Eddig még nem közölt eredeti dokumentumokat, részben magánfeljegyzéseit, többségükben pedig külpolitikai főtanácsadó államtitkárként Antall Józsefnek írt hivatalos, ám bizalmas feljegyzéseit adja közre Kodolányi Gyula a több mint hatszáz oldalas kötetben, magyarázatokkal ellátva és az elmúlt harminc év során született visszaemlékezéseivel és értékeléseivel kiegészítve.

A rendszerváltozás előzményei az 1975 augusztusában aláírt Helsinki Egyezményig nyúlnak vissza. Ennek egyik paragrafusa kötelezte az aláíró országokat a civil mozgalmak működésének engedélyezésére. E lehetőséggel élve kezdenek el tevékenykedni a kommunista országok ellenzéki mozgalmai. A következő mérföldkő a lengyel Szolidaritás Szakszervezet megszületése, majd a gorbacsovi nyitás. 1985 nyarán színre lépnek a magyar ellenzéki mozgalmak is, s ezután sorra dőlnek a tiltások dominói, s indul el a békés rendszerváltozás. A pártállam szinte nap mint nap egy-egy lépéssel hátrébb vonul.

Antall József leadja szavazatát az első szabad választáson 1990-ben (Fortepan, adományozó: Szigetváry Zsolt) 

 

1987-től történelmünkben páratlan békés forradalom zajlott le, a kommunista állam vér nélkül, tárgyalások eredményeként átadta a hatalmat a demokratikus pártoknak. Ismerjük persze e győzelem összes hátulütőjét. Tudtuk, hogy páratlanul nagy államadósságot és csődtömeget adnak át az új kormánynak, amit ők már képtelenek voltak kezelni. Arra számítottak, hogy „befuccsol” az első demokratikus kormány, és akkor majd újra ők jönnek. Ez meg is történt 1994-ben, de négy év rengeteg idő, háromszáz új törvény született, s ezt követően az ország alkotmányjogilag és intézményeiben is már teljesen más volt, mint négy évvel korábban; már nem kerülhetett sor teljes restaurációra. Egyébként is,

„a szocialistáknak megjött az étvágyuk a maguk fazonírozta kapitalizmushoz, amennyiben közel tudtak jutni a levesestálhoz”.

Antall József kiemelkedett az egész kelet-közép-európai politikai mezőnyből. Mindenki tudta, hogy a legkomolyabb elme a régióban, mindig érzékeli a történéseket és a lehetőségeket, s van az egész térségnek szóló stratégiai célja.

Személyes karizmája, történelem- és éles problémalátása okán a világpolitika vezetői már 1989-ben, amikor idehaza formális pozíciója még alig volt, partnerként fogadták el. Európai vezetők bizalmas üzeneteket küldenek egymásnak, mondván, van egy magyar politikus, akire oda kell figyelni.

Bush elnöktől Kohlig, Haveltől Gorbacsovig sokan hívják fel telefonon Antallt nemzetközi problémák megvitatására. Margaret Thatcher miniszterelnöki gépét küldi érte Budapestre.

Több vezető nyugati politikus is megkérdezte tőle, hogy mit gondol a gorbacsovi peresztrojkáról és glasznosztyról. Glasznoszty (nyitottság) valóban van – válaszolta –, de peresztrojka (átalakítás) sosem lesz, mert a kommunizmus rendszerét képtelenség megreformálni. Antall szimpatizált Gorbacsovval, ám azt is tudta, hogy hatalmát folyton fenyegeti a hadsereg és a régi gárda. Reformja voltaképpen szélmalomharc volt, ha hitt is a látomásában, az nem volt megvalósítható. Antall azt is becsülte Gorbacsovban, hogy neki mindig megmondhatta a kemény, fájó igazságokat. Később, már kormányfőként rendkívül éles tárgyalásaik és levélváltásaik voltak például a szovjet csapatkivonás menetrendje és pénzügyi rendezése ügyében, ezek azonban civilizált, nyugodt hangnemben folytak.

