évek végén merült fel ismét, amikor a félsziget nemzetiségi összetétele a kitelepített nemzeti közösségek, elsősorban és zömében a krími tatárok visszatérésével ismét megváltozott. Az 1989. évi népszámlálás adatai szerint az orosz nemzetiségű polgárok alkották a lakosság 67,04, az ukránok pedig 25,75 százalékát. Ugyanakkor a lakosság 83 százaléka, és ezen belül az ukránoknak majdnem fele tekintette anyanyelvének az orosz nyelvet. Becslések szerint a félszigetre 1988–1994 között körülbelül kétszázezer krími tatár tért vissza (többnyire közép-ázsiai) kényszerlakhelyéről, és arányuk megközelítette a lakosság tíz százalékát.
1990. november 12-én a Krími Megyei Tanács nyilatkozatot fogadott el a félsziget állami és jogi státusáról, bejelentve a krími népek jogát államiságuk helyreállítására Krími Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság formájában, és e kérdésben 1991. január 20-án helyi referendumot tartottak. Ez volt az első népszavazás a Szovjetunió addigi történetében, melynek eredményeképpen 1991. február 12-én Ukrajna parlamentje törvényt fogadott el „A Krími Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság helyreállításáról”. A Krím-félsziget státusával kapcsolatban rendezett népszavazásnak az volt az egyértelmű üzenete, hogy ha Ukrajna kiválik a Szovjetunióból, akkor a Krím elszakad tőle.
Krím külön státusa bekerült az 1996-ban elfogadott, máig hatályos alkotmányba, illetve azzal összhangban, 1998-ban elfogadták a Krím Autonóm Köztársaság Alkotmányát. Az ukrán kormány, illetve számos bel- és külföldi megfigyelő a krími alkotmány jóváhagyását úgy kommentálta, hogy ezzel megoldották a „krími problémát”, azaz elejét vették a Krím elszakadását célzó orosz szeparatista törekvéseknek, megerősítették a félszigetnek mint Ukrajna szerves részének státusát, ugyanakkor több kérdésben önálló döntési jogkörrel ruházták fel a régiót. Csakhogy sem Kijev, sem a Krím nem lehetett elégedett a kompromisszummal: az ország és az autonóm köztársaság alkotmánya a terület jogi státusát nem határozta meg egyértelműen, mert elsődleges célként a „szeparatizmust” akarta megakadályozni. Valójában a formális nemzetek feletti autonómia az orosz közösség domináns helyzete miatt az orosz alapú identitás előretolt bástyájává vált.
Noha a krími tatárok nem hoztak létre etnikai pártot vagy pártokat, mégis sajátos esettel állunk szemben. Politikai képviseletük a parlamenteken kívül két pólus, a Medzslisz és a Krími Tatár Népfront köré szerveződött. Az 1991-ben megalakult Medzslisz a perszonális (személyi elvű) nemzeti önkormányzás és a nemzeti önrendelkezés jegyeit is magán viselő képviseleti, érdekvédő-érdekérvényesítő rendszerként működött több mint két évtizeden át. Elvi alapja, hogy a krími tatárok a Krím-félszigeten és Ukrajnában általában nem nemzeti kisebbségként, hanem népként, pontosabban, a nemzetközi jog szerint őshonos népként élnek, és mint ilyenek, jogosultak az önrendelkezésre saját szülőföldjükön.
A krími tatár elit és külföldi, elsősorban törökországi támogatóik jelentős erőfeszítései ellenére Ukrajna nem ismerte el ezt az intézményrendszert , bár ha az érdekek úgy kívánták, az ország és a krími autonómia vezetői tárgyalópartnernek tekintették a Medzsliszt, egyébként annak illegitim, törvényen kívüli voltát hangsúlyozták. 2014. március 16-án a Medzslisz bojkottálta a Krím hovatartozásáról rendezett népszavazást. Ezt követően Ukrajna elfogadta a szervezetet. 2016-ban pedig Oroszország betiltotta.
