A második világháború után kialakult kétpólusú világrendben a biztonságot két nagy katonai tömb „szolgáltatta” – a NATO és a Varsói Szerződés. A negyven éven át húzódó „hidegháború” a berlini fal leomlásával, a két Németország egyesülésével, a szocialista tábor összeomlásával, a közép-európai rendszerváltásokkal, végül pedig a Szovjetunió felbomlásával és új országok létrejöttével ért véget. Formálisan a hidegháborúnak nem volt győztese. Zbigniew Brzeziński lengyel származású amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó szavaival:

„a hidegháború langyos békével ért véget, szemben a hideg békével, amely rendszerint a forró háborút követi”.

Ukrajna volt az első olyan szovjet utódállam, amelyik a NATO-val együttműködési megállapodást kötött, csatlakozott a Partnerség a Békéért programhoz, aláírta a Megkülönböztetett Partnerségi Kartát, részt vesz a NATO katonai misszióiban. Mérföldkövet jelentett 1997-ben a madridi csúcson a NATO és Ukrajna megkülönböztetett partnerségéről szóló karta aláírása, amelynek eredményeképpen megalakult a NATO–Ukrajna Bizottság. 2020-ban Ukrajna – Ausztrália, Jordánia, Georgia (Grúzia), Svédország és Finnország után – csatlakozott a 2014-es walesi NATO-csúcson létrehozott kibővített partnerség programhoz, amiben Magyarország támogatását is élvezte. Ukrajna beleírta az Alkotmányába is az euroatlanti integráció visszafordíthatatlanságát, jóllehet sem a NATO-, sem az EU-csatlakozás nincs belátható közelségben.

Ukrajna 2014 áprilisa óta háborúban él, ami azután csapott le az országra, hogy a két keleti megyében, Luhanszkban és Doneckben vitatott népszavazást tartottak az önálló köztársaságokká alakulásról. A hivatalos Kijev a szeparatizmus megakadályozására a hadsereget és az újjászerveződött nemzeti gárdát a keleti határokhoz irányította. A konfliktuszóna ugyan nem teljesen esik egybe a Donec-medencével (ukránul: Doneckij bászejn, oroszul: Donyeckij basszejn, mindkettő rövidítése: Donbász), de a közbeszédben ma már a Donbászon elsősorban a háborús területet értik. Ukrajna határainak teljes hossza 6500 kilométer, ebből az ukrán–orosz szárazföldi határ 2300 kilométer, s ennek mintegy 500 kilométernyi szakaszát érinti a háborús övezet. Sajátságos helyzet alakult ki a Krímen is a határ tekintetében: az orosz megszállás óta a de jure Ukrajnához tartozó terület de facto orosz fennhatóság alatt levő része és Ukrajna többi területe közti határvonalat Oroszország adminisztratív határnak, Ukrajna pedig vámhatárnak tekinti. A Krímnek és a keleti megyéknek a konfliktus által érintett területe összesen mintegy 45 ezer négyzetkilométer, Ukrajna területének megközelítőleg 7 százaléka. Az innen az ország belseje felé áramló menekültek egy addig ismeretlen fogalmat honosítottak meg Ukrajnában – a belső menekültekét. Az ENSZ egy 2019-es jelentése a „legöregebb menekülthullámnak” nevezte, mert az akkor immár 1,3 milliósra dagadt belső menekült réteg egyharmada a nyugdíjas korosztályhoz tartozott.

A Donec-medence szédítő gyorsaságú ipari felemelkedése a XIX. század második felében vette kezdetét. A század végére az Orosz Birodalom szénkitermelésének már majdnem fele innen származott. A rohamos ipari fejlődés a szovjet időszakban is folytatódott, a szovjet nehézipar, és azon belül egyebek mellett a hadiipar egyik fellegvára volt, s végül a független Ukrajnának is az egyik legfontosabb gazdasági régiója, amely aztán a háború miatt kikerült az ország vérkeringéséből.

A konfliktus rendezésére a normandiai négyek – Ukrajna, Oroszország, Németország, Franciaország – megkötötték az első, majd a második minszki megállapodást, amelyek lényege nem a külföld általi rendezés, a kvázi beavatkozás, hanem ajánlás megfogalmazása arra vonatkozóan, hogy a szembenálló felek – Kijev és a szakadár köztársaságok képviselői – egyezzenek meg egymással. A minszki megállapodások végrehajtásáról folyó tárgyalások áttöréshez nem vezettek,

a harcok pedig folynak immár kétszer annyi ideje, mint ameddig az első vagy a második világháború tartott, meghaladva a 2800 napot.

