Status quo ante bellum

Az orosz–ukrán háború kitörését megelőzően egyik skandináv államban sem volt komoly társadalmi támogatottsága a NATO-hoz való csatlakozásnak. Elterjedt meggyőződés volt, hogy a két állam érdekeit jól szolgálja a semlegesség politikája. De ez a semlegesség inkább csak katonai vetületben volt értelmezhető, hiszen

politikailag a két állam már jó ideje egyértelműen a NATO felé húz.

Helsinki és Stockholm a kiemelten szoros politikai partnerségi viszonyt ápolnak az Egyesült Államok által vezetett katonai Szövetséggel. Hírszerzési együttműködést folytatnak, és gyakori vendégek a NATO vezetői tanácskozásain. Továbbá több NATO-misszióban, köztük az afganisztániban is el nem hanyagolható mértékben vállaltak részt.

Moszkva háborúja akuttá tette az eddigi NATO-tagságtól mentes külpolitika felülvizsgálatát. Rövid gondolkodás után a két állam, a szoros skandináv jó barátság jegyében egymással konzultálva, egymás után adták be csatlakozási kérelmüket az Észak-atlanti Szövetséghez. De csatlakozásuk nem automatikus; kérelmük jelenleg elbírálás alatt van Brüsszelben. Mellesleg a semlegességi nimbuszát szintén régen féltőn óvó Svájc szorosabbra fonja együttműködését a nyugati szövetséggel, de a NATO-csatlakozása még nincs terítéken.

Európa semleges államai (Finnország, Svédország, Írország, Svájc, Ausztria, Málta) 
 

Elbírálás alatt

A NATO szakértői stábja szerint a két skandináv ország csatlakozása katonai vetületben előny a NATO számára. Hiszen a két ország nem elhanyagolható, NATO-sztenderknek megfelelő haderőt, illetve új, jelenleg a NATO számára hiányt képező képességeket tartanak fent, valamint a Szövetség északi katonai mozgásterét is növelik. Ha pedig a két legújabb taghoz, Montenegróhoz és Észak-Macedóniához mérjük őket, annál jóval többet hoznak a skandinávok a NATO konyhájára. Légy a levesben, hogy a védelmi kiadások egyik skandináv államban sem közelítik meg a GDP 2 százalékát, a NATO elvárását, de az már úgyis inkább politikai kérdés, mint ahogy a tagság megadása is az.  

Washingtonból nézve a dolog bonyolultabb, hiszen a svéd és a finn felvételi kérés rövidtávú biztonsági kockázatot okoz a várható orosz reakció miatt, és új súrlódási pontokat is teremt  a vélt érdekszférájához foggal körömmel ragaszkodó Oroszországgal szemben. És mivel a két új tagjelöltet is védenie kellene majd az amerikai biztonsági garanciának, ez erőforrásokat von el az USA Kínával folytatott küzdelmétől.

Ezektől függetlenül, Washington szinte bizonyos, hogy nyíltan sürgetni fogja a tagfelvételt.

A NATO úgynevezett „nyitott ajtó politikáját” fenn kell tartani, vagyis azokat a csatlakozni kívánó államokat, amelyek megfelelnek a demokratikus és egyéb kritériumoknak (például nincsenek hadiállapotban), fel kell venni a Szövetségbe. És mivel a NATO bővítési politikáját jórészt az Atlanti-óceán túloldaláról vezérlik, a svéd és a finn csatlakozás, ha nem is borítékolható, de megjósolható.

Így tehát a kocka el van vetve, és ha már megindult, siettetni kell, hiszen a köztes állapot kitettséget jelent. A NATO új tagokat csak akkor tud felvenni, ha a tagjelöltnek nincs komoly területi vitája senkivel, és minden tagállam támogatja.

Ennél fogva már a svéd és a finn csatlakozási kérelem bejelentésekor Washington és legszorosabb szövetségese, az Egyesült Királyság is biztonsági garanciákat adtak a két államnak a csatlakozási folyamat időszakára is. Ezt jelzésként tették Moszkva felé, hogy esze ágába ne jusson a csatlakozás megakadályozása, például azzal, hogy katonai konfliktust robbant ki finn vagy svéd területen. De tették ezt azért is, hogy Ankara blokkolási szándékát leszereljék. 

