Angyalföld neve, régen különösen, olykor rosszul csengett. Az onnan származót az emberek gyanúsan méregették, vajon megfelel-e annak a képnek, amit az ezen a vidéken születettről gondoltak. Ha illett rá a kép, akkor megjegyezték: „Ja, persze, angyalföldi.” Ha nem illett rá, akkor kijelentették: „Na, nem is gondoltam volna.” Ha pedig később megismerték és jó benyomást tett rájuk, akkor nevetve mondták: „Maga nem is angyalföldi, hanem egy földi angyal.”
Miért volt a régi Angyalföldnek ilyen rossz megítélése a társadalomban? Valószínűleg azért, mert
igazi külterületnek számított. Mielőtt a fővároshoz csatolták, sok törvényen kívüli ember talált itt menedéket,
és tett olyasmit, amit a városban a törvény szigorúan büntetett.
Az Angyalföld világát jól ismerő Kassák Lajos szerint a terület még a nevét is „angyalcsináló” helyéről kapta, ami arra utal, hogy a városon kívül titokban több magzatelhajtást is végrehajtottak: „Angyalföld, ki onnan kaptad a neved, hogy a bábák is boszorkányok asszonyaid öléből halva hozták világra a csecsemőket, sok ezer mécsest kioltottak, mielőtt fellobogott a lángjuk és így neveztek el téged az angyalok földjének, ahelyett, hogy a sátán véres áldozatának neveztek volna.” (Egyedül az éjszakában) Ebben azonban az író bizonyára tévedett, mert valószínűbb, hogy a XVIII. század végén már régi szőlőbirtokosként jegyzett, Dél-Tirolból betelepült Stefan Eng(e)l ajándékozta a nevét a területnek: az Engelsfeld tükörfordításából született az Angyalföld elnevezés.
A külterületeken nehéz sorsú és emiatt megkeményedett emberek éltek, akik a véleményüket gyakran szókimondóan és nyersen fogalmazták meg. A szegénységnek több oka is volt.
A gyárak a nagyobb haszon érdekében lenyomták a munkabéreket, ha pedig túltermelés volt, sok család nem tudta megfizetni a házbért, és utcára került.
A gyermeküket nevelő anyák ezért gyakran vállaltak mosást. A gyerekek ilyenkor az utcákon csellengtek vagy az egyik rokonnál húzták meg magukat.
A régi Angyalföld a sok nehézség ellenére számtalan értékkel bírt. Ezeket az értékeket nem történelmi múltja, régi épületei, hanem az itt élő egyszerű munkásemberek lelkülete adta. A legfontosabb ezek között a munka becsülete volt. A gyárakból hazatérők, az utcán, vendéglőkben és az udvarokban ülő emberek gyakran beszéltek a munkájukról. Büszkék voltak például arra, ha egy-egy nehezebb, nagyobb munkát befejeztek. Tisztelték gyári vezetőiket is. Gyakran előfordult, hogy az elkészült öntvényre egy-egy monogramot véstek, és lefényképeztették magukat a gép előtt. Ma is kerülhet a kezünkbe olyan régi kép, amelyen például egy nagy turbina látható, előtte a tulajdonos, a művezető és a csarnok munkásai. A művezetőt általában arról lehetett megismerni, hogy viseltes, de fehér ing volt rajta.
A másik jellemző érték a családi élet fontosságának elismerése lehetett. A családok többsége szoba-konyhás lakásban lakott, ahol nem volt lehetőség arra, hogy az embereknek személyes tere legyen. Mindenről mindenki tudott. A konyhában egyetlen asztal állt, ahol az ételt készítették, ahol ebédeltek, ahol a gyermekek a házi feladatukat írták, és amelynél esténként beszélgettek.
Ez a zárt együttlét, a nehézségek ellenére, erősítette a személyes kapcsolatokat. Általában az is jellemző volt, hogy a nagyobb család tagjai szoros kapcsolatot tartottak, gyakran látogatták egymást. Sokszor előfordult, hogy a tehetősebb családtagok segítették a szegényeket, és
a gyermektelen házaspárok pártfogolták azokat, akik több gyermeket is neveltek. Erre különösen akkor volt szükség, ha a családfő elveszítette a munkáját,
vagy a családban valaki betegségtől szenvedett.
A harmadik jellemző a bérházak közösségi élete volt, amit a kényszerű együttlakás is segített. A lakók általában közös vécét és mosókonyhát használtak, a padláson is osztoztak, a pincében ki-ki télire eltett tüzelőjét pedig csak egy farács választotta el. Ezekben a helyiségekben a családok szinte nap mint nap találkoztak egymással.
