Arra aligha érdemes rákérdezni, hogy melyiktől érdemes előbb tartanunk. A széles spektrumú – vagy általános célú – mesterséges intelligencia egyelőre távoli lehetőségnek tűnik, öntudatosságának lehetőségéről pedig még fogalmat alkotni is nehéz, ehhez ugyanis a saját öntudatunk lényegét sem ártana megértenünk. Számos „intelligens” alkalmazást azonban már ma is önző, ártani akaró, kicsinyes vagy éppen együgyű, a társadalom java iránt közömbös emberek hasznosítanak nagy lelkesedéssel a saját érdekükben, mindennapos jelleggel.

2020-ban a líbiai hadszíntéren a török hadsereg nagy valószínűséggel autonóm üzemmódban vetette be a Kargu-2-es lófráló muníciót (loitering munition), de az előle menekülő, bujkáló katonákon aligha a technológiai fejlődés feletti emberi kontroll elvesztése és a Neumann János-féle „technológiai szingularitás” eljövetele miatti pánik lett úrrá. Ők közvetlenül csak azzal szembesültek, hogy valaki egy intelligens porszívót szabadított rájuk, és az eltakarítandó piszok definíciójaként az ő személyleírásukat adta meg. Ilyen helyzetben pedig legfőképpen továbbra is a felhasználóra érdemes haragudnunk.

Ugyanígy nem érdemes a mesterséges intelligencián alapuló döntéstámogató eszközökre neheztelnünk, ha ezek éppen a mi munkakörünkben ítélik feleslegesnek az emberi munkát a továbbiakra nézve, vagy netán személyesen minket nyilvánítanak nélkülözhetőnek, a teljesítményünket leíró különféle adatok alapján. A kérdés nem az, hogy egy ilyen MI-nek „igaza van-e”.

A kérdés az, hogy érdemes volt-e egy MI-től azt kérdezni, mely emberek feleslegesek. Vagy esetleg az, hogy felesleges-e az a „menedzser” identitású személy, akinek ennél jobb kérdés nem jut az eszébe.

A német–amerikai összeesküvésben megjelent A mesterséges intelligencia kora és emberi jövőnk című könyv szerzőinek személyében a diplomáciai tapasztalat és a nemzetközi politika elemzése lépett frigyre az akadémiai és a vállalati szféra meglátásaival az MI-problémakör átfogó felmérése érdekében. Henry Kissingert talán nem szükséges részletesen bemutatni. David Huttenlocher az MIT (Massachusetts Institute of Technology) informatikusprofesszora, Eric Schmidt pedig a Google egykori vezére.

Ennek az „érdemeshármasnak” a létrehozása önmagában is jelentőségteljes. A nemzetközi politika képezi a mesterséges intelligencia rohamtempójú fejlesztését ösztönző versenyhatások egyik legfontosabbikát, miközben az akadémiai és a vállalati világ is alapvetően érdekelt az előrehaladásában.

Kissingerék régóta ismerős kérdéseket feszegetnek könyvükben. Nem is nyújtanak igazán nagy nóvumot. Könyvük jól használható akár diákok alapozó-bevezető olvasmányaként is a témában. Olyan optimálisan befogadható, tudományos és filozófiai népszerűsítő munkát alkottak, mintha egy MI precízen kiszámolta volna, mi fér el ilyen keretek között. Az olvasók figyelme könnyen további kérdésekre és problémákra irányítható a könyv tartalmán túlmenően – vagy éppen azzal szembemenően.

Régi felvetés, hogy a mesterséges intelligencia kommunikációs szakadékok leküzdésében segíthet – na de a diplomácia területén? Itt eleve a kiszámíthatatlanság és a meggondolatlan reakciók minimalizálására épül a legtöbb gyakorlat. Ehhez idomult az itt végbemenő érintkezések teljes nyelvezete. A tolmácsok ott vannak segíteni, és ha már ott vannak, sokszor ténylegesen több is a funkciójuk a puszta jelentésátadásnál. Maguk is megfigyelők például. A tolmács fordításának végighallgatása a partner nyelvét értő vezetőnek időt adhat megfogalmazni a saját gondolatait. Sokszor az tesz lehetővé politikai kompromisszumokat, hogy a megállapodások tartalmának leírása különböző nyelveken egy kicsit eltérő lehet – a precizitás esetenként szűkítheti a megegyezés lehetőségének mezsgyéjét. Az pedig alapvetően kétséges, hogy az emberi humor vagy az irónia mesterséges intelligencia által megfelelően közvetíthető-e, noha éppenséggel mindkettőnek nagy jelentősége lehet a diplomáciai érintkezések megfelelő kezelésében.

Az MI-k döntéstámogató-előrejelző alkalmazásának természetesen óriási jelentősége van már most is. Erősen elgondolkodtató, már-már paradoxonként leírható kihívás azonban összetett problémákra a jövőbelátás révén várni a választ olyan környezetben, ahol az e célból alkalmazott MI-k számára nem csupán az embereket is magukban foglaló rendszerek működésének értelmezése, hanem más MI-k működésének sikeres kiismerése is a feladat része. Tudja-e alakítani az MI-k alakította valóságot egy MI? Mi történik, ha a szuperokos MI találkozik a verhetetlen MI-vel? A jogosítványaiktól függően persze akár fel is vehetik a kapcsolatot, hogy megbeszéljék, amit kell. Hogy megegyezzenek – ami emberi szempontból egy kicsit félelmetesen hangozhat. Megegyeznek, tehát eggyé válnak? Ők, együtt – velünk szemben? A dolog egyébként nem különbözne nagyban attól, amikor az emberi döntéshozók próbálják meg kitalálni egymás szándékait, vagy éppen megállapodnak a fejünk fölött.

