Az első világháború felért egy kulturális öngyilkossággal, kezdi fejtegetését az idős politikus és tudós, felszámolta Európa elsőségét. Az európai uralkodók, mint Christopher Clark történész mondja, akár az alvajárók: vakon belesétáltak a háborúba, amit eszük ágában sem lett volna megtenni, hogyha látják, milyen világ köszönt rájuk a végén. Rivalizálásuk a korábbi évtizedek két szövetségi rendszerének létrehozatalában csúcsosodott ki, stratégiájuk pedig a mozgósításaik ütemében kapcsolódott össze. Így jutottak el 1914-ben odáig, hogy az osztrák trónörökös szarajevói meggyilkolása – egy szerb nacionalista merénylete – nyomán az acsarkodás általános háborúvá fajuljon, amikor az ősellenség, Franciaország legyőzését tervezgető Németország Európa másik végén lerohanta a semleges Belgiumot.

Európa nemzetei nem voltak tisztában a haditechnika fejlődésével, aminek iszonyú pusztítás lett a következménye. 1916 augusztusában, kétévi háborúskodás és több millió áldozat után a vezető nyugati harcoló felek (Nagy-Britannia, Franciaország és Németország) tapogatózni kezdtek, hogyan lehetne véget vetni a mészárlásnak. A keleti riválisok, Ausztria és Oroszország is hasonló tájékozódásba fogtak. Mivel a már meghozott áldozatokat semmilyen kompromisszum nem igazolhatta, és gyengének sem akart mutatkozni senki, mindenki vonakodott attól, hogy béketárgyalásokat kezdeményezzen. Ezért folyamodtak amerikai közvetítéshez.

Edward House ezredes, Woodrow Wilson elnök személyes megbízottja arra a következtetésre jutott, hogy a módosított status quo ante alapú béke már karnyújtásnyira van.

Wilson azonban, bár hajlandó volt közvetíteni, és végül lelkesen vállalkozott is erre, ezt a lépést a novemberi elnökválasztásig halogatta. Addigra pedig a britek somme-i támadása és a németek verduni offenzívája már újabb kétmillió áldozatot követelt.

Mint Philip Zelikow e tárgyról szóló könyvében írja, a diplomácia útját felverte a gyom. A Nagy Háború még két évig tartott, több millió áldozatot követelt, és menthetetlenül megingatta Európa egyensúlyát. Németországot és Oroszországot forradalmak tépázták meg, Ausztria-Magyarország eltűnt a térképről. Franciaországot a háború kivéreztette. Nagy-Britannia saját fiatal nemzedékét és gazdasági kapacitásainak jelentős részét áldozta fel a győzelemért. A háborút lezáró versailles-i szerződés pedig sokkal törékenyebbnek bizonyult, mint az általa felváltott struktúra. 

Vajon ilyen fordulóponthoz értünk most is, kérdezi Kissinger, amikor a nagyszabású ukrajnai katonai műveleteknek a tél megálljt parancsol? Többször kifejtette a neves diplomata, hogy támogatja a szövetségesek katonai erőfeszítéseit, hogy Oroszország ukrajnai agresszióját meghiúsítsák.

Lassacskán azonban időszerűnek tartja, hogy a már megvalósult stratégiai változásokra építve, azokat egy új struktúrába integrálva lépések történjenek a tárgyalásos béke elérése érdekében.

Az újkori történelemben

Ukrajna most vált először jelentős állammá Közép-Európában.

Szövetségesei támogatásával és elnökének, Volodimir Zelenszkijnek a vezetésével Ukrajna feltartóztatta az orosz hagyományos haderőt, amely a második világháború óta fenyegeti Európát.

A nemzetközi rendszer pedig – Kínát is beleértve – elutasítja, hogy Oroszország atomfegyverekkel fenyegetőzzék, vagy azokat bevesse.

Ez a folyamat újra felveti az Ukrajna NATO-tagságával kapcsolatos eredeti kérdéseket.

Ukrajna Európa egyik legnagyobb és leghatékonyabb szárazföldi hadseregére tett szert,

amelyet Amerika és szövetségesei szereltek fel. A békefolyamatnak Ukrajnát a NATO-hoz kell kötnie, akármilyen formát öltsön is ez.

