◼Ismét megismerkedhetünk a Negyedik Köztársaság nehézségeivel, a parlamenti instabilitással?
Nem gondolom, hogy „rendszerválságról” beszélhetnénk, sem azt, hogy a Negyedik Köztársaságéhoz hasonló instabilitástól kellene tartanunk. Nehezebb lett az elnöknek és kormányának dolga, ugyanakkor a Nemzetgyűlés reprezentatívabb lett, ami fegyelmezheti a politikai szereplőket, és kissé megnyugtathatja a polgárokat. A választások véget vetettek a nacionalistának vagy populistának nevezett pártok politikai kiszorításának. Ez minden bizonnyal némileg hozzájárult a politikai élet hitelesítéséhez.
◼Megengedheti magának Franciaország a kormányozhatatlanság kockázatát a mostani összetett nemzetközi helyzetben?
Kevésbé tartok a kormányozhatatlanságtól, mint a mozdulatlanság folytatódásától. Az egymást követő francia kormányok nemcsak „reformálni”, hanem egyszerűen folyamatosan cselekedni is képtelenek voltak. Az ország főbb kihívásai régóta ismertek, s még a legszilárdabb többség se bírt meggyőzően szembenézni velük. Gondolok itt különösen az ipar leépülésére, az oktatási színvonal esésére, az ellenőrizetlen bevándorlásra. Nem hiszem, hogy az új politikai helyzet sokat rontana a kormányzók tehetetlenségén. Az strukturális tény.
◼Háborús helyzetben hogyan lehet megtalálni a megfelelő egyensúlyt a reprezentativitás és a kormányozhatóság között?
Nem hiszem, hogy az, amit Ön „háborús helyzetnek” nevez, egyelőre érdemben befolyásolta volna a franciaországi politikai helyzetet. Mindenki vagy szinte mindenki elítéli az oroszokat, és támogatja vagy csodálja az ukránokat. De ez a diskurzushoz, nem pedig az ország mélyebb elkötelezettségéhez kapcsolódik. Meglepett, hogy szinte egyáltalán nem tüntettek az utcákon Ukrajna mellett. Magától értetődik, hogy a jó oldalon állunk, hogy segítünk az ukránoknak, de az is világos, hogy nem állunk háborúban Oroszországgal, és egyáltalán nem áll szándékunkban változtatni ezen a helyzeten.
◼Létezik egyáltalán olyan új módszer, amelyet Macron elnök ígért a franciáknak, s amely megoldhatja az ország problémáit? Összességében a francia elit készen áll a kihívásra?
Az elit, akár francia, akár más, ritkán képes felnőni a feladathoz… Emmanuel Macron nagyon tehetséges, de a politikai gondolkodása társadalmi osztályának, generációjának közhelyeiből áll. Liberális progresszív, le akarja bontani a munkaerőpiac akadályait, nagyrészt az emberi jogok filozófiájának individualizmusát vallja, s bár elismeri, hogy „meg kell védeni a franciákat”, nem gondolja, hogy ez a szabad mozgás, különösen a migráció komolyabb visszafogását is jelentheti. Macron „módszere”: „forradalomként” bemutatni a jobb- és baloldali burzsoázia közös – „liberális és európai” – programját. Az erőssége még mindig ebben a programban van, és nem hiszem, hogy nagyon el akarna vagy el tudna térni tőle.
◼Az elnökválasztás és a parlamenti választás azt bizonyítja, hogy Franciaország jobbra tolódik. Ez segít megoldani azokat a társadalmi kihívásokat, amelyekről a Franciaország helyzete című könyvében írt?
Franciaország jobboldali… – a végtelenségig ismételgették a tézist, és különösen hitt benne az úgynevezett kormányzó jobboldal. Úgy érvelt, Franciaország jobboldali, mi vagyunk a kormányzó jobboldal, tehát a franciák ránk fognak szavazni! A franciák láthatóan érzéketlenek voltak erre az érvelésre. Fontos hangsúlyozni, hogy a hadsereg kivételével az összes intézmény baloldali, vagy legalábbis tág értelemben progresszív: az igazságszolgáltatás, az iskola és az egyetem, a főbb médiumok, sőt a katolikus egyház is (utóbbi a bevándorlás mindent eldöntő kérdésében). Így amit korábban politikai korrektségnek, ma pedig woke-izmusnak neveznek, jelentős hatalmat gyakorol a nyilvánosság fölött. Az azonban igaz, hogy a franciákat leginkább foglalkoztató problémák, ha szabad így mondanom, jobboldali vagy legalábbis a jobboldali gondolkodás középpontjában álló kérdések: a nemzeti szuverenitás, a nemzeti lét folytonossága, bizonyos életmód továbbadása stb. Jobb- vagy baloldaliak-e a franciák? Mindenesetre olyan jobboldali problémákkal foglalkoznak, amelyeket az uralkodó progresszivizmus egyáltalán felvetni sem enged.