Antall József az MDF székházában (Fortepan, adományozó: Szalay Zoltán)

 

1987–1988-ban Antall láthatóan még nem emelkedik ki a rendszerváltó ezrek közül, de már mindenütt ott van és mindenről tud. Amikor 1989 októberében az MDF Országos Gyűlése elnökké választja, radikális programot tár az MDF elnöksége elé, kijelentve: vagy elfogadjátok, vagy nem vállalom az elnökséget. Programjának része az akkoriban – az 56-os példa alapján – nagyon népszerű semlegesség elutasítása. Az adott történelmi pillanatban a semlegességet irreális célnak tartotta, Magyarország minél gyorsabb integrálódását szorgalmazta az Európai Közösséghez és a NATO-hoz. Világosan látta, a régióban első politikusként, hogy

olyan centrifugális erők indulnak be a Szovjetunióban és Jugoszláviában, amelyek háborúkkal fenyegetnek. És mi voltunk Közép-Európa egyetlen országa, amely mindkét viharzónával határos.

Ezért volt politikai prioritásunk a NATO-csatlakozás. Antall első számú célja az volt, hogy megteremtse az ország stratégiai biztonságát a háborúval fenyegető helyzetben.

1990 júniusának elején Moszkvában, a Varsói Szerződés éves ülésén, amikor történetesen éppen Magyarország volt a rotációs elnök, Antall József bejelentette, hogy az új világhelyzetben a magyar kormány szerint a Varsói Szerződésre többé nincsen szükség. A szervezet nem reformálható meg, Magyarország pedig hamarosan kilép belőle. A lengyelek és a csehek akkor, ott még nem mertek csatlakozni hozzá. Gorbacsov azonban azt válaszolta, hogy „Da”.

Hasonló eset volt, amikor Párizsban 1990 novemberében Antall megmondta Gorbacsovnak, hogy véleménye szerint a Baltikumot el kell engednie a Szovjetuniónak. A legfelső orosz vezetésben a magyar miniszterelnök mindig jó tárgyalópartnerekre talált. Az Antall család többnemzedéknyi diplomáciai leckéjében az is benne foglaltatott, hogy az orosz vezetők az ellenfeleikkel nyíltan és megbecsüléssel beszélnek, csak a vazallusaikat „üvöltik le”. Kulcskérdés volt, hogy Antall bizalmas személyes viszonyt tudott kiépíteni a kinevezésekor érkezett új szovjet nagykövettel, Ivan Aboimovval, aki az egész térség rangidős orosz diplomatája volt, és tökéletesen beszélt magyarul.

Antall határozott vezető volt, olyan államférfi, akinek a fejében rend van, s vezetői stílusában korántsem dogmatikus.

Meggyőzhető volt, a megoldás érdekében olykor elfogadta azt is, hogy a kormányülésen leszavazzák, ha valakinek jobb gondolata született.

Óriási tudása és tehetsége mellett nagy alázat is volt benne.

Betegsége tüneteit már megválasztása előtt észlelte. Az orvosok azt mondták, három és fél éve lehet még hátra. Ennek tudatában vállalta a miniszterelnökséget, abban reménykedve, hogy talán mégis több ideje marad. 1990 októberére, a taxisblokád idejére rosszabbodott az állapota. Kodolányi Gyula meggyőződése, hogy akik a háttérből ezt a blokádot szervezték, pontosan tudták, hogy a kormány meggyengült, mert a miniszterelnök kórházban van. Összehangolt puccskísérlet volt ez, de Antall a válságot még frissen operálva is meg tudta nyerni. S azután jöttek még nagyon jó időszakai, s voltak nehezebbek, de ő a kezelések alatt is bejárt a hivatalába, és jól teljesített. Fájt a feje a kezeléstől, de tovább végezte a feladatát. A munkája minőségén mindez nem látszott meg.

