Nem csoda, hogy sokan új korszak kezdetéről beszélnek, akárcsak 1952-ben, Erzsébet trónra kerülésekor. De mire lehet számítani olyan helyzetben, amelyben a briteknek rég nem tapasztalt súlyú problémákkal kell szembenézniük? Annyi bizonyos, hogy nagyon sok múlik az új miniszterelnökön, ezért először vessünk egy pillantást arra, mit is érdemes tudni róla!

Kacskaringós út a hatalomhoz

Truss pályafutása angolosan fogalmazva is igen gazdag éles fordulatokban: a baloldalról váltott a jobboldalra, a Brexit-ellenességről a Brexit-pártiságra. 1975-ben született Oxford városában, egy matematikatanár és egy ápolónő gyermekeként. Családja politikai felfogását később saját maga jellemezte úgy, hogy a Munkáspárttól is balra állt. Az oxfordi egyetemen filozófiát, politikatudományt és közgazdaságtant hallgatott. Az otthoni légkör közéleti pályájának indulására is rányomta bélyegét, bár nem a Munkáspárt, hanem a Liberális Demokrata Párt színeiben kezdett politizálni. Az egyetemen ő lett a párt helyi szervezetének az elnöke. Ekként olyan állásfoglalással hívta fel magára a figyelmet, amelyet ma már alaposan bánhat, s amelyet most a monarchia reflektorfénybe kerülése kapcsán sűrűn idéznek. Felszólalt ugyanis a királyság eltörlése mellett, kijelentve: „Nem hisszük, hogy bárki is uralkodásra született volna.” A londoni sajtó idézi emiatt tanúsított későbbi bűnbánatát is: „Mindenki hibázik, velem is megtörtént. Mások a szexnek, a drogoknak és a rock and rollnak élnek. Én liberális demokrata voltam. Sajnálom.”

Sokakat meglepett tehát, hogy egyetemi tanulmányainak végére a konzervatívokhoz csatlakozott. A váltást azzal magyarázta, hogy a szabadpiac védelmét és az állam hatékony korlátozását leginkább a toryk tudják biztosítani. A csípősebb kommentárok szerint viszont inkább arról volt szó, hogy a könnyebb karrier lehetőségét látta a konzervatívok oldalán.

Diplomájának megszerzése után a nagy olajcégnél, a Shellnél helyezkedett el könyvelőként, és ekkor ismerkedett meg az ugyanezen szakmában dolgozó férjével, akitől két lánya született. A politikában, immár konzervatív színekben, kétszer is próbálkozott képviselőjelöltként, de eredménytelenül, 2010-ben aztán David Cameron egy biztos körzetet adott neki Norfolkban.
A karrierje ezt követően gyorsan felívelt; komoly kormányzati tisztségek sorát kapta.

A Brexit átértékelése

Az újabb éles törést a 2016-os Brexit-népszavazás hozta. Truss ugyanis eredetileg a Remain, vagyis az EU-ban maradás oldalán állt, s a jobboldali bulvárlapban, a Sunban azt írta, hogy a Brexit „háromszoros” tragédia lenne, mert „több szabály, több formai kényszer betartásával és csak nagyobb késedelemmel” lehetne az árukat Európában értékesíteni. Az EU-pártiak többségéhez hasonlóan tehát ő is elsősorban gazdasági szempontokkal érvelt az unió mellett. Miután azonban az EU-párti tábor veszített, Truss nem kívánt sokáig a vesztes oldalon maradni, és gyorsan arra az álláspontra helyezkedett, hogy a kilépéssel új lehetőségek nyílnak meg a szigetország előtt. A Brexit megítélésében ugyancsak oldalt váltó Theresa May kormányában igazságügy-miniszter lett; e minőségében éles kritikák érték amiatt, hogy jó ideig nem állt ki azon bírók mellett, akiket a Daily Mail a „nép ellenségeinek” minősített, miután úgy döntöttek, hogy a kilépés hivatalos elindításához a parlament hozzájárulása is szükséges. Mint ismeretes, May végül nem tudta a Brexitet végrehajtani, s 2019 májusában le kellett mondania.
A pártelnökségért induló versenyben Truss ezúttal szerencsésen választott oldalt: a győztes Boris Johnson mellé állt, s a jutalom nem is maradt el: a nemzetközi kereskedelmi minisztériumot kapta meg. Karrierje 2021 szeptemberében még magasabbra ívelt: a magas presztízsű külügyminisztériumot vehette át. 2021 decemberében a brit főtárgyaló visszavonulása után a Brexit-ügyek intézésével is őt bízták meg, ezzel pedig megörökölte az egész kilépési folyamat legkényesebb problémáját: Észak-Írországot.