A semlegesség korának vége

Hogy mennyire lesznek sikeresek ebben, annak csak az idő a megmondhatója.  Bármennyire is gyorsítanák többek a folyamatot, hosszú még az út a csatlakozásig, hiszen nemcsak a NATO harminc állam- és kormányfőjének, de a tagállamok törvényhozásainak is jóvá kell hagyniuk az új tagok felvételét. Döntésük következményeivel a finn és a svéd vezetés is tisztában volt. Tudják, hogy katonai semlegességük megszűnte nyílt elköteleződést is von maga után. Elhatározásuk okát mégis a felszín alatt kell keresni. 

Az orosz–ukrán háború kitörése után mind a svédeknél, mind a finneknél megfordult a közhangulat, és kiemelten magas lett a NATO-csatlakozást támogató honpolgárok száma. Valószínűleg ez a belpolitikai szempont is közrejátszott a tagsági kérelem benyújtásában. De mivel egyik állam sem tartott népszavazást a kérdésről, a belpolitikai magyarázat önmagában nem indokolja a katonai semlegesség látszatának feladását.

Gyakran ismétli a két állam vezetése, hogy csatlakozásukkal növelni szeretnék saját, illetve a NATO biztonságát. Viszont Ukrajnát is csak akkor támadta meg Oroszország, legalábbis ezt hangoztatta, amikor már úgy ítélte meg, hogy az biztosan lemond a semlegességről, ő maga pedig később már nem tudja megakadályozni az érdekszférájából való teljes kilépését. Ráadásul a svéd és a finn csatlakozással hozzávetőlegesen megduplázódik a NATO-orosz határvonal, megsokszorozva az ütköző- és súrlódási pontok számát.

Így a biztonság növelése sem egyértelmű magyarázat a finn és a svéd lépésre.

Ellenben ha nagyobb képben gondolkodunk, a hidegháborús logikához való visszatérést észlelték a skandináv államok. Úgy tűnhetett számukra, hogy az újraélesedő nagyhatalmi versengés egyértelmű táborokra osztja a világot, ahol nincs már helye a semlegességnek. Ehhez próbál  Helsinki és Stockholm előre igazodni, úgy értékelvén, hogy az eddigi semleges pozíció fenntartása hosszú távon nem célszerű. A belpolitikai helyzetet és a biztonság növelésének narratíváját felhasználva gyorsan léptek tehát, feltételezvén, hogy később költségesebb lenne elköteleződni.

Következtetések

De bárhogy is értelmezzük a csatlakozási folyamatot, több, Budapesten is fontos következtetés levonható. Egyfelől két új állammal a NATO döntéshozatala tovább bonyolódik. Másfelől fontos megjegyezni, hogy eltérő indokok vezérelték a két ország semlegességét: Finnország pragmatikus okokból, míg Svédország inkább ideológiai meggyőződésből követte ezt a politikát. Ez be fog gyűrűzni a NATO-ba is, és a svéd nukleáris leszereléspárti külpolitika például alighanem vitákat gerjeszt majd a nukleáris-fegyvereket fontosnak tartó szövetségben.

A NATO-n kívül, kiemelten a keleti frontján is vélhetően új, további súrlódási pontok alakulnak ki. Moszkva feltehetően katonai feszültséget fog fenntartani a majdani finn-NATO-orosz határon. A távolból pedig Kína, amely szintén az érdekszféráját igyekszik kiterjeszteni, árgus szemmel figyeli a szövetségi kohéziót a tagsági kérelem kapcsán, rést keresvén a sorai közt.

Végezetül Magyarország számára a stratégiai indítékok a legmeghatározóbbak. Nem kell hozzá jósgömb, hogy érzékeljük, új hidegháborús korszak küszöbén állunk. Az Oroszországgal ugyancsak határos Kelet-Közép-Európa legnagyobb kihívása, hogy érdekeit és értékválasztásait szem előtt tartva hatékonyan alkalmazkodjon a közeljövőben e következő generációs hidegháború szabályaihoz.

A szerző a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Amerika Kutatóintézet vezetője

Nyitókép: A Semlegesség Emlékműve Szaparmurat Nyijazov elnök (1990–2006) szobrával a türkmenisztáni Aşgabatban. Az 1998-ban emelt kilencvenöt méter magas építményt 2011-ben áthelyezték központi helyéről az egyik külvárosba.