Nem volt véletlen a helyszínválasztás, 1335 őszén ugyanis itt került sor a híres hármas, cseh–lengyel–magyar királytalálkozóra, amely a kor kevés olyan világi (azaz nem egyházi) multilaterális diplomáciai csúcseseményének számított, ahol a legfőbb vezetők személyesen is részt tudtak venni.

Eltérő indíttatások

Az 1991-ben indult visegrádi együttműködés fő célja a térség euroatlanti integrációjának elősegítése volt. Ehhez pedig előbb – lehetőleg fájdalommentesen – ki kellett szakadni a Szovjetunió vezette keleti blokkból. Ezt a kettős törekvést az amerikai külpolitika is támogatta. Szellemi megalapozását azok a demokratikus másként gondolkodók és emberi jogi aktivisták végezték el, akik különböző indíttatásból szembehelyezkedtek az 1989 előtti kommunista állampárti rezsimekkel. Ideológiai szempontból sokféle orientációval rendelkeztek, de a szabad politikai körülmények beköszöntével többségük a kereszténydemokrata, a konzervatív vagy a polgári liberális pártokban politizált. A posztkommunista baloldal először óvatos volt, de idővel megbarátkozott a visegrádi gondolattal, nem is beszélve az olyan baloldaliakról, akik már a rendszerváltás előtt is bírálták a kommunista rendszert.

Nemzeti egoista póz

Legkevésbé a térség nacionalista és szélsőséges pártjai láttak benne fantáziát. Némileg meglepő, de egyes olyan ridegen számító, programszerűen pragmatikus, nemzeti egoista pózban tetszelgő politikusok is szkeptikusak voltak, akik minél előbb a gazdag Nyugat-Európához akartak felzárkózni. Legmarkánsabb képviselőjük, Václav Klaus cseh miniszterelnök (1993–1998), majd köztársasági elnök (2003–2013) kezdetben, 1993-ban Visegrádban olyan akadályt látott, amely a nemzetiségi és bilaterális konfliktusok által szétszabdalt, „zavaros Közép-Európához” köti a jobb sorsra érdemes és szerinte mindenkinél nyugatosabb cseh államot (1993-ban Csehszlovákia szétvált, így lett a V3-ból V4).

Jó gyakorlat

Visegrád eredetileg a hasonló sorsú és kultúrájú államok laza egyeztetési és együttműködési platformjaként indult, és tulajdonképpen sosem lépett túl ezen az intézményesülési fokon. Igaz, az 1990-es évek végén Pozsonyban megalakult egyetlen állandó és közösen finanszírozott intézménye, a Nemzetközi Visegrádi Alap (IVF). De az együttműködés lényege most is inkább a különböző szintű tanácskozások megtartásában rejlik. Igaz, idővel számos nemzetközi és szupranacionális szervezetben kialakult az a jó gyakorlat, hogy a visegrádi diplomaták és szakértők megpróbálnak előzetesen egyeztetni egymással a fontos kérdésekről.

Tény viszont, hogy intézményesülési foka soha nem volt fogható olyan régebbi regionális képződményekhez, mint például a Benelux Unió (Belgium, Hollandia, Luxemburg) vagy az Északi Tanács (Dánia, Finnország, Norvégia és Svédország). De nem is ez lebegett Kelet-Közép-Európa vezetőinek szeme előtt, ők az euroatlanti integrációt kívánták előmozdítani, míg a Benelux és az Északi Tanács még az európai egységesülés előtt jött létre. Visegrád mégis számtalanszor jó szolgálatot tett. Mečiar tekintélyelvű és oroszbarát, keleti nyitási próbálkozásai miatt az integráció első köréből kieső Szlovákia például az ezredforduló után éppen a visegrádi együttműködésen keresztül próbálta behozni a lemaradását, a többiek pedig segítették ebben.

Külső hatások

Természetesen harminc év hosszú idő, ami hatással lehetett a főbb hangsúlyokra. A változások viszont majdnem mindig a kívülről érkezett impulzusokkal függtek össze – mindenekelőtt a 2015 utáni migrációs válsággal, az egész nyugati civilizáció belső politikai meghasonulásával, a globális gazdasági, pénzügyi, illetve egészségügyi válsággal, háborúkkal és az utóbbi években a szélsőséges eszmék és gátlástalan politikai gyakorlatok terjedésével.