◼Február 24-e, az ukrajnai orosz támadás napja óta az értékeinek és érdekeinek megfelelően cselekedett az ország? Van-e feszültség a kettő között?
Nem hiszem, hogy az érdekeket és az értékeket szét lehet választani. Más országokhoz hasonlóan Franciaország is figyel a biztonságára, amely elválaszthatatlan a szomszédai és a többi európai ország biztonságától. Az érdekeinkhez vagy az értékeinkhez kapcsolódnak az európai országok közötti együttműködési és baráti kapcsolatok? Egyértelműen mindkettőhöz. Macron elnöknek van egy retorikai nehézsége, amely egyben politikai nehézség is. Azt állítja, hogy hazájában és Európában ő az „európaiak” vezetője a „nacionalistákkal” szemben; így az ukrajnai háborút azon európai egység melletti érvként akarja felhasználni, melyet állítólag a „francia–német páros” vezet. Mégis éppen a háború miatt a keleti és az északi nemzetekre, úgyszólván az „angol Európa” nemzeteire szállt át a kezdeményezés. Azokra a nemzetekre, amelyek a legkevésbé vetették alá magukat az európai ideológiának. Közben Franciaország és Németország zavartnak tűnt az új helyzetben. Az ukrán válság erősíti az Európai Uniót, vagy életet és függetlenségi vágyat lehel az európai nemzetekbe? Ez a kérdés.
◼Milyen szerepe lesz Franciaországnak Európában és a transzatlanti közösségben most, hogy a NATO feléledt, és Oroszország a következő évekre nem tűnik megbízható partnernek?
Macron elnöknek az európai nemzetek közötti egyre szorosabb kooperáció szolgálatába kellene állítania a tehetségét, akár tagjai az Uniónak, akár nem, nem pedig az „európai szuverenitás” ideológiájának terjesztésére összpontosítania, mert az fikció, és az is marad. Sem becsület, sem nagyság nincs abban, ha valaki a lehetetlen lovagja, akkor csak ő maga lesz akadálya a lehetségesnek és a hasznosnak, mint például az Egyesült Királysággal való, különösen a katonai együttműködés jelentős fokozásának.
◼Zárójelbe került-e a Nyugat hanyatlásáról szóló diskurzus a közös ellenség újbóli megjelenése miatt? Vajon ez a háború képes lesz-e újjászervezni a Nyugatot a közös értékek és kihívások köré, ahogyan egykor a náci Németország és a kommunista Szovjetunió tette?
Nem tudom, hogy a háború segíteni fog-e a Nyugat összefogásában. Egyelőre elsősorban a NATO-t hozta össze az amerikai védőszárny alatt, amelytől az európai országok jobban függenek, mint valaha. Minden, ami a NATO-t erősíti, megszünteti az „európai védelem” építésének indokait. Ha az amerikaiak kéznél vannak, miért köteleznénk el magunkat egy olyan vállalkozás mellett, amely két évtized múlva hoz eredményt, feltéve, hogy ma valóban elkezdjük? A döntő paraméter továbbra is az ukrajnai háború időtartama és kimenetele. Minél tovább tart a háború, annál inkább mélyülhet a megosztottság az európai országok, valamint az európaiak és az amerikaiak között. Ha az oroszok béke vagy fegyverszünet következtében ott maradnak Kelet- és Délkelet-Ukrajna jelentős részén, képzeljük el, mit jelentene az ukrán elkeseredés, a lengyel és balti düh az európai berendezkedésnek, valamint a megaláztatás és a szégyen Európa többi részének! Ha az „ukrán kérdés” határozatlan ideig megoldatlan marad, mélyreható következményekkel jár az európai egységre: delegitimálja, bizonyos mértékig nevetségessé teszi az „erős Európa” építésének gondolatát is. Az egyes európai nemzeteket szükségképpen arra kényszeríti, hogy felülvizsgálják a politikájukat több nemzedéken át vezérlő előfeltevést. Remélhetjük persze, hogy az Európai Unió lejáratott eszméjét – a soha világosan ki nem mondott, a gyakorlatba soha át nem ültetett, de mégis kötelezően elvárt, definiálatlan föderalista végállomást – képes lesz fölváltani az európai nemzetek közötti értelmes együttműködés, a „nemzetek Európája”. Ám tarthatunk attól, hogy az uniós eszme hitelvesztése általános szétszéledéshez és az európai nemzetek közötti „ellenérzések” kiújulásához vezet. Nagyot tévedtünk, amikor Európa nevében delegitimáltuk a nemzeteket, mert ha az uniós eszme is delegitimálódik, miként találhatjuk meg a nemzeti eszme intelligens gyakorlatát?