A lojalitás jutalma

A karanténszabályokat megszegő „Covid-partik” 2022 kora nyarára – egyéb botrányokkal együtt – végleg megrendítették Boris Johnson pozícióját. Elsőként Rishi Sunak pénzügyminiszter nyújtotta be tiltakozásképp a lemondását, s e lépést valóságos „lemondáscunami” követte: több mint ötven kormánytag távozott, s ez nem hagyott más választást a 2019 decemberében még hatalmas választási sikert elérő kormányfőnek, mint hogy – július 7-én – lemondjon. Külügyminisztere, Truss a kivételek közé tartozott, ő ugyanis nem követte a távozó kollégákat. Úgy fogalmazott, hogy ő lojális alkat, és semmilyen formában sem kíván effajta lázadás részese lenni.

Újra elindult tehát a kampány a pártelnöki – s egyben a miniszterelnöki – tisztségért. A konzervatívok szabályai szerint ez a vetélkedés mindig kétfordulós: az első körben az alsóházi tory képviselők szelektálnak az indulók között, egészen addig, amíg csak két jelölt marad állva, majd pedig a párt regisztrált tagjai – mintegy százhatvanezren – szavaznak arról, hogy ki legyen a győztes. A két kör szereplőinek preferenciái természetesen nem teljesen azonosak. Képviselőtársai körében Sunak kapta a legtöbb voksot, ő azonban a „mezei párttagok” körében jóval kisebb népszerűségnek örvend. A hideg technokrata benyomását keltő, indiai származású expénzügyminiszter kevéssé fogta meg a fantáziájukat, emellett pedig sokan úgy vélik, „túl gazdag ahhoz, hogy kormányfő legyen” (tegyük hozzá: vagyonát feleségének, egy dúsgazdag indiai család lányának köszönheti). A brit fogadóirodák így kezdettől fogva a Johnson iránti hűségét is kamatoztató Trusst tekintették befutónak, s ebben nem is tévedtek. Szeptember 5-én ismertették az eredményt, s ebben pusztán annyi számított meglepetésnek, hogy Truss „csak” ötvenhét százalékkal nyert.

Sunak és Truss eltérő elképzelései markánsan kirajzolódtak a módfelett élesre sikeredett kampányban. A volt pénzügyminiszter az óvatosság jegyében határozottan elzárkózott attól, hogy a válság közepette csökkentse az adókat. Vetélytársa ellenben elkötelezett neoliberális piacpártiként jelentős adócsökkentést ígért, azzal az érveléssel, hogy az így kieső bevételt majd állami hitelek felvételével fedezi. Sunak ezt az elképzelést „tündérmesének” nevezte, Truss viszont azzal vágott vissza, hogy az ország eladósodottsága egyelőre igen alacsony, az adóterhek csökkenése pedig kellően felpörgeti majd a gazdaságot ahhoz, hogy az fedezetet teremtsen a hitel törlesztésére is. Világossá tette, hogy szociális segélyek osztogatására senki sem számíthat, azt viszont megígérte, hogy megválasztása esetén villámgyorsan lépni fog a rezsiköltségek korlátozása érdekében.

A háztartásienergia-árak befagyasztása

Truss már kinevezésének estéjén hozzákezdett kormánya megalakításához, és szinte az összes kulcstárcára új embert nevezett ki. A pénzügyminisztérium élére régi szövetségesét, a ghánai származású Kwasi Kwartenget, az addig saját maga által vezetett külügyminisztérium élére pedig az ugyancsak afrikai gyökerű James Cleverlyt állította. A belügyminisztériumot az indiai családi hátterű Suella Bravermanre, a kormányzat addigi jogi főtanácsadójára bízta. A londoni sajtó meg is jegyezte, immár nem fehér férfiak ülnek a legfontosabb bársonyszékekben. Első kormányfői beszédében Truss felsőfokon méltatta Boris Johnsont, kiemelve, hogy az ország neki köszönheti a Brexit véghezvitelét és a Covid elleni oltásokat. Ezzel valószínűleg a politikai folytonosságot akarta hangsúlyozni, Johnson híveinek a megnyerésére.

