Világrend: revízió és blokkosodás
Az Ukrajna elleni orosz háború újra reflektorfénybe helyezte a geopolitikát, jóllehet a nagyhatalmak realista számításainak földrajzi kivetítése sosem tűnt el.
A hidegháború bipoláris rendjének megszűnése, illetve a „történelem vége” nem a geopolitikát, hanem a hatalmi verseny tudatát szorította háttérbe. Az amerikai külpolitikában az unipoláris pillanat a globális kormányzás reményét ébresztette fel, azt, hogy a geopolitikai szempontok (gazdasági súly, anyagi és emberi erőforrások, katonai képességek, politikai befolyás és persze földrajzi fekvés) alapján felemelkedő államok nagyobb felelősséget vállalnak a nemzetközi biztonsági problémák megoldásában, méghozzá a vesztfáliai béke óta épülő liberális rend szabályai szerint. A 2010-es évek elején még sokan örvendtek a BRICS-országok (Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika) fellépésének, ám idővel kiderült, nem multilaterális, hanem multipoláris rendet szeretnének, saját érdekszférákkal. Ez is magyarázza a geopolitika kifejezés visszakerülését az amerikai nemzeti biztonsági stratégiákba (Trump 2017-es stratégiája hétszer, Biden 2022-es stratégiája tizennyolcszor említi – fő vonalaiban egyébként a két dokumentum közel áll egymáshoz, tükrözve a kétpárti külügyi konszenzust). Ezek szerint a biztonságot nem elsősorban a nemzetközi terrorizmus, hanem az államközi hatalmi verseny veszélyezteti. Az utóbbiakat pedig a revízió, vagyis a nemzetközi rend újragondolása hajtja.
Hasadt varjú a Krímben - Megsebesült! Utána! A brit vicclap, a Punch karikatúrája 1855-ből. A kírmi háborúban (1853-1856) a nyugati szövetség győzött Oroszország fölött.
A bideni külpolitika annyiban hozott minőségi váltást, hogy szerinte a geopolitikai kihívás nemcsak a katonai és gazdasági hatalmi versenyről, hanem a demokratikus és autoriter politikai rendszerek küzdelméről is szól. Ez Trump külpolitikájában is érvényesült, s az ő pragmatista, realista megfontolásai nemkülönben. Ezzel szemben Biden „progresszív értékeket” (elődje neomerkantilista logikájával szemben a társadalmi-környezeti méltányosság és fenntarthatóság elveit) is érvényesít külpolitikájában.
Ez persze élezi Washington konfliktusát a revizionista erőkkel, jóllehet hivatalosan nem cél az utóbbiaktól való hermetikus elkülönülés, illetve blokkosodás. Janet Yellen amerikai pénzügyminiszter 2022 májusában kifejtette, hogy Washington a koronavírus-járványban megszakadt globális termelési láncokat „friendshoring”-gal [’barátbeszervezés’-sel], a baráti országok összekötésével kívánja helyreállítani. Az igazi katalizátort Ukrajna orosz inváziója adta. Washington nem a Kelet-Európának adott pénzügyi és katonai támogatásban (ebből az invázió óta csak Ukrajnának mintegy harmincmilliárd dollárnyi jutott), hanem sokkal inkább a nem nyugati államoknak a szankciópolitikába való bevonásában látja a kihívást. Yellen elég nyíltan szóvá is tette Kína és India szankciókijátszó opportunizmusát. Ahogy az idei müncheni konferencián Antony Blinken amerikai külügyminiszter is felhozta ezt a Vang Ji kínai államtanácsossal való megbeszélésén. Miközben Moszkva példátlan mértékben elszigetelődött a nyugati piacoktól, a kínai fél gazdasági és fegyveres támogatást is biztosíthat számára. Az utóbbi lépést Washington biztosan szankciókkal büntetné, ami roppantul fájna a nehézségekkel küzdő Pekingnek, és éleződnék a világrendet illető koncepcionális eltérés. Ugyan Washington és Brüsszel szorosabbra fonta az egységet, érvényesíteni is tudta az ENSZ Közgyűlésben: a legtöbb ország nemcsak a béke, hanem Ukrajna területi integritásának helyreállítása mellett foglalt állást. Ugyanakkor Peking és más, nem nyugati országok szkeptikusak Washingtonnal szemben, nem szeretnék a bipoláris rend visszatérését, a demokráciák és az autokráciák szembeállítása helyett pedig pragmatikus, multipoláris világot képzelnek el, melyben a Nyugat is csak egy pólus a sok közül.
