Irodájának falán Magyarország térképe, háromszáz település van feltüntetve rajta. Jelenlegi munkájának ez a háromszáz település a fókusza?
Igen. Ezek a legszegényebb települések. Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár, Nógrád, Baranya és Somogy többnyire. Itt-ott vannak még pöttyök, de az említett megyék a helyszíneink kilencven százalékát jelentik. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Jelenlét programját valósítjuk meg ezeken a településeken partner-szervezetekkel, elsősorban a legnagyobb karitatív szervezetekkel. Ez a munka három éve kezdődött, eddig száztizennyolc településre értünk oda.
E háromszáz településen körülbelül háromszázezer ember lakik, többségük mélyszegénységben, nyomorban, de itt – Önt idézem – háromszor annyi gyermek születik, mint az országos átlag.
A következő húsz évben Magyarország népességének várhatóan hét-nyolc százaléka születik majd itt. Az átlagos családokban az édesanya harmincéves, mikor az első gyermekét világra hozza. A mi településeinken az anyukák húszévesen szülnek először. Ez azt is jelenti, hogy a generációváltás gyorsabban megy végbe, ezért majdnem háromszoros a szorzó. A gyerekek pedig olyan környezetbe érkeznek, ahol a komfort nélküli lakások, a munkával, szakmával nem rendelkező emberek, az alacsony iskolai végzettségűek száma ugyancsak többszöröse az átlagnak.
Ha nem változik semmi, a gyermekek a szüleik, nagyszüleik sorsát öröklik, és értékteremtő munkát végző dolgozók helyett nagyobb eséllyel támogatásra szoruló eltartottak lesznek.
Ezért mondjuk, hogy a felzárkózás a társadalom egészére tartozó ügy – aki nem tudja szeretni, az féljen egy kicsit, de ne gondolja úgy, hogy nincs semmi dolgunk a nyomorban élő emberekkel. Nagyon tudatosan használjuk a nyomorúság szót.
Hol a határ a szegénység és a nyomor között?
A hatvanas évekre jól emlékszem. Falun nőttem fel. Szegények voltunk, de az embereknek voltak céljaik. A szegénység összehozta az embereket. Kalákában épültek a házak, mindenki értett valamihez, a szőlőt együtt szedték le, a disznóölés közös ünnep volt.
A nyomorban élőknek már nincsenek céljaik, csak a pillanatnyi túlélés számít. Nem gondolnak a holnapra, a mai napot kell túlélni, mindegy, milyen áron.
Látjuk magunk előtt, ahogy ücsörög kint az árok szélén, a gazos kertje előtt, és nem csinál semmit. Azt mondjuk rá, hogy dologtalan, pedig inkább céltalan. Ha az embernek nincs célja, nem lehet akarata sem.
Ez nem felmentés, hanem diagnózis.
A nyomorúság szétmar mindent, összeroppantja a közösséget, a barátságot, a kultúrát. A nyomorúság ugyanakkor melegágya minden rossznak, az uzsorának, a prostitúciónak, a kiszolgáltatottságnak, a rabszolgaságnak. Ha éhes a gyerek, és nincs mit adjak neki, megyek az uzsoráshoz, kerül, amibe kerül, nem érdekes, hogy utána mennyit kell majd fizetni. Ezért
nem reális azt feltételezni, hogy ha a nyomorban élő embereknek magot vagy állatot adunk, akkor majd gazdálkodni kezdenek. Nem nő fel az az állat,
nem kell ki az a mag.
Hogyan tudnak Önök ezen változtatni?
A karitatív szervezetek ezt önmagukban nem tudják megváltoztatni. Fordulópont akkor következett be, amikor a kormányzatot sikerült meggyőznünk arról, hogy nincs értelme rövid távú programoknak, és a helyben megismert problémákra kell érvényes válaszokat találni. A felzárkózás az elmúlt évszázadokban azt jelentette, hogy a birodalmi tanács vagy a központi bizottság, vagy a kormányzat megmondta, mit kell csinálni. Ehhez képest mi
valódi felhatalmazást kaptunk, hogy megérkezzünk, diagnosztizáljunk, és csak utána mondjuk meg konkrétan, hogy azon a településen mit kell csinálni.
