Eleanor Roosevelt, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát kidolgozó bizottság elnöke az ENSZ-ben elmondott egyik beszédében a következőképpen fogalmazott: „Végtére is hol kezdődik az emberi jogok egyetemessége? Kicsiny helyeken, közel az otthonhoz – oly közel és oly kicsiny helyeken, amelyek nem is látszanak a térképeken.” Ezen kicsiny helyektől az emberi jogok egyetemessége mára hosszú utat tett meg: december 10-e az emberi jogok világnapja, annak állít emléket, hogy az ENSZ Közgyűlése 1948-ban ezen a napon fogadta el az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. Ezen a napon felidézzük, hogy a világ legkülönbözőbb kulturális, vallási és filozófiai hagyományait képviselő jogászok, gondolkodók, politikusok és diplomaták több mint egy éven át tartó, embert próbáló, éjszakákba nyúló vitákon keresztül alkották meg a sok tekintetben történelmi mérföldkövet jelképező dokumentumot.
A dokumentum egyedülálló, mert az embert pusztán embersége alapján megillető jogok egyetemességét övező konszenzust juttatja kifejezésre, miközben óvja a világban rejlő pluralizmust. Az individualizmus és kollektivizmus szélsőségeit egyaránt visszautasítva
az egyenlő méltóság és az elidegeníthetetlen jogok védelmén, valamint a közösséggel szemben fennálló kötelezettségek elismerésén alapuló világ megóvása
mellett tesz hitet. Tette mindezt egy olyan korban, amely még magához sem tért a nagy világégés után, de máris Európa kettészakadásával, berlini blokáddal vagy éppen a Kínát maró polgárháborúval kellett szembenéznie. Joggal tehető fel a kérdés, hogy a sokszor viszonyítási pontként emlegetett dokumentum miben változtatta meg a világot, milyen mérleg vonható az emberi jogok védelmének majd hetvenöt éves története alapján, s milyen veszélyekkel és kihívásokkal kell szembesülni napjainkban?
A nemzetközi jog többi területétől eltérően az embert a természete alapján megillető jogokat az államok nem teremtik, csupán elismerik és védelmük érdekében elköteleződnek. Az Egyetemes Nyilatkozatnak tehát nem a normatív ereje, hanem a belőle fakadó vízió a meghatározója. A néhai Lord Jonathan Sacks szemléletes hasonlatát felidézve: minden korszakot meghatároz egy uralkodó narratíva. Ennek azért van jelentősége, mert az emberek mindig az adott kor narratívájának keretei között érvélnek, védik meg álláspontjukat, valamint fogalmazzák meg a közpolitikával, etikával, igazságossággal kapcsolatos igényeiket. Bármit szeretnének is elérni, azt csak az adott kor meghatározó narratíváján keresztül tehetik. A középkor, vagyis a hit korának narratívája a teológia volt. A felvilágosodás korszakában, amely az értelem korszakaként is ismert, a tudomány jelentette a domináns narratívát. Nagyrészt az Egyetemes Nyilatkozat hatása, hogy napjaink közéleti vitáiban az emberi jogi gondolkodás vált meghatározó narratívává, vagyis a közpolitikai elképzelések érvényesítéséhez, a közjóról és az igazságosságról, az emberek szabadságáról és egymás iránt viselt felelősségéről zajló viták lefolytatásához az emberi jogi gondolkodás kínál utat.
Úgy is lehet fogalmazni, hogy míg az emberi jogok védelmének testét a különféle egyezmények és bíróságok adják, addig az Egyetemes Nyilatkozat a lelkét jelenti. Ezen lélek nélkül a test nem több, mint szabályok kusza halmaza. A jelenkor talán legnagyobb kihívása, hogy dacára az emberi jogi bíróságok, szervezetek és az ott dolgozó személyzet folyamatos bővülésének, számos esetben az emberi jogok védelmének gyengülése vagy ezen bizonyos „lélek” kiveszése látható. Ezzel összefüggésben két kihívást alaposabban is érdemes szemügyre venni: egyfelől az emberi jogok nemzeti szuverenitással, vagyis az állammal való viszonyának, másfelől pedig a (hamis) jogi igények elszaporodásának dilemmáját.