A Parlamentben, a kormányprogram elfogadása után (Fortepan, adományozó: Szalay Zoltán)

 

Új rendszert kellett felépíteni 1990 után, s bár ehhez nem volt egyszerű megtalálni a megfelelő embereket, az építkezést nem nulláról kellett kezdeni. Noha a hatalomra törő, majd 1948-ban egyeduralmat szerző kommunisták megpróbálták a harmincas évek értelmiségének és a Horthy-nómenklatúra fiatalabb tagjainak szövetségéből 1945-ben létrejött új magyar demokrácia német- és kommunistaellenes elitjének írmagját is kiirtani,

a szakmai, családi körök sokarcú hálózata sok ezer tagjában, családi és baráti társaságokban, itthon és az emigrációban tovább élt.

Antall családi és szakmai kapcsolatai révén, e hálózatrendszer beható ismeretében készülhetett politikai feladatára, „fejében lexikona volt a hivatalos és a nem hivatalos magyar közéletnek”, ott voltak egy kormányzásra esélyes gárda tagjai is. Ezért végül magas színvonalú kormányt tudott összeállítani, miniszterei között kiváló emberek voltak. Talán egyetlen politikai gyengéje volt kormányfői teljesítményének: a belpolitikával nem mindig tudott eleget foglalkozni, mivel a külpolitikai stratégia és a kormány irányítása mellett ehhez már nem volt elég energiája.

Nyugaton nem fogták fel, hogy a kommunista hagyaték teljes újjáépítést kívánna, s hogy ehhez a stratégiai feladathoz mekkora tőkeinjekcióra

és milyen gazdaság-helyreállítási receptre volna szükség. Bár Antall Józseffel legendásan baráti viszonyt ápolt, Helmuth Kohl sem állt a növekedést megindító, alaposan kidolgozott pénzügyi-gazdasági tervezetünk mögé. Azt kértük, hogy három éven át két és fél milliárd dollárt kapjunk nagyon konkrét terveinkre, ami elindíthatná a magyar gazdaság növekedését.

Kohl ennek képviseletét 1990 szeptemberében csak a németeknek tett privatizációs koncessziók fejében vállalta volna, Antall azonban ezt elutasította. Kohl döntését magyarázza, hogy őt 1990-ben a saját választói szorongatták, amiért rengeteg pénzt költ a volt keletnémet tartományok felzárkóztatására. Kohl Antallnak azzal érvelt, hogy ezt a programot is alig tudja elfogadtatni nyugatnémet választóival, akkor hogyan segítsék még külön Magyarországot is?

Másfelől az amerikai neoliberális körök Németországot is be akarták terelni a washingtoni konszenzus (privatizáció, liberalizáció, dereguláció) karámjába.

Az IMF szélsőségesen liberális filozófiája a német szociális piacgazdasági rendszert nem tekintette jó rendszernek, mert a tőke rovására nagy engedményeket tett a társadalmi békének és a szociális politikának.

Kohlnak tehát meg kellett hátrálnia. Azt ugyan jóváhagyták, hogy felemelje Kelet-Németországot, mert ez amerikai érdek is volt, de az amerikai pénzügyi politika, amely felett Bushnak – számunkra is sajnálatosan – kevés hatalma volt, nem szerette a német szociális piacgazdasági rendszert, amelyet pedig Antall József követendő mintának tartott.

Az antalli történelmi fordulat lényege, hogy személyében 1990 májusában olyan miniszterelnök lép a világszínpadra, aki nemzeti érdekekről, Szent István-i magyar hagyományról, közjóról beszél. Ezeket a szavakat negyven éven át kimondani sem lehetett, nemhogy hangoztatni. Ő olyan hagyomány örököseként, egyik folytatójaként kezdett az ország vezetésébe, amelyik Szent Istvánnal kezdődött, és tudta, hogy ez őt sok mindenre kötelezi. Legszebb beszédét éppen Szent István ünnepén mondta el a budai Várban 1993-ban.

Visszakapcsolt bennünket legjobb hagyományainkhoz.

Megerősítette azt a típusú józan magyar politikai gondolkodást, amely 1945-ben is többségi támogatást szerzett a választásokon.