Az új törekvés sarkalatos (magyarul itt olvasható) tételeit az Edmund Burke Alapítvány égisze alatt Will Chamberlain, Christopher DeMuth, Rod Dreher, Yoram Hazony, Daniel McCarthy, Joshua Mitchell, N.S. Lyons, John O’Sullivan és R.R. Reno fogalmazta meg. A szerzők és aláírók főként amerikaiak, de vannak köztük izraeliek, angolok, egy-egy francia, lengyel, portugál és magyar (Orbán Balázs). Az írást idén június 15-én egyszerre közölte a The American Conservative és a The European Conservative. A válaszul megfogalmazott nyílt levelet több jeles személyiség, társadalomtudós és teológus, egyházi vezető írta alá, és a The European Conservative-ben augusztus 29-én jelentette meg.

Megütközve olvastuk a Nemzeti konzervativizmus: elvi nyilatkozat című, a The European Conservative és a The American Conservative hasábjain közzétett írást, amelyet számos kiemelkedő közéleti személyiség és értelmiségi írt alá. Bár üdvözöljük a romboló globalizáció időszerű kritikáját, és rokonszenvezünk a nemzeti kultúra és a hagyományok megújítására való felhívásával, ám nem tudunk egyetérteni az „egyetemes ideológiák” elleni támadásával. Végtére mi alapozta meg a nyugati, európai és keresztény civilizációt, amelyet a nemzeti konzervativizmus állítólag védelmez és fenntart, ha nem az egyetemes etikai, szellemi – és igen, politikai látomás?

A kortárs liberalizmus mind bal-, mind jobboldali kritikusaiként úgy gondoljuk, hogy

az igazságos nemzetnek számításba kell vennie a szubszidiaritás elvét – vagyis azt, hogy a hatalmat a legalacsonyabb alkalmas szintre kell átruházni.

Ez azonban szükségszerűen azt is jelenti, hogy azokat a feladatokat, amelyek meghaladják egy nemzet hatáskörét, nemzetközi szinten kell megoldani. A nyilatkozat azt sugallja, hogy az ilyen internacionalizmus eleve imperialista, miközben valójában a nemzetállamok teremtették meg a kizsákmányoló globalizáció feltételeit.

A globalizációt megkérdőjelezőknek valóban alaposan meg kell vizsgálniuk a modern nemzetállam szerepét a globalizáció létrejöttében. A nemzeti kultúrák felbomlását megelőlegezte a helyi kultúrák felszámolása, a hatalomnak a helyi önkormányzatoktól és a civil társadalomtól – nevezetesen az egyházaktól, céhektől és más egyesületektől – való elvétele, központosítása. A mai értelemben vett nemzetállamok tették lehetővé a globális kapitalizmus és az emberi közvetítést nélkülöző technológiák egyre szélesebb körű elterjedését, amely immár társadalmi, polgári és szellemi életünket fenyegeti.

Az egyetemes eszméktől elszakított, tiszta nacionalizmus azzal a kockázattal jár, hogy éppen a nyilatkozat aláírói által joggal elutasított elvont globalizmusnak lesz a tükörképe. Kimondatlanul elsőbbséget tulajdonít a nemzetnek a kultúrával és a közösségekkel szemben, mind az egyetemest, mind az egyedit alárendeli a nemzetinek, mintha a nemzeti érdekek és hagyományok szükségképpen jók lennének, és minden, ami meghaladja a nemzeteket rossz volna.

Egyetértünk a nyilatkozat aláíróival a globalizáció által ma általánosan veszélyeztetett valódi javak fontosságát illetően. De ezeket a javakat minden szinten szem előtt kell tartani. A nacionalizmus nem rendelkezik arra való biztosítékkal, hogy eleve ezeket szorgalmazza, az internacionalizmuson belül pedig nincs olyan elv, amely eredendően ellenezné ezeket. Politikai körültekintésünket nem bízhatjuk kizárólag a nemzetállamokra;
a közjót, az emberek, férfiak és nők valódi javait a társadalmi szervezet minden szintjén elő kell mozdítani, a családtól a nemzetközi szervezetekig.

A nemzetállamnak az elvi nyilatkozat abszolút szuverenitást tulajdonít, márpedig ez nem más, mint modern mítosz, amelyet a hagyományos konzervatívok, mint például Edmund Burke, kétségbe vontak, mert az – a francia forradalomhoz hasonlóan – terrorhoz és zsarnoksághoz vezethet. Helyette Burke a kölcsönös előnyök és virágzás érdekében egymással szövetségre lépő népek és nemzetek „kultúrközösségét” szorgalmazta.