Ebben az álláspontban nem volt változás mindaddig, amíg 2014-ben Oroszország nem annektálta a Krím-félszigetet, ahol Ukrajnának az oroszok és a belaruszok után harmadik legnagyobb lélekszámú, negyedmilliós kisebbségi közössége, a krími tatárok élnek. 2014. március 20-án az ukrán parlament határozatot fogadott el a krími tatár nép jogainak szavatolásáról az ukrán államban. Ugyanekkor elismerte az ENSZ nyilatkozatát „Az őslakos népek jogairól”, amelynek 2007-es megszavazásakor még tartózkodott. A nyilatkozat továbbá felszólította a kormányt, hogy haladéktalanul terjessze a parlament elé a krími tatárok mint őshonos nép jogállását meghatározó jogszabály tervezetét.
Nem sokkal az ENSZ-nyilatkozat becikkelyezése után a parlament elfogadta a nemzetiségi ismérvek alapján deportált személyek jogainak helyreállításáról szóló törvényt, csakhogy az kizárólag a krími tatárokat nevesíti, nem foglalkozik a nemzetiségi alapon deportált személyek összességével.
Az őshonos törvény azonban nem született meg, hanem 2017-ben jött a nagy viharokat kavaró oktatási kerettörvény, amely a nemzetiségit felszámolva kéttannyelvű oktatást vezet be sajátos feltételekkel. Az egyik sajátosság, hogy kiveszi a törvény hatálya alól a magán- (nem állami) fenntartású oktatási intézményeket, a másik pedig, hogy sajátos nemzeti-nemzetiségi kategóriákat állít fel, melyek megkülönböztetésére a hatályos jog nem adott lehetőséget. Az oktatási kerettörvény megkülönböztette a tituláris nemzet, illetve a kisebbségek három kategóriáját: az Európai Unió valamely hivatalos nyelvén beszélőket, az őslakosokat és a meg nem nevezett, odaértendő kategóriát, az orosz kisebbséget. A kivétel, hogy a krími tatárok továbbra is anyanyelvű iskolába járhatnak. 2014 előtt alig több mint három százalékuk járt anyanyelvű iskolába, míg például a magyaroknak szinte száz százaléka. A törvény szerint az oroszoknak nagyobb arányban kell az államnyelven tanulniuk az egyes tantárgyakat, mint „az Európai Unió valamely hivatalos nyelvén beszélőknek”, tehát például a magyaroknak.
Így már két jogi hiátus is keletkezett: az őslakos/őshonos népekről szóló törvény, és de facto érvénytelenné vált az 1992-es kisebbségi törvény is, amely a nemzeti kisebbségi kategóriák között nem tett semmiféle különbséget, ahogy az Alkotmány sem, a különböző fogalmak használata ellenére.
2021. július 1-jén a parlament elfogadta a Volodimir Zelenszkij által május 18-án beterjesztett törvényt „Ukrajna őslakos népeiről”. A jogszabály definiálja az „őslakos nép” fogalmát. A hosszú definíció abban különbözteti meg az őslakosokat a nemzeti kisebbségektől, hogy azoknak nincs anyaországuk. Ebbe a kategóriába három népet sorol: a török nyelvcsaládba tartozó és szunnita iszlám krími tatárokat, valamint a pár száz fős közösséggel rendelkező, török nyelvcsaládba tartozó és a judaizmust követő karaimokat és krimcsakokat. Megkülönböztető jegy még, hogy saját képviseleti szerveket tarthatnak fenn, illetve rendelkezik a törvény nemzetközi képviseletükről is.
Ukrajna tehát azokat a jogokat adja meg azoknak a népeknek, amelyeknek lakóterülete fölött jelenleg nem gyakorolja szuverenitását, és amelyeknek e jogokra vonatkozó, az ukrán függetlenedés óta folyamatosan megfogalmazott kéréseit 2014 előtt alapból elutasította. Napirenden van az új kisebbségi törvény kidolgozása, amitől a fenti dinamika alapján az várható, hogy ellentétes irányban, éppen hogy rosszabb helyzetbe hozza majd a kisebbségeket, mint eddig voltak, hogy ezzel kivédjék az orosz „szeparatizmust”, megvédjék az országot a „belarusz úttól”. Az északi szomszéd, Belarusz gyakorlatilag már orosz nyelvű és sokkal inkább orosz belbirtok, mint valóban önálló szubjektum.
Nyitókép: A lakatlan Uszkut – krími tatár település a deportálások (1944) után, a betelepítés előtt (1945)