A nem hivatalos megnevezés a „hibridháború”, amely kifejezést először az 2006-os libanoni, majd a 2008-as grúziai háborúval kapcsolatban használták. Ukrajnára Frank van Kappen holland politikus, nyugalmazott tábornok alkalmazta először. A fogalomnak több definíciója létezik, lényege az, hogy az ilyen háborút folytató állam alkut köt nem állami végrehajtókkal – fegyveresekkel, a helyi lakosság csoportjaival, szervezetekkel, melyekkel a formális kapcsolattartás teljességgel lehetetlen –, s ezek olyasmiket tehetnek meg, amiket maga az állam nem. Ahogy van Kappen fogalmazott: „Az összes piszkos munkát el lehet végeztetni a nem állami szereplőkkel.”

A hivatalos Oroszország „Ukrajna fegyveres egységeinek egymás elleni harca”-ként, azaz „polgárháború”-ként tekint a konfliktusra. A hivatalos Ukrajna a Nemzetbiztonsági Tanács 2014. április 13-i határozata alapján másnap 405. számmal meghozott államelnöki rendeletben indította meg a szakadár köztársaságok ellen a „terrorelhárító műveletet” – az ukrán és az angol megnevezésének egyaránt ATO (anti-terrorist operation) a rövidítése, amely elsősorban a kárpátaljai szereplők révén a magyar köznyelvbe is bekerült. Az ATO speciális jogi rezsimet jelentett, hadiállapot bevezetése nélkül, az Ukrán Biztonsági Szolgálat (SzBU) irányításával. Ezzel együtt a parlament elfogadta a 2014. április 15-én kelt 1207-VII. sz. törvényt az ideiglenesen megszállt területek státusáról. A 2018. január 8-án kelt 226-VIII. sz. törvény (Donbász reintegrációs törvény) pedig bevezette az „ideiglenesen megszállt területek” fogalmát, illetve Oroszországot „megszálló országnak”, a harcokat orosz fegyveres agressziónak, a háborús terület közigazgatását pedig „okkupációs közigazgatás”-nak nevezte.

Önkéntes ATO-katona emlékműve Kijev Trojescsina negyedében. Felirata: „Ez a mi földünk, amit Isten adott nekünk!”

Fontos változás volt, hogy 2018. április 30-ával az ATO-t felváltotta az „egyesített erők hadművelete” (ukránul: OOSZ, angolul: joint forces operation = JFO) immár vezérkari irányítással. Miért volt szükség erre a változásra? A „terrorelhárító művelet” alapja az volt, hogy az ukrán parlament a szakadár köztársaságokat terrorszervezeteknek minősítette, s ezeket a terrorszervezeteket tekintették ellenségnek. Az új jogállás Oroszországot agresszornak minősítette. Ukrajna nem terroristákkal harcol, hanem az orosz agresszorral, ami nem a szolgálatokra tartozik, hanem katonai feladat. Az egyesített erők vezérkara irányítja a Donbászban az összes erőszakszervezetet, tehát nemcsak a katonaságot. A fő cél az ellenség „visszatartása”. Az ideiglenesen megszállt területek kimaradtak az azóta tartott parlamenti, helyhatósági és elnökválasztásokból. A keleti megyék további sorsával kapcsolatos politikai viták arra összpontosulnak, hogy a jelenlegi helyzetben vagy pedig az ukrán hadsereg ellenőrzése alatt tartsanak ügydöntő választásokat.

2021-ben világszerte vezető politikusok és szakértők arról kezdtek beszélni, vajon lehetséges-e Oroszország inváziója Ukrajna ellen, azaz lesz-e háború, amely előtt nem áll a hibrid jelző. Az idők megváltozását az is jelezte, hogy

maga Vlagyimir Putyin orosz elnök hosszú cikkben kezdett történelmi fejtegetésbe arról, hogy van-e egyáltalán létjogosultsága az önálló Ukrajnának, mely ország szerinte teljes mértékben a szovjet korszak terméke, nagyobbrészt történelmi orosz földek kárára.