Francia képeslap 1915-ből, felirata: „A dicsőség szent zászlaja. Szent lobogó, a dicsőség zászlaja. Győzelmet zeng a hazafi."
 
Kegyetlen irónia rejlik abban, amikor a nyilatkozat elítéli „a legutóbbi nemzedék liberális imperializmusát is, amely hatalomra, befolyásra és gazdagságra törekedett más nemzeteket az uralma alá hajtva és a saját képére átalakítva”, miközben az amerikai liberális, a hatalommegosztáson és a „korlátozott állam”-on alapuló alkotmány modelljét említi mint a nemzeti lét egyedüli látomását. Márpedig számos olyan európai ország létezik, amely egészen eltérő, mégis rendkívül sikeres modellel rendelkezik, amelyben a vegyes alkotmány szorosabban összefonja a politikai és a gazdasági funkciókat.

A „szabad vállalkozás” és az „egyéni szabadság” kifejezetten „angol-amerikai” eszménye melletti elkötelezettség szemben áll az európai konzervatív hagyomány jelentős részével, amely történelmileg a piac korlátozására és a szabadság nem individualista, hanem a jogokat és a kötelességeket egyensúlyban tartó modelljét szorgalmazta.

Mélységesen elszomorít bennünket, hogy a nyilatkozat nem utal a legfőbb teológiai erényre és a keresztény civilizáció vezérlő eszményére: a szeretetre.

Az eszményeket felsorolva: „a hazaszeretet és a bátorság, a becsület és a hűség, a vallás és a bölcsesség, a gyülekezet, az egyházközösség és a család, a férfi és a nő, a szombat törvénye és a szent, az értelem és az igazság” nem említi a barátságot, az együttérzést és a szeretetet.

Fájdalmas, hogy a nyilatkozat szóba sem hozza a polgári élet alapeszméjét, a polgári barátság kötelékét, illetve a jótékonyság és a nagylelkűség elvét. Ez a hiány a főáramú szekuláris politikai diskurzusban jellemzővé vált, és a liberalizmus kritikusainak okvetlenül el kell utasítaniuk. Bármely politikai mozgalom, ha a keresztény politikai hagyományt kívánja folytatni, a szereteten és a barátságon kell alapulnia.

Társas viszonyokba, Burke „kis közösségeibe” születünk, és szeretetünk először rájuk irányul. A gondoskodást, amelyet tőlük kaptunk, mielőtt viszonozni tudtuk volna, megtanuljuk másokra, különösen a közöttünk élő leggyengébbekre is kiterjeszteni. Megtanuljuk szeretni a családunkat és a barátainkat, a közösségünket és a hazánkat, és a gondjukat viselni. Ez a szeretet hozza létre bennünk a kötődés és a ragaszkodás érzését, amely fokozatosan kiterjed polgártársainkra és az emberiségre is – a köztünk élő idegenekre, akik felebarátainkká válnak. Ezen az alapon elkezdhetjük felváltani a gyanakvás és a megfigyelés globalizmusát a barátság és a kölcsönösség internacionalizmusával.

Végső soron a Nemzeti konzervativizmus-nyilatkozat sem nem konzervatív, sem nem keresztény. A liberalizmus bal- és jobboldali kritikusaiként egyaránt el kell utasítanunk. Elismerjük a nemzeti kultúrák fontosságát. Elismerjük, a nemzet teljes joggal lép föl a közjó védelmében, polgárai nevében.

De nem érthetünk egyet azzal az elgondolással, hogy a globalizáció elleni küzdelemhez kritikátlanul el kell fogadnunk a nemzetállamot mint az egyetlen igazi politikai formát vagy a legteljesebb közösséget;

vagy hogy kimondatlanul az lenne a legfőbb jó, amelyre törekedhetünk, hogy ha az egymás ellen újra felfegyverzett, saját érdekeiket érvényesítő nemzetállamok örökös konfliktusban állnak.

Mi, az alulírottak fenntartjuk a nemzetek alapját képező egyetemes elveket, a valamennyi nemzet összes tagjának szívébe írt természeti törvényt, és a nemzetközi barátság és szeretet szellemét, lelkületét, amely összeköt bennünket.

Fordította: Pásztor Péter

Nyitókép: A Nemzetek Temploma az Olajfák hegyén Jeruzsálemben