Melyek az új kormányra váró legfontosabb teendők?

Talán nem tévedünk, ha első helyre az Egyesült Királyságot is sújtó „megélhetési” válságot tesszük, amelyet elsősorban a szárnyaló, csaknem negyvenéves csúcsra kúszó infláció, különösen az energiaárak drasztikus megugrása váltott ki. A pénzromlás üteme a Bank of England szerint összességében már szeptember közepére elérte a tíz százalékot, az élelmiszerek esetében a tizenöt százalékot is, miközben a kamatok a magánszemélyek és a vállalatok számára egyaránt meredeken emelkednek, s a gazdaság recesszióba csúszik. A többség számára megfizethetetlen energia ügyében Truss máris beváltotta ígéretét: befagyasztotta az árakat. Egészen pontosan fogalmazva, októbertől kezdődően a háztartásoknak felszámítható (átlagos) energiaellátási díj felső határát évi kétezer-ötszáz fontban határozta meg. Ez az intézkedés két évre szól, és fél évig a vállalati szektorra is vonatkozik. Ez nyilvánvalóan pragmatikus döntés, hiszen az ársapka nem tartozik a piacpárti politika eszközei közé. Ezzel párhuzamosan a kormányfő a lehető leghatározottabban elutasította a Munkáspárt vezetője, Keir Starmer kedvenc ötletét, a nagyvállalatokat terhelő rendkívüli adókat, mondván, ezek nem segítik a gazdasági növekedést.

De nem csak a gazdaság terén várnak nehéz ügyek Trussra. A legsürgősebb feladatok közé tartozik a párt megtépázott egységének a helyreállítása, vagy legalábbis a feszültségek tompítása. A pártelnöki verseny meglepően szoros eredménye arra figyelmeztet, hogy ez nem lesz könnyű feladat. A torykat a Brexit óta éles ideológiai és személyi ellentétek állítják egymással szembe, és a törésvonalakat csak tovább mélyítették a regnáló kormányfők megbuktatására (May, Johnson) és az utódlásukra irányuló, gyakorta machiavellista manőverek.

Észak-Írország és Skócia

Emlékezetes, hogy a Boris Johnson által kötött Brexit-egyezményhez csatolt úgynevezett északír protokoll Észak-Írországot gazdaságilag különválasztotta Nagy-Britanniától, és az EU egységes piacában hagyta, amivel a két sziget közé belső határt húzott. A protestáns közösség, nem is egészen alaptalanul, ebben a királyság integritásának megsértését látja, és a mai napig nem fogadja el. Sőt, legerősebb pártja, a Demokratikus Unionista Párt tavasszal úgy döntött, hogy a katolikusokkal közös, az 1998-as nagypénteki egyezmény által kialakított kormányzásba sem hajlandó újra bekapcsolódni addig, amíg London nem változtat a protokollon. Truss – 2022 májusában, Johnson támogatásával – olyan törvényt kezdeményezett, amely egyoldalúan felülírja az EU-val kötött megállapodást, és kikapcsolja a Nagy-Britannia és Észak-Írország közötti áruforgalom bürokratikus ellenőrzését. Brüsszel ezt nem kívánja elfogadni, nemzetközi egyezmény megsértésével vádolva Londont, így az új kormánynak nem lesz könnyű dolga az ír–észak-ír határ ügyében.

Robbanással fenyeget Skócia is, ahol az országrészt irányító Skót Nemzeti Párt vezetője, Nicola Sturgeon a Brexit óta napirenden tartja az újabb, a második függetlenségi népszavazás kiírását. Az „első miniszter” most azt követeli, hogy a referendumra 2023-ban mindenképp kerüljön sor. A skót kormány azonban ezt London hozzájárulása nélkül nem teheti meg, és Truss egyetért elődjével ennek elutasításában. Sturgeon, akit Truss nem épp diplomatikusan „feltűnési viszketegségben szenvedőként” írt le, a Legfelsőbb Bírósághoz fordult ez ügyben. E testülettől várhatóan nem kap zöld utat, kérdés viszont, meddig tud Truss ellenállni a szeparatisták erős politikai nyomásának.