Visegrád soha nem volt csupán cél, eszközként is szolgált. A kérdés csak az, hogy milyen célt szolgált – az integrációt, dezintegrációt vagy egyenesen
a bomlasztást. Eddig az első cél dominált, és jó lenne, ha ez így is maradna. A visegrádi együttműködés történetében természetesen mindig voltak olyan kérdések, amelyekről nem alakult ki teljes konszenzus. Ilyen volt a második világháború utáni kisebbségellenes intézkedések megítélése. A Beneš-dekrétumok és a kitelepítések politikájának kritikájával Magyarország mindig egyedül maradt. Szlovákia a 2009-ben bevezetett eurójával foglal el külön helyet a régión belül. A nyugat-balkáni események iránt főleg a magyarok és a szlovákok tanúsítanak érdeklődést, a csehek és a lengyelek kevésbé.

Lengyel koordináta-rendszer

Méreténél és erejénél fogva Lengyelország teljesen más ligában játszik, mint a többiek. A regionális együttműködési vektorai is eltérőek, hiszen Lengyelország nemcsak egyike a közép-európai államoknak, hanem a nagy balti térség szerves része is. Erős érdekeltséggel rendelkezik északkeleti irányban (Jagelló-dimenzió), és nagyon tudatos politikát folytat Belarusz és Ukrajna irányában. Lengyelország továbbá része a Weimari Hármak (Németország, Franciaország és Lengyelország) csoportjának is, és évek óta külön helyet igyekszik kapni a nagy európai államok informális csoportjában. Erre mostanában dinamikus gazdasága és erősödő hadserege is predesztinálja. A tágan értelmezett Kelet-Közép-Európát a lengyelek most már leginkább a második világháború előtti időszakból felmelegített Intermarium- (Balti-, Fekete- és Adriai-tengeri) koncepció szemüvegén keresztül szemlélik. Ez főleg a jobboldali lengyel politikára igaz, kevésbé a most regnáló liberálisabb jellegű koalícióra. A Háromtenger-elképzelés egyébként nem idegen az amerikai külpolitikától (lásd a Három Tenger Kezdeményezést még az előző Trump-kormányzat idejéből). Varsó számára Bukarest legalább annyira fontos ebben a koordináta-rendszerben, mint Budapest, ha nem fontosabb.

A legnagyobb problémát Visegrád számára az orosz–ukrán háború jelenti, amely különböző politikai reakciókat váltott ki az egyes államokban és társadalmakban. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy ez a viszonyulás is tud dinamikusan fejlődni. Ez ma főleg Csehországban és Szlovákiában látványos. De az éles politikai kommunikációs fordulatok nem feltétlenül eredményeznek mélyreható, konkrét változásokat. A kormányváltások után is folytatódnak például a lőszer- és egyéb fegyverszállítások, amelyekből a helyi fegyveripar is profitál.

Szétfeszítő ideologizálás

Az utóbbi évtizedben veszélyes tendencia született a visegrádi együttműködésben, nevezetesen a „visegrádi eszme” átideologizálása és a „hanyatló” Európával való szembeállítása. Az utóbbi azért is aggályos, mert az európaiság és az integráció bele volt írva Visegrád születési kódjába. Visegrád egyik legfőbb előnye eddig abból fakadt, hogy sok langyos híve és csak kevés sziklaszilárd ellensége volt. Még Václav Klaus is idővel felsorakozott a regionális együttműködés mögé, ahogyan sok más térségbeli nacionalista és szuverenista politikus. Kérdés persze, hogy az utóbbiak esetében őszinte lelkesedésről van-e szó, vagy valami másról.

Nem árt azonban tisztázni, hogy alternatív integrációs projektként Visegrád kevésnek tűnik. A kölcsönös kereskedelmi árucsere ugyan növekszik, ahogyan kiépült néhány fontos, a régiót átszelő és összekapcsoló közlekedési és energetikai létesítmény is, de a mai világban a V4-nél jóval nagyobb térségek is alig tudnak versenybe szállni az igazán erős globális játékosokkal. A térség államai számára pedig Visegrád nem az egyedüli alternatíva. A már említett külső szereplők rosszindulatú motivációit sem célszerű alábecsülni.

Megőrzendő érték

Demokratikus közösség csak akkor tud működni, ha minden egyes tagja visszafogottan viselkedik. A mérsékelt és mértékletes viselkedés kevésbé veszélyezteti a főbb értékeket, mint a zéró összegű végjátékra való törekvés. Az ideologizálás is szétfeszíthet. Az, hogy Visegrád eddig konzervatív-liberális-baloldali törésvonalak mentén tudott működni, komoly és megőrzendő érték, akkor is, ha nyilvánvalóak az együttműködés korlátjai. Visegrád soha nem akart gyógyírt kínálni térségünk valahány nyavalyájára, de a létezését övező, bármennyire is törékeny konszenzus komoly érték.

A szerző alkotmányjogász, történész, az NKE tanára

Nyitókép:  Az első visegrádi találkozó 1991 februárjában: Václav Havel, Antall József és Lech Wałęsa (fotó: Antall Péter CC BY-SA 3.0  / Wikimédia)