Valamelyest enyhítheti a merész, senki ember által eddig el nem gondolt problémamegoldásokat készen kínáló MI-kkel kapcsolatos aggodalmakat, hogy sem egy döntéstámogató rendszer következtetéseit, sem a szaktanácsadók tanácsait soha, egyetlen humán politikus sem követi egy az egyben. Egy politikusnak jellemzően az eszébe jutnak a választói és a privát, egyéni érdekei – az esedékes újraválasztása, újraválaszthatnékja, effélék. Igaz, egy mindenes tanácsadó ezt is figyelembe tudja venni, és a jövőben talán egy kellően komplex jutalomfüggvénnyel működő MI is lehet a Machiavelli által lájkolható kormányzás mikéntjének ügyeletes megmondója.

Amíg ennél specifikusabb egy MI feladata, például – mondjunk merészet – a pandémia vagy az energiafüggőségek problémájának megoldása, szkeptikusak lehetünk a változások forradalmiságát illetően. Végezzük el a gondolatkísérletet. Ha például arra a következtetésre jut egy MI, hogy ezeknek a kihívásoknak az eredményes kezeléséért esetleg rövid távon áldozatokat kell meghozni, egy politikusnak mindig eszébe juthat, hogy a szükséges intézkedések végrehajtása esetén szavaznak-e majd rá a választók.

Végeredményben az a kérdés, hogy érdemben befolyásolhatja-e a hatalmi egyensúlyt egy jobb tanácsadó, a jobb hírszerzés vagy – tágabb értelemben – a szó szerint „okos” hatalom modern eszköztára?

A válasz pedig a fentiek fényében az, hogy leginkább az ezekre ténylegesen hallgatni kész humán döntéshozó befolyásolhatja a hatalmi egyensúlyt.

De mi a helyzet azzal a döntéshozóval, aki a gyerekkorától kezdve MI-kre támaszkodik mindenben, új zenék meghallgatásától a párkeresésig és az ingatlanvásárlásig? Ezt a kérdést Kissingerék is megfogalmazzák. Az ilyen döntéshozónál éppen az MI-k kínálta útmutatás át nem gondolása lehet problémák forrása, amennyiben hiányzik a folyamatból bármiféle erkölcsiség vagy egyéb, az MI reprezentációs modelljén kívül eső paraméterek figyelembevétele.

Fontos ellentmondás érhető itt tetten Kissingerék könyvében. Egy csomó új problémával szembesülünk éppen. Az ismeretlen ismeretlenekkel teli jövőt próbáljuk belakni képzeletben, hogy túlélhessük a valóságban is. És ezért mit teszünk? Gondolatok kellenek, tehát betérünk a Kissinger nevű boltba, mert megszoktuk, hogy ilyenkor ezt tesszük. Az üzlet tulajdonosa kétségtelenül nagy tapasztalattal bír. Az amerikai elnök édesapja is lehetne. Ami korábban nem lett volna olyan nagy szó, de ez még most, ifjabb Joseph Robinette Biden esetében is így áll – sőt, az alternatívát tekintve Donald Trump esetében is jelentős Kissinger javára a korkülönbség. Ez pedig tünete számos problémának.

A tömegek a skálafüggetlen hálózatok evolúciójára jellemző népszerűségelvű kapcsolódásnak megfelelően keresnek kapaszkodókat. A Kissinger nevű alkalmazást böködik, hogy Új VálaszokhozTM – magyarul: védjeggyel biztosított válaszhoz – jussanak, mert mások is ezt csinálják körülöttük. Minden humán ezt csinálja. Új szerzőkről és a gondolataikról tájékozódni, ezek értékeit ki- és felismerni, illetve ennek mentén másokkal konszenzusra jutni – túlságosan bonyolult lenne a mai összetett információs környezetben.

Így pedig kirajzolódik Kissingerék könyvének talán legnaivabb eleme: hogy az MI-k interakciójából kialakuló nemzetközi válságok megelőzéséhez a fegyverzetkorlátozásokhoz hasonló megoldást keres a vonatkozó fejezet. Az MI-kről ennek kapcsán következetesen úgy beszél, mint eszközökről, márpedig ez hibás feltételezés. A stratégiában minden problémamegoldó gondolkodás a megfelelő ends-ways-means, azaz a kitűzött célokhoz rendelendő optimális eszközök és módszerek algoritmusát keresi. Ellentétben egy nukleáris robbanófejet hordozó ballisztikus rakétával, egy MI egyáltalán nem feltétlenül pusztán eszköz, már ma sem, amikor a gondolkodásunk pótlására használjuk. A jövőben pedig egyre inkább olyasmi lehet, amiben egyesül az eszköz és a módszer – sőt, talán még a kívánatos célok kijelölését is az MI-ktől várja majd számos döntéshozó.

 

A szerző külpolitikai szakértő, a Corvinus Egyetem docense