A semlegesség már nem alternatíva,

különösen miután már Finnország és Svédország is csatlakozott a NATO-hoz. Ezért javasolta Kissinger májusban a tűzszüneti vonal kijelölését a háború kezdetekor, február 24-én fennálló határok mentén. Oroszország lemondana a hódításairól, de megtarthatná a közel egy évtizede elfoglalt területeket, így a Krímet is. Mindez a tűzszünet utáni tárgyalások tárgyát képezhetné. 

Ha a háború előtti választóvonalat Ukrajna és Oroszország között sem harcok, sem tárgyalások útján nem lehet kialakítani, akkor az önrendelkezés elvének alkalmazása is szóba jöhet. Az önrendelkezésre vonatkozó népszavazásokat nemzetközi ellenőrzés alatt lehetne megtartani a különösen vitatott területeken, amelyek az évszázadok során többször is gazdát cseréltek.

A békefolyamat célja kettős lenne: egyrészt Ukrajna szabadságának megerősítése, másrészt egy új nemzetközi struktúra meghatározása, különös tekintettel Közép- és Kelet-Európára. Idővel Oroszországnak is meg kell találnia a helyét az így kialakuló rendben. 

Vannak, akik azt szeretnék elérni, hogy a háború teljesen bénítsa meg Oroszországot. Ezzel Kissinger nem ért egyet. Bármennyire hajlik is az erőszakra, Oroszország bő fél évezreden át döntően hozzájárult a globális és a hatalmi erőegyensúly fenntartásához.

Történelmi szerepét nem szabad alábecsülni. Katonai kudarcai nem tették semmissé globális nukleáris hatóerejét, amely lehetővé teszi azt, hogy Ukrajnában eszkalációval fenyegetőzzék.

Ha csökkenne is ez a képessége, felbomlása vagy stratégiai politikai képességének megsemmisülése hatalmi vákuummá változtatná Oroszország tizenegy időzónára terjedő roppant területét. Az itt élő rivalizáló társadalmak aztán erőszakhoz folyamodhatnak. Más országok is így tehetnek, amikor követeléseiknek érvényt akarnak szerezni. Mindezen veszélyeket súlyosbítaná a több ezer nukleáris fegyver jelenléte, amelyek révén Oroszország a világ két legnagyobb nukleáris hatalmának egyike. 

Míg a világ vezetői szeretnének véget vetni a háborúnak, amelyben két atomhatalom verseng egy hagyományos fegyverekkel felszerelt országért, el kellene gondolkodniuk azon is: milyen hatással van erre a konfliktusra és a hosszú távú stratégiára a csúcstechnológia és a mesterséges intelligencia.

Már léteznek olyan autonóm fegyverek, amelyek képesek az általuk észlelt fenyegetést meghatározni, felmérni és célba venni, és így háborút indítani. 

Ha ezt a határvonalat átlépjük, ha a hi-tech szabványos fegyverré válik – a számítógépek pedig a stratégia legfőbb kivitelezőivé –, akkor példátlan helyzetbe kerülünk. Hogyan gyakorolhatunk irányítást ott, ahol számítógépek írják elő a stratégiai utasításokat olyan mértékben és olyan módon, hogy az lényegénél fogva korlátozza és fenyegeti az emberi közreműködést? Hogyan lehet megőrizni a civilizációt az egymásnak ellentmondó információk, észlelések, romboló képességek zűrzavarában?

Erre a fenyegetően közelgő világra még nincs elméletünk, és a témával kapcsolatos konzultációs erőfeszítések sem fejlődtek még ki – talán azért sem, mert az érdemi egyeztetések új felfedezések megosztásával járna, ez pedig már önmagában is kockázatot jelenthet a jövőre nézve (ehhez lásd cikkünket itt). A csúcstechnika és az ellenőrzésére irányuló stratégiák közötti szakadék áthidalása, vagy akár csak a következmények végiggondolása ugyanolyan fontos kérdés számunkra, mint az éghajlatváltozás, és olyan vezetőket kíván, akik egyaránt ismerik a technikát és a történelmet. 

Amikor a békét és a rendet akarjuk kialakítani, figyelmeztet írása végén Kissinger, két dologról kell gondoskodnunk: a biztonságról és a megbékélésről. Vannak, akik ezek között ellentmondást vélnek felfedezni. Márpedig ha nem érjük el mindkettőt, egyiket sem fogjuk elérni. A diplomácia útja rögös és csalódásokkal teli. De ahhoz, hogy eljussunk odáig, kell az előrelátás is, a bátorság is, de vállalnunk muszáj.

A szerző műfordító

A Spectatorban megjelent cikk eredetije itt olvasható.