A közép-európai együttműködés gondolata végigkísérte régiónk történelmét. A dinasztikus és felekezeti szövetségek, szövetkezési tervek helyét a XIX. századtól a föderációs, konföderációs elképzelések vették át. A történelmi sorsközösség tudata a kommunista rendszerrel szemben formálódó ellenzék gondolkodásában is jelen volt, Közép-Európa újrafelfedezése már a nyolcvanas évek elején megkezdődött. Milan Kundera Az elrabolt Nyugat, avagy Közép-Európa tragédiája című, 1983-ban Párizsban megjelent esszéje pedig már kifelé is egységes régióként jelenítette meg térségünket. 1984-ben Prágában kezdte kiadni Közép-Európa című illegális folyóiratát Rudolf Kučera, Magyarországon pedig 1988 novemberétől a Hitel című független folyóirat közölte rendszeresen közép-európai szerzők esszéit.

Nem is volt tehát véletlen, hogy az 1990-ben, a térség első szabad parlamenti választásai után az új rendszerváltó kormányzatok azonnal megragadták az alkalmat a szovjet kényszerintegrációk felbomlásával egy időben a szabad regionális együttműködés létrehozására. Vác-lav Havel csehszlovák elnök varsói látogatásán tett erre javaslatot a szejmben 1990 elején. 1990 áprilisában a pozsonyi közép-európai találkozón megegyezés született, hogy a régió országai összehangolják „visszatérésüket Európába”. Antall József a Párizsi Charta aláírásakor az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezleten felvetette a visegrádi találkozó ötletét, 1991. február 15-én meg is született a Visegrádi Együttműködés.

A visegrádi országokat nemcsak a közös történelmi múlt és az abból fakadó hasonlóságok, hanem 1989 utáni célkitűzéseik is egy csoportba terelték, és ez sikeresnek is bizonyult az uniós csatlakozási folyamatban, illetve azt követően, az EU-n belüli közös érdekérvényesítésben.

Visegrád létrejötte és sikeres működése azonban nem jelentette azt, hogy más célokkal, hangsúlyokkal ne születtek volna további együttműködések. 2015-ben részben a hatvanmillió lakosra kiterjedő V4 konkurenciájaként fellépő, az úgynevezett mag-Európához kapcsolódó, gazdasági, infrastrukturális együttműködésre koncentráló, osztrák–cseh–szlovák slavkovi háromszög, vagy ugyanekkor a térségünk sajátos geopolitikai, infrastrukturális és gazdasági céljaira összpontosító, immár száztíz millió embert érintő Három Tenger Kezdeményezés.

Az ABC-régióként (az Adriai-tenger, a Balti-tenger és a Fekete-tenger lengyel nevének kezdőbetűiből) is emlegetett Kezdeményezés a régió legkiterjedtebb, gazdasági, infrastrukturális együttműködése. Méretei okán a térségbeli összefogások közül ez tekinthető olyannak, amely nemcsak az európai, hanem a világpolitikában is meghatározó nagyságú lehet.

A lengyel regionális hagyomány

Létrejöttének történeti alapjaiban két összetevőnek is meghatározó szerepe van. Egyrészt a lengyel történelem régiós hagyományának, másrészt az Egyesült Államok európai partnerségi politikájának. A lengyel történeti elem a felosztás előtti Lengyelország, a két nemzet, a lengyel és a litván unióján alapuló Rzeczpospolita hagyományára építő Intermarium, tengerköz modern külpolitikai elgondolása. Ennek eredője 1918, amikor az ország XVIII. század végi felosztását és az elbukott XIX. századi felkeléseket követően mégiscsak bekövetkezett az, amiben kevesen hittek: újjászületett a független Lengyelország. Az új állam vezetője Józef Piłsudski lett, de végül a korszak másik meghatározó politikusa, Roman Dmowski által elgondolt, etnikailag lengyel többségű ország jött létre. Ez azonban nem volt magától értetődő, kezdetben ugyanis Piłsudski a Jagellók birodalma korszerű helyreállításának lehetőségével is számolt. Célja az volt, hogy akár föderalizáció révén, akár más módon, ütközőállamok sorával válassza el Lengyelországot Oroszországtól. Elképzeléseit az 1918 utáni fegyveres konfliktusok során nem tudta teljes mértékben megvalósítani, mégis a lengyel külpolitika alapkoncepcióját a húszas évek elején ez az elgondolás határozta meg.