Európa: az „örök béke” helyett a „demokrácia arzenálja”
Ukrajna orosz lerohanása Európából meglepő elhatározottságot váltott ki. Minden belső vita ellenére az uniós tagállamok 2022–2023-ban példátlan szankciókra szánták el magukat. Az energiaforrások diverzifikálása terén ráadásul a várakozásoknál sokkal jobban teljesítenek. Transzatlanti kötelékeiket is megerősítették. Végtére az Egyesült Államok és Európa civilizációs érdek- és értékközösséget képez, biztonsági együttműködésük pedig a történelmi léptékkel is példátlan védelmi szövetség, a NATO keretében fejlődik. A részletkérdésekben persze gyakran nincs összhang, a viták nemegyszer a belpolitikai dinamikához igazodnak (George W. Bush és Donald Trump kísértetiesen hasonló európai fogadtatása). Ráadásul főleg Franciaország, majd Németország részéről felmerült a „stratégiai autonómia”, az Egyesült Államokkal szembeni, önálló európai védelmi identitás igénye. Az európai egységesülés minden eddigi folyamatát támogató USA ezt vegyesen ítéli meg: némely realisták örülnének, ha Európa végre gondoskodna önnön biztonságáról, a liberális internacionalisták fennakadnak az efféle európai különutasságon, a konzervatívok pedig felemlegetik, amikor az elmúlt több mint száz évben Európa nagyot akart, az utána támadt zűrt Amerikával számoltatta föl. Ráadásul amíg az amerikai politikai elit ismeri a hobbesi anarchia világát, addig az európai a második világháború óta a kanti „örök béke” ígéretébe ringatta magát, elvi fenntartásai voltak a kemény hatalom alkalmazásával szemben, és nem költött haderőfejlesztésre. Ukrajna orosz megtámadása már 2014-ben változtatott ezen, de a 2022-es invázió mindent megfordított.
язык ['orosz nyelv']: "Kislány [мова, 'ukrán nyelv'], eredj innen, nem hagysz helyet!" - ukrán rajz 2015-ből
Atlantista körökben már Ukrajna lerohanása előtt felvetődött, hogy „stratégiai autonómia” helyett „stratégiai felelősségről” kellene beszélni, nincs benne az Egyesült Államoktól való távolságtartás, de kidomborítja azt, amit mindkét fél hiányolt. Josep Borrell uniós kül- és biztonságpolitikai főképviselő 2021 végén és az idei müncheni konferencián is használta a kifejezést. Az európai stratégiai felelősség alapvetően a kanti örök béke zárójelbe tételét, a kemény hatalom alkalmazására való képességet jelenti. Óriási pálfordulás megy végbe a szemünk előtt.
Münchenben Olaf Scholz német kancellár arra buzdította szövetségeseit, hogy Berlint követve adjanak páncélozott harckocsikat Kijevnek. A Leopard harckocsik átadásának engedélyezése mérföldkő. Kitűnik belőle egyrészt az amerikai–német kapcsolatok új dinamikája (Berlin korábban számos Moszkva elleni amerikai kezdeményezést ellenzett, most beáll mögéjük); másrészt az amerikai elszántság (Biden elnök a Pentagon korábbi javaslatai ellenére váratlanul jóváhagyta harmincegy M1 Abrams harckocsi átadását Ukrajnának, hogy ösztönözze német kollégáját); harmadrészt pedig a „helyettesítő- (proxy-) háború” kiszélesítése (Ukrajna az amerikai mellett egyre több fejlett európai haditechnikát kap, ami előrevetítheti
az F–16 harcászati vadászbombázó-repülőgépek átadását, amitől eddig minden NATO-tagállam elzárkózott, de a harckocsikhoz hasonlóan ezek biztosítása is vélhetően csak idő kérdése).
Ám a legkomolyabb európai fejlemény, hogy az ukrajnai fegyverszállításokhoz és az európai védelmi ipar élénkítéséhez közös uniós forrást kívánnak biztosítani. Münchenben Ursula von der Leyen arra kérte az EU tagállamait, hogy az ukrán erők lőszerellátásának biztosítása érdekében keressék az együttműködést a védelmi ipari szereplőkkel. A 2021-ben létrehozott Európai Békekeret az invázió kezdete óta 3,6 milliárd euró értékben szállít fegyvereket Ukrajnának (tagállami utófinanszírozással), ez 2022 végén további kétmilliárd euróval bővült. Josep Borrell márciusban javasolta a program kiszélesítését, hogy lehetőség nyíljon akár évekkel előre nagyobb rendeléseket adni az európai fegyvergyártóknak. „Európának ma ugyanúgy a demokrácia arzenáljává kell válnia Ukrajna számára – írta Anders Fogh Rasmussen volt NATO-főtitkár, Porosenko korábbi ukrán elnök biztonságpolitikai tanácsadója –, mint ahogy a második világháborúban az Egyesült Államok az volt Európa számára.” Bár Európa valószínűleg nem „militarizálódik”, a háború kimenetelétől függetlenül a védelmi és elrettentési képességekhez fűződő viszonya alapjaiban és tartósan megváltozik.