Politikusi és szakértői véleményeket ismerhetünk eleget, de vajon mit gondolnak az egyszerű emberek? A tekintélyes ukrajnai Razumkov Központ és a Kucseriv Demokratikus Kezdeményezés Alap 2021. június elején közétett közvélemény-kutatása szerint az ukrajnai megkérdezettek 71,2 százaléka (regionális megoszlásban az ország keleti felében 48 százalék, nyugati felében pedig 91 százalék) gondolta úgy, hogy Ukrajna és Oroszország között háború zajlik, 15,5 százalék nyilatkozott úgy, hogy ez nem háború, és mindössze 13,3 százalék nem válaszolt a kérdésre. A megkérdezettek 53,5 százaléka vélekedett úgy, hogy a keleti megyékben zajló konfliktus Oroszország agressziója Ukrajna ellen, 14,9 százalék szerint a szakadárok Oroszország támogatásával harcolnak, és 13,2 százalék gondolta azt, hogy ez „Oroszország háborúja a Nyugattal Ukrajna területén”. A konfliktusterületen élő polgári lakosságról 40,1 százalék úgy vélte, hogy a körülmények foglyai, 8,7 százalék szerint a Kijev ellen harcoló fegyveresek foglyai, 15,9 százalék szerint Oroszország és a szovjet nosztalgia hívei, 12,7 százalék szerint közömbösek a történések iránt, 7,9 százalék pedig árulóknak nevezte őket.

Az egyik legnagyobb orosz nem állami fenntartású közvéleménykutató intézet, a moszkvai Levada Központ 2021. decemberi felmérése szerint Oroszországban a megkérdezettek abszolút többsége, 75 százaléka nem zárta ki, hogy az Ukrajna keleti megyéiben zajló konfliktus a két ország közötti háborúvá terebélyesedik. Ugyanakkor mindössze 3 százalék volt teljesen biztos abban, hogy háború lesz, és 15 százalék zárta ki ennek lehetőségét. A megkérdezettek fele az eszkaláció okozójának az USA-t és a NATO-t, 16 százaléka Ukrajnát, 4 százaléka Oroszországot, 3 százaléka pedig a szakadár köztársaságokat tartotta.

Különösen érdekes a Kucseriv Demokratikus Kezdeményezés Alapnak a Kijevi Nemzetközi Szociológiai Intézettel közösen 2021 decemberében végzett ukrajnai országos felmérése, amelyben arra keresték a választ, hogy a lakosság szerint hogyan viszonyulnak a közép-európai országok Ukrajnához és annak európai integrációs törekvéseihez. A megkérdezettek közül 52 százalék tartotta Lengyelországot, 50 százalék Csehországot baráti országnak. Magyarországgal kapcsolatban 28 százalék volt ezen a véleményen, s 15,5 százalék vélekedett úgy, hogy a hivatalos Budapest ellenséges Kijevvel. Az idősebbek hajlamosabbak negatívabban, a fiatalabbak pedig pozitívabban látni a nyugati országokat. Az életkori különbség Magyarországgal kapcsolatban a legszembetűnőbb: az 50 fölöttiek 20 százaléka, ezzel szemben a 18–29 közöttieknek mindössze 5 százaléka gondolja úgy, hogy hazánk ellenséges Ukrajnával. Regionális megoszlásban Magyarországot a legtöbben a nyugati (18,5 százalék) és a déli országrészben (15 százalék) helyezik negatív kontextusba. Ijesztő adat, hogy 41 százalék úgy ítélte meg, a Magyarország által Kárpátaljának nyújtott támogatások a terület annektálásának és megszállásának előkészítését szolgálják. Nem kevésbé figyelemre méltó, hogy az ukránok szerint európai integrációs törekvéseiket az ukránokkal hosszú közös történelmi múltat felmutató Lengyelország (59 százalék) és Litvánia (54 százalék) támogatja leginkább, ettől messze elmarad például Németország (46,5 százalék), Szlovákia (43 százalék), Románia (34 százalék), Magyarország (28 százalék).

A Kijevi Nemzetközi Szociológiai Intézet ugyancsak decemberi felmerése azt mérte fel, hogy milyen mértékű áldozatra készek az ország lakosai végletes helyzetben. 21,7 százalék mondta azt, hogy részt venne civil ellenállásban, 14,8 százalék az ország biztonságos területeire költözne,

9,3 százalék hagyná el az országot. 33,3 százalék tett amellett hitet, hogy fegyvert is fogna háború esetén

(régiós bontásban a nyugati országrészben 39,7 százalék, a keleti országrészben 25,6 százalék, vidéki és városi lakos megoszlásban pedig 38,3, illetve 31,5 százalék).

Az ENSZ emberi jogi főbiztosának 2021. januári jelentése szerint a keleti megyékben zajló hibridháború áldozatainak száma 42–44 ezer főre tehető, ebből több mint 13 ezer a halott, mintegy egyharmaduk civil lakos, 4150 fő ukrán katona és 5700 fő a szakadár köztársaságok fegyveresei, a többiek sebesültek. Ezek a nyers veszteségek, nem tükrözik vissza az egyéb súlyos veszteségeket, a társadalomra nehezedő mentális terheket, amelyekre a legkevesebbet gondolunk.

A szerző kisebbségkutató, a Társadalomtudományi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa

Borítókép: Ukrán katona a Donbászban