Erre biztosít forrásokat a kormány, és ha minden jól alakul, akkor az Európai Unió is. Azt is el tudtuk fogadtatni, hogy néhány éven belül nem lesznek látványos eredmények.
Nagyon óvatosan nevezünk valamit jónak vagy rossznak, mert a valóság sokkal összetettebb annál, mint amit első pillanatban gondolunk róla. Jelenlét a címe a programnak, az alcíme pedig A fogantatástól a foglalkoztatásig. Ezt pedig úgy értjük, hogy az élet első pillanatától kezdve a felnövekvő fiatalok munkába állásáig kísérnünk kell az új generációt, hogy biztosan megérkezzen. Amikor ez sikerül, akkor már egyértelműen látható eredmények is lesznek.
Mi a lényege a módszerüknek?
Az integrációról az elmúlt évtizedekben, de akár az elmúlt évszázadban is azt gondolták, hogy tíz fehér egységhez keverjünk két feketét, és akkor megváltozik a világ. Mi fordítva gondoljuk. Nem a kifelé, hanem az odafelé vezető utak járhatók. Kellő alázattal, szelídséggel kell érkeznünk a településre, és először nekünk kell integrálódnunk.
Nem akarjuk egy pillanat alatt megváltoztatni a világot, nem hozunk új szabályokat – egyszerűen csak ott vagyunk.
Veszünk egy házat, lehetőleg a legnehezebb területén a településnek. Ez a helyi Jelenlét Pont. Nyitva az ajtó, fő a kávé, van színes ceruza.
Először az anyukákkal kezdünk ismerkedni. A kora gyermekkor van fókuszban, a három évnél kisebb gyermekekre koncentrálunk, hiszen ekkor alakulnak ki azok a képességek, tulajdonságok, amelyek meghatározzák, miben leszünk tehetségesek, hol lesz a helyünk a közösségben, hogyan reagálunk a problémákra. Gyakorlatilag
az életünk eldől az első ezer nap alatt. Ez az időszak azonban egy fekete lyuk a társadalom előtt, hiszen nem tudjuk, mi történik a családokban.
Ezért kapnak kiemelt szerepet a védőnők, hogy a problémákra időben megoldást találjunk, mert mire óvodába kerül a gyermek, már késő.
Tehát a kismamák révén próbálják erősíteni a település élni akarását és jövőbe vetett hitét?
Akár így is mondhatjuk, de ez egyrészt leegyszerűsíti a munkánkat, másrészt pedig túl optimistán hangzik. Azért beszélünk nagyon nehezen erről, mert ha mindent egész pontosan elmondanánk, jó eséllyel a rasszizmust erősítenénk. Mondok egy példát. Általában az anyuka is és mindenki más is bent dohányzik a házban, ahol a kisbaba is belélegzi a füstöt. Nyilván nem tudunk beleavatkozni, csak nagyon óvatosan beszélgetünk arról, hogy ez nem jó, noha ő meg van győződve arról, hogy ezzel nincs semmi baj. Egy másik példa: amikor nincs fa, palackkal tüzelnek, és visszafelé füstöl a kályha. Ezek nagyon ártalmas gázok, amik megmaradnak a szobában. Vagy
ha nem lehet letenni a földre a babát, nem tanul meg időben mászni, és nem fog kialakulni a mikromotorikus rendszere.
Látjuk ezeket a helyzeteket, de nem állíthatunk oda azzal, hogy mostantól ez nem mehet így tovább. Kolléganőink, kollégáink segítségével lopakodunk be az életükbe, úgy, hogy együtt vagyunk velük. Nem direkt oktatással és különösen nem kioktatással próbáljuk formálni őket, hanem a személyes példánkkal. Igyekszünk minél több időt együtt eltölteni, amiben van egy kis főzés, egy kis takarítás, és jó esetben van egy hangulatos zenélés, esetleg egy imádság.
A munkájukat bemutató füzetek egyikének Elfelejtett templomok Magyarországon a címe. Ezzel a kiadvánnyal mire akarták felhívni a figyelmet?
A településeink többségében a templomok elhagyatottak, romosak, ki vannak fosztva. De intünk mindenkit, nehogy a templom felújításával akarják kezdeni
a falu megmentését.
Mert azonnal lába kél a vörösréz ereszcsatornának?