Az Intermarium (lengyelül międzymorze, ’tengerközi’) szövetség gondolata a két világháború között mindvégig lényeges maradt a lengyel külpolitikai gondolkodásban, főként Józef Beck külügyminisztersége idején. Az elképzelés szerint a Baltikumtól a Fekete-tengerig, illetve az Adriáig elterülő államok laza szövetséget alkottak volna, persze lengyel dominanciával. Felelevenítve és némileg kibővítve a felosztás előtti Rzeczpospolita térségbeli geopolitikai befolyását. Az elképzelés azonban kivitelezhetetlennek bizonyult. Többek között azért is, mert az ország a közép-európai befolyás megszerzéséért és biztosításáért, legalábbis a harmincas évek derekáig, erős és befolyásos riválisra lelt Csehszlovákiában. Ugyanakkor az az elgondolás, miszerint minél jelentősebb Lengyelország befolyása a három tenger övezte, egységesnek tekintett térségben, annál meghatározóbb szerepet kaphat az ország Európában, a lengyel geopolitikai gondolkodás máig ható, fontos alapvetésévé vált.

A második világháború idején újra születtek szövetségi tervek, immár a korábbi vetélytárs, Csehszlovákia bevonásával. Az emigrációban élő vezetők, Władysław Sikorski miniszterelnök és Edvard Beneš köztársasági elnök olyan csehszlovák–lengyel konföderáció létrehozását tervezték, amely köré a későbbiekben a közép-európai államoknak a szoros csehszlovák–lengyel együttműködésre épülő blokkját lehetett volna létrehozni. Ez a tervek szerint a balti államok mellett Romániára, Magyarországra, Jugoszláviára és más államokra is kiterjedt volna. A szovjet nyomásnak engedve Edvard Beneš fokozatosan kihátrált az együttműködésből, laza kétoldalú politikai megállapodást javasolt, 1945-től pedig fél évszázadra lekerült a napirendről a térség államainak szabad együttműködése, jó pár évtizedig Közép-Európáról mint önálló régióról sem beszéltek. A tengerközi gondolat az ezredforduló után ismét határozottan megjelent a lengyel külpolitikai gondolkozásban.

Az Egyesült Államok új kelet-közép-európai szerepe

Ennek lendületet egy másik, ma már „történetinek” nevezhető mozzanat adott. 2001 után, a terror elleni harc során, amikor az Egyesült Államok megtámadta Irakot, és ezt az akciót Franciaország és Németország ellenezte, Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter régi és új Európára osztotta fel a kontinenst, minthogy a régi Európa nem, az új pedig támogatta az USA törekvéseit. Az új Európa (nowa Europa) kifejezés a lengyel szellemi életben, a középhatalmi célokat megfogalmazó lengyel geopolitikai szemléletben a kilencvenes évektől a térségnek a lengyel szempontú Közép-Európához, Visegrádhoz és az Intermarium eszméjéhez tartozó régióját jelentette. Szűkebb értelemben véve Európának azt az „új” részét, amely az első ezredfordulókor, a térség keresztény térítésekor és az ehhez szorosan kapcsolódó államalapításokkor csatlakozott a Nyugathoz.

A három tenger közötti régió együttműködésének létrehozásáról már 2007-ben megindultak a tárgyalások, New Yorkban, az ENSZ-közgyűlés idején, de valódi lendületet akkor kapott, amikor a 2015-ben hatalomra került új lengyel kormány érezhetően átalakította a lengyel külpolitikai prioritásokat.
A NATO mellett a már a kilencvenes évek elejétől az Egyesült Államokhoz fűződő szoros, szövetségesi viszony továbbra is erős maradt, ugyanakkor a közép-európai térséget érintő együttműködés szempontjából szembetűnő volt, hogy a visegrádi együttműködés mellett a külpolitikában az Intermarium két világháború között megismert fogalma is megjelent. Ekkor indult meg a mai Három Tenger Kezdeményezés megvalósítása.

2015-ben a végül tizenkét régiós ország (Ausztria, Bulgária, Csehország, Észtország, Horvátország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Magyarország, Románia, Szlovákia, Szlovénia) részvételével működő csoporttá bővülő együttműködés megszületését Andrzej Duda lengyel és Kolinda Grabar-Kitarović horvát elnök kezdeményezte, akkor még Adria–Balti-tengeri Kezdeményezésként. Az észak–déli irányú együttműködés Románia és Bulgária bevonásával lett ABC-régió, Három Tenger Kezdeményezés, Trimarium, 2016 augusztusában. Ausztria kivételével az összes részt vevő állam közös öröksége a kommunista totalitarizmus emléke, és mindannyian uniós tagságuk előtt csatlakoztak a NATO-hoz, és a rumsfeldi úgynevezett új Európához tartoztak.