Kelet-Közép-Európa: kapurégióból frontvonal
Miközben a biztonság- és védelempolitikai szakértők figyelme Münchenre irányult, ahol példátlanul nagy létszámú (közel ötvenfős) kongresszusi delegáció képviselte az Egyesült Államokat, javában zajlottak Joe Biden kelet-közép-európai látogatásának előkészületei. Bár az amerikai és európai sajtóból már hetekkel korábban lehetett tudni, hogy az orosz invázió évfordulója alkalmából tett amerikai látogatás úti célja Varsó, az amerikai elnök váratlanul Kijevben is megjelent, amivel részben az ukránok melletti erős kiállását juttatta kifejezésre, részben pedig 2024-es újraválasztási kampányához adta meg a hangot. A varsói út is nemkülönben fontos volt, Biden egy éven belül kétszer járt ott. Európa tehát komoly amerikai figyelemben részesül, ami különösen térségünk szempontjából szokatlan. Elvileg Kelet-Közép-Európa fontos szerepet tölt be az amerikai geopolitikában: Halford Mackinder brit geográfus eurázsiai magterületre vonatkozó koncepcióját továbbfejlesztve a holland származású Nicholas J. Spykman hívta fel az amerikaiak figyelmét a geopolitika, azon belül a peremterületek jelentőségére, arra, hogy az USA egy ellenséges hatalom európai hegemóniájának letörése végett lépett mindkét világháborúba, sőt a Szovjetunió feltartóztatása is részben e spykmani gondolatra épült. Az amerikai geopolitikai gondolkodásban Kelet-Közép-Európa platformot képezhet az orosz (vagy német) terjeszkedéssel (vagy együttműködéssel) szemben. Az elméletet az elmúlt évszázad csak részben igazolta. A történelmileg geopolitikai ütközőzónában fekvő térségre az amerikai figyelem hiányosan vagy felszínesen irányult, hiszen Washington a kelet-közép-európai szövetségesek többségét csak az orosz relációban tartotta fontosnak, kétoldalú együttműködése velük sohasem haladta meg a nagyobb nyugat-európai országokkal ápolt politikai, katonai és gazdasági kapcsolatait. A kiterjesztett liberális nemzetközi rendben Kelet-Közép-Európa kapurégió szerepet kapott, támogatva a Balkán és a posztszovjet térség országainak nyugati integrációját, ami ugyan élvezte Washington támogatását, de kivitelezése inkább Brüsszelre hárult.
Sz. Eszteró Anett grafikája
Ukrajna orosz megtámadása ezt jelentős részben megváltoztatta. Az Egyesült Államok ma is orosz relációban látja Kelet-Közép-Európát, de már nem tekinti „kipipált” kérdésnek euroatlanti integrációját, illetve politikai és katonai biztonságát. Biden elnök 2023. februári találkozója a Bukaresti Kilencek államfőivel jelezte, hogy Washington Moszkva feltartóztatását nemcsak a NATO-val, hanem regionális szövetségeseivel is közösen tervezi, ami két dolgot jelent. Egyrészt a NATO politikai súlypontja a keleti szárnyra tolódik. A politikai NATO – vagyis a nemzetbiztonsági és politikai összehangolásra való törekvés – történetében ez nem példátlan, hiszen a 2000-es évek elején az amerikai külpolitika atlantista elköteleződésük (és a 2003-as iraki háború támogatása) mentén „régi és új Európára” osztotta szövetségeseit, ami végül nem vált be. A mai helyzet azonban más, a feleket valós és közvetlen geopolitikai érdekeik kötik egymáshoz: a frontvonalbeli kelet-közép-európai államok érdemben elkülöníthetők nyugat-európai szövetségeseiktől. Másrészt Washington mindenkit a maga geopolitikai „helyi értékén” kezel. A transzatlanti viszonyrendszeren belüli különleges kapcsolatok létesítése sem teljesen új a térségben: az amerikai–lengyel és az amerikai–román stratégiai partnerség mellett az amerikai–ukrán kapcsolat válhat az Egyesült Államok európai politikai és katonai jelenlétének fő regionális pillérévé. Mindennek megfelelően a frontvonalra került országok nagyobb biztonsági kihívások és fenyegetések elé néznek, de egyúttal politikai befolyásukat is növelhetik mind a NATO-n, mind az EU-n belül.
A térség helyzetén egy (sajnos valószínűtlen) közeli béke sem változtat, ezért paradox módon az anakronisztikusnak tekintett történelmi tapasztalatok újra érvényesek lehetnek.
A szerző az NKE Amerika
Kutatóintézetének munkatársa
Nyitókép: Sz. Eszteró Anett grafikája