Egyre nagyobb népszerűségnek örvend az a nézet, amely szerint az Egyetemes Nyilatkozat célja az emberi jogok világszerte egységes modelljének megteremtése. Ehhez hozzáteszik, hogy az uniformizált jogok a szuverenitás ellenlábasai, ezért gravitációs pontjukat a nemzeti közösségek felett kell elhelyezni. Ennél az elgondolásnál ugyanakkor mi sem áll távolabb, mint az Egyetemes Nyilatkozat víziója. Az előkészítő bizottság kínai tagja, P. C. Chang az ENSZ Közgyűlés előtt elmondott beszédében fogalmazott úgy, hogy
az emberi jogok uniformizált változata csak erőszak vagy az igazság elárulása árán kényszeríthető ki, időtálló azonban sohasem lesz.
Jogok feltételek nélkül, vákuumban nem léteznek. Az Egyetemes Nyilatkozat is a jogok közösségi kötöttségét hangsúlyozza. Az emberi jogok közösségekben élhetők meg, amelyek történelmi, kulturális, vallási, jogi és gazdasági pluralizmusa ad sajátos „kontúrokat” és „ízvilágot”. Jacques Maritain találó szavait idézve: az Egyetemes Nyilatkozat harminc cikkén számos, egymástól különböző zene csendül fel. Az emberi jogok univerzalitása így ölt testet a világ pluralizmusába ágyazódva.
Az emberi jogok kiforrásához tehát a politikai közösségben zajló közéleti viták, demokratikus és bírósági döntések, nemegyszer pedig konfrontációk is szükségesek. Mindez pedig nemzeti szuverenitást feltételez, mert az emberi jogok a nemzetállamok keretei között zajló politikai és jogi döntések révén védhetők meg. Az emberi jogok védelméért felelősséget vállaló szuverenitás védelme így nélkülözhetetlen. Míg – ahogyan az a világégést követően fogalmazott Egyetemes Nyilatkozat előtt is ott lebegett – nem kétséges, hogy az állami közhatalomgyakorlás is sérthet emberi jogokat, ugyanakkor
az emberi jogok nem óvhatók meg a védelmükért felelősséget vállaló szuverenitás és politikai rend nélkül.
Elég csak az olyan újszerű fenyegetésekre gondolni, mint a környezet rombolása, a transznacionális vagy platform alapú üzleti működés, vagy a gazdasági válságok.
Az ezzel összefüggő második dilemma az emberi jogok domináns narratívává válásából fakad, ami magával hozta a hamis jogi igények elszaporodását is. Olyan eszmevilágok felemelkedésének lehetünk tanúi, amelyek az emberi jogokat egy-egy ideológiai elképzelés szolgálatába kívánják állítani. Ebben az olvasatban az elképzelt ideológiai rend egyfajta „társadalmi mérnökösködés” keretei között szabja meg a hamis jogi igényeket. Ez jól látható, amint a politikai korrektség határozza meg a véleménynyilvánítást, vagy amint a szekularizált világkép a közéletből templomok falai közé űzi a vallásszabadságot.
Ez a felfogás azonban homlokegyenest ellentmond az Egyetemes Nyilatkozat víziójának, amely szerint
az emberi jogok az emberi természetből fakadó és a közösségi együttélés során felismert és megélt jót, igazságot óvják. Nem a társadalmi változás hajtómotorjai, hanem az emberi természetben rejlő jó védelmezői.
Az emberi jogokat ebből kiszakító gondolkodás vagy jelentéktelen és irreleváns eszmévé silányul, vagy pedig hegemón diktátumok hódító eszközévé válik. A helytelen megközelítés azonban oda vezet, hogy emberi jogok helyett annak csak torzói maradnak, ami végül a védelem zálogát jelentő államok közötti konszenzust erodálja.
Az Egyetemes Nyilatkozat kultúrákat átívelő sikerének titka az, hogy elismeri az emberi jogok közösségek pluralizmusába ágyazódását. Éppen úgy, ahogyan Roosevelt asszony fogalmazott: az emberi jogok egyetemessége oly kicsiny helyeken kezdődik, amelyek térképeken nem is látszanak. Az emberi jogok világnapján ezt elevenítjük fel, és az emlékezés biztosítja azt, hogy az Egyetemes Nyilatkozat víziója tovább élhessen.