Akár ez is megtörténhet, de ha azt a vörösréz esőcsatornát együtt szereljük fel, lényegesen kevésbé lesz veszélyben. Ugyanígy, ha azt látjuk, hogy elhanyagolt az iskola, akkor nem az az első feladat, hogy épüljön új iskola, hanem az ott élők bevonásával hozzuk rendbe a régit, amennyire csak lehet. Így sokkal inkább a sajátjuknak érzik majd.
Ez időigényes, de ha nem csináljuk, akkor továbbra sincs jövőkép. Szerencsére a gyerekek kiváló partnerek. Az iskoláinkban például minden osztálynak van egy hete, amikor összeszedik a szemetet a településen. Utána sokkal inkább rászólnak akár a szüleikre is.
A templomkertet is mi ápoljuk. Nem kell ahhoz templomba járni, hogy a templomkertet szépítsük, hiszen az mégiscsak a falu központja, és gyakran mellette van az iskola. A templomaink azután liturgikus közösségi terekké válnak, ha máskor nem, karácsonykor, húsvétkor tele van gyerekekkel a templom. Próbálunk olyan liturgiát bemutatni, hogy az mindenkinek jó legyen. A csenyétei (Cserehát, Borsod-Abaúj-Zemplén megye) templomnak nincs teteje, se ajtaja, se ablaka, de tartunk benne liturgiát, olyasmit, amit közösen, mindazok, akik a Jézus nevet ismerik, örömmel tudnak követni, mondjuk énekelni, felolvasni valamit, beszélgetni róla, utána pedig együtt főzünk.
Arra kell nagyon figyelni, hogy
soha ne felülről nézzük ezeket az embereket, hanem inkább letérdeléshez, odakuporodáshoz hasonlítson a kapcsolatunk.
Jelen vagyunk közöttük, és időnként rácsodálkozunk a szépségekre, amit csak nagyon közelről látni, és ezt ki is tudjuk fejezni. Amikor megszületik egy családban az akárhányadik gyerek, viszünk babacsomagot, és ebben persze van egy csomó érték is, de a lényeg, hogy az anyukával hosszan elbeszélgetünk arról, hogy a hét és fél milliárd emberből az újszülött az egyetlen, aki ilyen, és hogy a megszületése mekkora csoda. Hiszem, hogy van eszközünk arra, hogy ő egy kicsit már másképp éljen, ne örökölje feltétlenül a szülei nyomorát. Mi, mint a napkeleti bölcsek, odamegyünk, de nem azért, hogy okoskodjunk, hanem azért, hogy megköszönjük és megünnepeljük, hogy ember született.
Ez a háromszáz település, amely a Jelenlét programban részt vesz, hány szervezet együttműködése?
Huszonegy partnerszervezetünk van, köztük öt nagy egyházi segélyszervezet (Máltai Szeretetszolgálat, Katolikus Karitász, Református Szeretetszolgálat, Baptista Szeretetszolgálat és az Ökumenikus Segélyszervezet).
Mind a háromszáz településnek megvan a gazdája?
Most járunk száztizennyolcnál, januárban további hatvan településen leszünk jelen. A megvalósítást pályáztatni fogjuk, mert pályázati formát kell adnunk ennek a növekedésnek. Van olyan falu, ahol a munkatársaink negyedik garnitúrája cserélődik három év alatt, mert olyan nehezen értünk szót a helybeliekkel. Magunk között négy alapérkezést szoktunk megkülönböztetni. Amikor nagyon örülnek nekünk, amikor nem baj, hogy jöttetek, amikor baj, hogy jöttetek, de rátok hagyjuk, és amikor egyébként még ellen is állunk.
Képzeljünk el egy települést, ahol a polgármesternek áramlopási monopóliuma van, vagy ahol mindennapos az uzsora,
kivilágítatlanok az utcák, vagy omlófélben lévő házakban gyerekek is laknak, ott nem meglepő, ha zavart kelt egy segítő szervezet érkezése.
A helyi hatalommal is meg kell küzdeniük?
Előfordul, mert mi egy csomó mindenbe belelátunk. Mondjuk, látjuk a szocpolból felépített házakat, amikből kilopták az anyagot – s hogy ki volt a jegyző, a vállalkozó, a bank, aki ehhez asszisztált, vagy nyert rajta az írástudatlan emberek rovására.