Stabil kontinuitás: Ukrajna

Külügyminiszterként Truss maradéktalanul egyetértett Johnsonnal Putyin ukrajnai agressziójának elítélésében és a megtámadott ország hathatós segítésében, ezért feltételezhetjük e politika folytatását. Tudjuk, az Egyesült Királyság nemcsak jelentős mennyiségű modern fegyvert küldött Kijevnek, hanem ukránok ezreit képezte ki a saját területén. Sokatmondó, hogy Zelenszkij volt az első külföldi vezető, akit az új miniszterelnök felhívott. Mivel azonban a háború elhúzódásával lehet számolni, a „megélhetési” válsággal szembesülő briteket hosszabb távon is meg kell győznie arról, hogy Ukrajna érdekében érdemes áldozatokat is vállalni.

Truss aligha számíthat nyugodt „mézeshetekre”. Egy brit politikai elemző szerint az ő sikere főként annak köszönhető, hogy saját magát egyidejűleg tudta a folytonosság és a szükséges változások letéteményesének beállítani. E feladat nagy formátumú államférfiakat igényel, Trussnak tehát az eddigi teljesítményénél többet kell felmutatnia, ha meg akar birkózni a kihívásokkal.

Utóirat 

A politikában egyetlen nap is sokat számíthat, hát még egy hónap… A fenti cikk szeptember közepén készült, s azóta sok minden változott a brit belpolitikában. A legfontosabb fejlemény, hogy október 20-án, csütörtökön, mindössze negyvennégy nap után Truss benyújtotta lemondását, ezzel azt a kétes értékű hírnevet szerezve meg, hogy ő lett a brit történelem legrövidebb ideig regnáló miniszterelnöke.

Miért? Röviden azért, mert látványosan megbukott a gazdasági programja, az, amellyel a pártelnöki versenyt megnyerte, s amely a súlyos gazdasági válság ellenére is radikális adócsökkentéseket akart keresztülvinni. Miután az új pénzügyminiszter, Kwasi Kwarteng előterjesztette „mini költségvetését”, a font árfolyama történelmi mélypontra zuhant a dollárral szemben, és még az IMF is elmarasztaló véleményt fogalmazott meg az új londoni irányvonalról. Truss vakon hitt a piacban, az viszont a jelek szerint nem tanúsított semmilyen bizalmat iránta. A villámgyors „hátraarcban” a kormányfő azonnal beáldozta Kwartenget, és a pártján belüli felháborodás csillapítására, igencsak furcsa módon, egyik ellenlábasát, az adócsökkentés koncepcióját kezdettől fogva „tündérmesének” minősítő Rishi Sunak szövetségesét, Jeremy Huntot kérte fel pénzügyminiszternek. Hunt pedig a szó legszorosabb értelmében mindent megfordított: nemcsak a leggazdagabbak adócsökkentését vetette el, hanem még a húszszázalékos alapkulcs egy százalékkal való csökkentését is elutasította. Lekerült a napirendről az az elképzelés is, hogy a társasági adót huszonöt százalékról tizenkilenc százalékra csökkentik. Mi több, a két évre megígért rezsitámogatást is csak hat hónapra garantálta az új pénzügyminiszter. Jószerével tehát semmi sem maradt az eredeti programból.  

Október 14-én Truss sajtótájékoztatóján a Konzervatív Párthoz legközelebb álló lap, a Daily Telegraph újságírója már a következő kérdést tette fel: „Meg tudná mondani, miért is kellene Önnek miniszterelnöknek maradnia?” Sokatmondó kérdés. A teljes arcvesztés után Truss mindössze annyit ismert el, hogy ő túl gyorsan akart túl sokat, de a lemondására semmi ok. A fenti írásban vázolt kép az elveit gyorsan cserélgető politikusról nem veszítette érvényét… Az események mégis álláspontjának az átértékelésére kényszerítették. Az utolsó csepp a pohárban Suella Braverman lemondása volt. A Konzervatív Pártnak mindenesetre gyorsan kell lépnie, hiszen a közvélemény-kutatásokban a Munkáspárt már fölényesen vezet.                   

A szerző eszmetörténész, az NKE tanára