A közösségi élet igazi színtere azonban az udvar volt.
Ott játszadoztak a gyerekek, a felnőttek pedig kissámlikra vagy a bejárati ajtó küszöbére ülve beszélgettek egymással. Az idősebbek gyakran háborús katonaélményeikről meséltek, az asszonyok a gyerekekről, a főzésről, a receptekről cseréltek szót, a férfiak pedig általában politizáltak, vagy a focimeccsek eredményét értékelték. Ezekhez a kérdésekhez általában mindenki hozzászólt. Ritkán fordult elő, hogy valakit kiközösítettek, és ezért nem mert megszólalni. Vagyoni különbségek sem igazán voltak. Mindenki szegényen élt, ezért nem volt jellemző az irigykedés.
Az eddig elmondottakat olvasva akár azt is mondhatnánk: ne próbáljunk arról a nyomorúságos korról idillikus képet festeni! S valóban, nagyon sok volt a szegény ember,
nagy volt a gyermekhalandóság, a férfiak átlagos életkora a háborúk és a járványok miatt nem érte el a negyven évet.
Az emberek többsége a környező világról, az ott élő népekről alig tudott valamit. Ezek megismerésére a férfiaknak akkor lett lehetőségük, ha elvitték őket katonának. Ez idő alatt a családok állandó rettegésben éltek. Ám épp ez a nyomorúságos élet kényszerítette rá az itt élő embereket arra, hogy más, lelki értékeket ismerjenek fel, s ezek a jellemzők tették a helyet és a kort a mai ember számára romantikussá.
Ha az ember manapság végigmegy a Váci úton, el sem tudja képzelni, hogy a mostani üvegpaloták, bemutatótermek helyén valaha százötven füstös gyár állt, és az utat a „magyar ipar főutcájának” nevezték. Angyalföldből a főváros egyik legdinamikusabban fejlődő városrésze lett. Az üzletek tele vannak áruval és vásárló emberekkel. A parkokban idősek üldögélnek, és a hajléktalanok száma is viszonylag csekély. Úgy tűnik, mintha minden rendben lenne. Az elért eredmények is ezt a megelégedettségérzést tükrözik.
Ha azonban a demográfiai statisztikákat nézzük, felfedezhetjük, hogy
a korunkra jellemző nehézségek ugyanúgy jelen vannak itt is, mint másutt: kevesen kötnek házasságot, sok az elvált, magányos ember, és alacsony a gyermekszületési mutató.
Valami tehát, ami a múltat jellemezte, elveszett. Nemcsak itt, Angyalföldön, hanem máshol is, és nemcsak hazánkban, hanem Európában is. Ez a kis visszatekintés talán segítséget ad ahhoz, hogy korunk eredményei ne kápráztassák el a szemünket. Vegyük észre a gyengeségeket, a hiányosságokat, és próbáljuk megmenteni a múltból mindazt, ami érték volt, nemcsak egy kor jellemzői, hanem olyan értékek, amelyek emberi természetünkből fakadnak. Próbáljuk meg ezeket az értékeket újra felfedezni, és őseink példája nyomán hétköznapi életünk részévé tenni.
A fentiekből valószínűleg érződik, hogy aki e sorokat írta, ma is kötődik a kerülethez, és a lelke most is gyakran visszatekint a múltba. Valóban született angyalföldi vagyok, a szüleim is ott születtek: édesanyám a Petneházy, édesapám a Tüzér utcában.
A Tüzér utcai házat dédapám építtette, és a család végig ott is lakott, amíg azt le nem bontották.
Az előbb felsoroltakon kívül személy szerint leginkább azt köszönhetem Angyalföldnek, hogy megtanulhattam: mindenért meg kell küzdenünk, és a küzdelmet vállalni kell. Ha biztosak vagyunk az igazunkban, és hiszünk a küldetésünkben, nem szabad meghátrálnunk!
Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényében sokszor olvastam Dobó István várkapitány szavait, amit a gyermek Bornemissza Gergőnek mondott: „Az az első, fiam, hogy ne féljen a legény.” Édesapám pedig gyakran idézte a jól ismert mondást: Fiam, jól jegyezd meg: „Gyáva népnek nincs hazája.” Ezek az üzenetek ma is nagyon fontosak, a megvalósításukhoz angyalföldi múltam ma is sok segítséget nyújt.
Nyitókép: Budapest-Angyalföld vasútállomás 1955-ben (Fortepan; adományozó UVATERV)
