Több száz emlékezés, egykori napló, feljegyzés kapott ekkor nyilvánosságot, és mintha ennek eredményeként feloldódott volna végre a túlélőkben és a túlélőket követő nemzedékekben az a bénító félelem, amely a több mint három évtizedig tartó megtorlás hatására kialakult. Sokan emlékszünk még arra, milyen gyorsan megfagyott a levegő akörül, aki annak idején a forradalmat, akárcsak virágnyelven is, de megemlítette. Bajkeverőnek számított az is, aki ilyenkor nem nézett félre, nem harapott a szájába. „Az ötvenhatos események” – így mondták a jobb érzésű vezetőfélék, akik talán már maguk is szégyellték az „ellenforradalomról” szóló hazudozást, ami a nyilvánosság fórumain, újságokban, médiában, oktatásban, szépirodalomban, színházban és filmben folyamatos és kötelező volt. Emlékszem, hogy amikor az egyik pártvezető végre kimondta, hogy 1956-ban népfelkelés volt, sokan csak keserűen elmosolyodtunk: „Nocsak, hát ti is tudjátok?” – Ez a szokatlan kijelentés még nem volt képes megalapozni a közbizalmat. Benne volt a levegőben, hogy úgyis visszavonják.

A Mansfeld Péter-pályázat bírálóbizottságának tagjaként a beérkezett visszaemlékezéseket olvasva, majd Ferencváros Önkormányzata és a Széphalom Könyvműhely közös kiadásában megjelent Ferencváros, 1956 – Ferencváros a forradalomban, ahogy szüleink, nagyszüleink megélték című kötet szerkesztőjeként is megismerhettem egy sor hiteles történetet. A hallgatás hosszú évtizedeinek mélyéből felbukkant személyes beszámolók, mint a kőzetben észrevétlenül és érintetlenül meghúzódó érctelérek, páratlan értéket képviselnek.

Az emlékezők 1956-ban iskolás gyerekek, kamaszok vagy fiatal felnőttek voltak, akiknek az agysejtjeibe az átélt öröm, rémület, fájdalom, ezek a szokatlan, nagy érzelmek életre szólóan bevésték a forradalmi napok pontos képsorait. Bevésődött a vészjósló morajjal közeledő tankok, az utcát végigsöprő ágyútüzek, a fellobbanó, porfellegben összeomló épületek, a harckocsikra Molotov-koktélt dobó suhancok, a tankjukban összeégett szovjet katonák képe. A betiltott emlékek az idők folyamán megérlelődtek. A pontos és tömör megfogalmazás bizonyítja, hogy a hallgatni kényszerülő is tudatában van felelősségének, és akarva-akaratlanul felkészül a megszólalás pillanatára, arra, hogy egyszer elmondja, amit tud, amit valóban megélt.

„Orosz tiszt: – Először behívtak bennünket, hogy itt fasiszta ellenforradalom van. Aztán kiküldtek, hogy itt népi forradalom van. Aztán megint behívtak, hogy itt fasiszta restauráció van. És mindig ugyanazok a suhancok harcoltak ellenünk.” (Galgóczi Erzsébet naplójából, 1956. november 1.)

Ezt tükrözi a tankok által szétlőtt légópincében az édesanyjukat és nagymamájukat egyszerre elvesztő, súlyosan megsebesülő kislányok története, akiket két, számukra ismeretlen ember, egy férfi és egy asszony ölben vitt át a Tompa utcából a Tűzoltó utcai kórházba. „Már szinte sötét volt az utca, de még távoli lövések hangjára és piros fényekre emlékszem. Akkor is lőttek, amikor a kórház alagsorában gyertyafénynél megműtöttek… Mint később megtudtam, felvetődött az orvosokban, hogy amputálni kellene a lábamat, de egy idős doktor bácsi azt mondta, hogy olyan fiatal vagyok még, hogy esélyt lát a gyógyulásra – és ezzel megmentette a lábam” – írja Máté Józsefné Szilágyi Márta.

Egy másik emlékező, Stadler János pedig így idézi meg a forradalom feledhetetlen napjait: „…olyan megértés, segítőkészség bontakozott ki, amit az előtte uralkodó, nyomasztó rendszer már szinte kiszárított az emberekből. A forradalom egyik komoly vívmánya lett, hogy kellemesen csalódtunk – egymásban. Közismert, hogy a sebesültek javára úgy gyűjtöttek, hogy a nyitott kirakatokba kartondobozokat tettek ki (több helyen ezek éjszaka is ott maradtak!), amelyek szinte megteltek a beledobált százforintos bankjegyekkel. Száz forint akkori értéke mai pénzben legalább ötezer forintnak felel meg – elképzelhető volna-e ilyesmi manapság?”