Nem véletlen, hogy a Belügyminisztériumban beszélgetünk...
Miniszterelnöki biztosként a Miniszterelnökséghez tartozom, de mivel a felzárkózás a BM-hez tartozott korábban is, és most, hogy az EMMI is nagyrészt beolvadt a BM-be, igen hasznos, hogy itt vagyunk. Szombat délutánonként beszélgetünk Pintér Sándorral most már három éve. Nagy segítség, hogy
a teljes eszköztár, ami a BM-en belül van, rendelkezésre áll, a közfoglalkoztatás, a szociálpolitika, a vízügy, az egészségügy, most már az oktatás is,
mind idetartozik.
A Jelenlét Pontokon máshonnan érkezett szociális munkások dolgoznak, vagy megkeresik helyben azokat, akiket elfogad az adott település?
Külső szereplők kezdik el a munkát, mert ha a település maga meg tudta volna oldani a helyzetét, akkor megoldotta volna. Olykor a legjobbnak tűnő helyi emberek mögött is ott van valami olyan családi kötődés, polgármesterhez, uzsoráshoz stb., ami miatt nem tud teljesen függetlenül működni. Így is nagyon nehéz. Nem is sejtjük, milyen konfliktusok lehetnek egy településen belül például az oláh cigány és a romungro közösség, vagy a romungro és a beás közösség között, vagy még ezeken belül is. Sokszor a nem cigány közösséggel jobban kijönnek, mint egymással. Nem lehet általánosságban beszélni ezekről a kérdésekről, és azért jó, hogy minden településre önálló programot fogalmazhatunk meg.
Ehhez helyben partnert kell találni…
Az már a megérkezés után van. Mikor megérkezünk, először diagnózist készítünk, közben beépülünk a közösségbe, alázattal, figyelemmel, türelemmel, de függetlenül. Utána léphetünk tovább. Jönnek a családmentorok, ez azért fontos, mert a védőnő nem ér oda mindenhova, és meg kéne tanítani az anyukákat nagyon sok mindenre, ami nem is védőnői feladat.
A gyerekkel tornázni, elmagyarázni a mászás szükségességét, mesét, altatódalt tanítani,
és még sorolhatnám. Ha nincs más, akkor minimumprogramokban gondolkodunk, tehát legalább egy négyzetméter szőnyeg legyen leterítve, ahová le lehet tenni a gyereket.
Az nagyon jó, ha a mentoraink között van olyan, aki ott lakik, mert akkor a hétvégén is, ha valami történik, tud segíteni. Még egy dologgal hadd dicsekedjek. Európa első telemedicinás szemészeti buszával dolgozunk. Három évvel ezelőtt indítottuk útjára, mert nincs elég szemész, és utaztatni az orvost három órát oda, három órát vissza, hogy megnézze a gyerekek szemét… De
már létezik az a technológia, amivel Budapestről tud a szakember vizsgálni, és száz gyerekből csak ötöt lát személyesen,
az összes többit megoldjuk ezzel a nagyon-nagyon modern technológiával. Hamarosan lesz telemedicinás háziorvosi rendelőnk is.
Úgy tűnik, hogy a Jelenlét a jövő lét záloga…
A felzárkóztatás csak úgy lehetséges, ha mi gyorsabban haladunk, mint a többiek. És ha valaki belép egy ilyen Jelenlét-házba, rögtön látnia kell a felkészültséget. Ez egy mindentudó ház, amelyben a kávéfőzéstől a legmodernebb gyógypedagógiai eszközökig, a mosáshoz, fürdéshez, varráshoz szükséges dolgoktól a kis házimoziig minden megtalálható, ami esetleg otthon nincs, mindaddig, amíg nem tudjuk elérni, hogy ezek minden házban meglegyenek. Ez hosszú út. Addig legalább van egy közös pont, ahol minden van. És ha kimegyünk a kertbe, ott is meg lehet tanulni sok mindent. És van, ahol gyorsabban, van, ahol kevésbé gyorsan haladunk, van, ahol mindenki utánunk jön, akad olyan település, ahol szinte senki, és akkor ezt újra és újra megnézzük, hogy biztosan jó irányba megyünk-e, azután újrakezdjük, annyiszor, ahányszor csak kell…