Az első időszaktól a Kezdeményezés hangsúlyos céljai közé tartozott a NATO, illetve az Európai Unió és Oroszország közötti térség (Ukrajna, Fehéroroszország és Moldova) bevonása a térségi együttműködésekbe, kiterjesztve mindezt a Kaukázus, Grúzia régiójára is. Mindez jól illeszkedett az EU keleti partnerségi programjához is.

A Kezdeményezés tagjai az Egyesült Államokat és a NATO-t tekintik biztonságuk garanciájának, és az USA is megnövekedett geostratégiai figyelmet kezdett fordítani Közép- és Kelet-Európa iránt 2016 után, amit a 2017-es csúcstalálkozójukra ellátogató Donald Trump amerikai elnök is megerősített varsói beszédében.

A fő a gazdaság

Mindezek mellett sokkal hangsúlyosabbak a szervezet közös gazdasági, energetikai és infrastrukturális célkitűzései, a politikai együttműködésnél meghatározóbb a gyakorlati célok megvalósítására törekvés. Éppen ezért nem is igyekeztek új, formális intézményesülésre, tervek sem születtek ezzel kapcsolatban. A Kezdeményezés megmaradt államfői platform jellegűnek. Az intézményesülés elmaradása miatt azonban sokszor kérdéseket vet fel a közös szándékok döntéssé alakításának és végrehajtásának módja: nem igazán egyértelmű, hogyan is lehet az elnöki szintű deklarációk szintjéről elmozdulva a kormányzati, de főként az üzleti szférába átemelni a tervezett projektek megvalósítását, és kialakítani a lengyel elképzelések szerint a visegrádi négyeknél nagyobb, befolyásosabb, Németország és Oroszország között elhelyezkedő közép-európai csoportosulást.

A Kezdeményezés eddig hét csúcstalálkozót (és ezzel párhuzamosan üzleti fórumot) tartott. Az összefogás motorja kétségkívül Lengyelország, de a balti államok, leginkább Litvánia és Románia, illetve Horvátország is aktív kezdeményezőként lép fel a közös projektek tekintetében. Ezek megvalósítása érdekében 2018-ban rögzítették az elkövetkezendő évek legfontosabb projektjeinek körét (hetvennél is több ilyen van), és létrehozták a Kezdeményezés befektetési alapját, amely az állami befizetések mellett a piaci befektetők felé is nyitott. A 2019-től működő Alappal kapcsolatban azonban továbbra is sok a nyitott kérdés, amiket persze a Covid-válság is felerősített. Felmerült például, hogy az egyes állami befizetéseket lehet-e célzottan nemzeti beruházásokra fordítani, illetve megoszthatók-e és milyen arányban az egyes gazdasági célkitűzések között? A befizetések is elmaradnak a tervezett ötmilliárd eurós összegtől, a 2020-as év végén az Egyesült Államok is csökkentette biztosított pénzügyi keretének maximumát egymilliárd dollárról háromszáz millióra. Igaz, a 2022. júniusi rigai csúcstalálkozóra időzítve vállalta, hogy ekkora összeggel részt is vesz az Alapban.

A Három Tenger Kezdeményezés jelentősége azonban lényeges lehet a nagy gazdasági fejlődési potenciállal rendelkező közép-európai térség saját gazdasági szükségleteinek megfelelő fejlesztési projektek megvalósításában. Ilyenek többek között a Balti-tengeri és az adriai LNG-terminálok és az azokat összekötő gázvezetékek megépítése, az uniós fejlesztési források segítségével megvalósuló kelet–nyugati irányú közlekedési folyosók mellett a közép-európai kikötőket összekapcsoló észak–déli folyosók kiépítése, például a teljes hosszában 2026-ra elkészülő, a litvániai Klaipédát és Szalonikit, illetve Constantát összekötő Via Carpatia, amelynek teljes magyarországi szakasza már el is készült az M30-as autópálya 2021 végi átadásával. Ide tartozik, hogy a Tallinnt Varsóval összekötő Via Baltica autópályává kiépítése az unió kohéziós alapjának támogatásával gyors ütemben folyik.

Borítókép: Az átfogó kelet-közép-európai összefogás 2017-es varsói csúcstalálkozója